A mentők riasztási mechanizmusáról
null A mentők riasztási mechanizmusáról
Közlemény a mentők riasztási mechanizmusáról
(OBH 2453/2008.)
Az ombudsman kezdeményezte, hogy a kormány ismételten tekintse át a mentőszolgálat riasztási rendszerét, valamint szükség szerint gondoskodjon a segélyhívó mechanizmus, ezen belül a gyors helyzet meghatározást lehetővé tevő információk tényleges biztosításáról, a biztonsági áttétek minimálisra csökkentéséről.
A biztos azután tette meg a kezdeményezését, hogy a Hajdú-Bihar megyében tett munkalátogatása során vizsgálta a megyei egészségügyi intézmények munkáját, a mentés és a sürgősségi betegellátás működését, az egészségügyi szolgáltatók együttműködését.
Általános, a magyar alapjogi gyakorlatban – az alkotmánybírósági, illetve az ombudsmani döntésekben – vissza-visszatérő dilemma az egyén önrendelkezési jogának, illetve az állam objektív életvédelmi kötelezettségének a viszonya. Ezzel kapcsolatban a biztos megállapította, hogy a mentőszolgálat törvényi kötelezettsége és a betegjog ütközése gyakran nehéz helyzet elé állítja a mentésben résztvevőket. A speciális alapjogi konfliktusban a döntés mindig csak esetről-esetre lehetséges. A konkrét körülményeket mérlegelve lehet eldönteni, meddig terjed a közvetlen sürgősségi ellátás kötelezettsége, és mikortól írja ezt felül a betegjogok körében garantált önrendelkezési jog. Ennek példája, amikor a közvetlen életveszélyben, de öntudatánál lévő beteg az ellátását a helyszínen visszautasítja, vagy a primer ellátást követően a kórházba szállítástól elzárkózik.
Ezt a viszonyt nem lehet absztrakt módon meghatározni: más alapjogi válasz adható az abortusz, az eutanázia, a rendőrségi fegyverhasználat, vagy éppen a drogproblémák kérdésében, annak ellenére, hogy elvi szinten valamennyiben az önrendelkezés és az életvédelem konfliktusa jelenik meg.
A biztos vizsgálata során a mentőszolgálat szakemberei, a határozott jogi szabályozás ellenére ismételten életmentő feltételként fogalmazták meg, hogy pontosan meg lehessen határozni a segélyhívások pontos helyét. Ennek különösen a helyismerettel nem rendelkező, úton lévő, vagy utazó segélykérő esetén van kiemelkedő jelentősége. (Az ombudsman vizsgálati jelentése ehhez hozzáteszi, hogy a helymeghatározás alkalmas lehet a hívások több mint felét jelentő vakriasztások kiszűrésére is.) Ha a hívó nem képes a baleset helyének pontos meghatározására, a hívó fél mobilszolgáltatója a mentőszolgálat diszpécserének kérésére köteles volna az ún. cellakeresés segítségével a helyi koordináták pontos megjelölésére. Az erre irányuló megoldási javaslat, a „cellakereső" rendszerhez való hozzáférés eddig nemzetbiztonsági aggályokon bukott el.
A segélykérő rendszer elégtelensége, a segítségre szoruló korrekt helymeghatározásának hiánya alkalmas lehet rá, hogy visszásságot idézzen elő az élethez és testi épséghez, illetve a lehető legmagasabb szintű testi, és lelki egészséghez való, Alkotmányban deklarált joggal összefüggésben– állapítja meg a biztos a kormánynak címzett kezdeményezésében.