3.8. A lelkiismereti és vallásszabadsághoz, valamint a véleménynyilvánítás szabadságához való jog

Alkotmány 60. § (1): A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.

(2) Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.

(3) A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.

(4) A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.

Alkotmány 61. § (1): A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze.

(2) A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát.

(3) A közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény, valamint a sajtószabadságról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.

(4) A közszolgálati rádió, televízió és hírügynökség felügyeletéről, valamint vezetőinek kinevezéséről, továbbá a kereskedelmi rádió és televízió engedélyezéséről, illetőleg a tájékoztatási monopóliumok megakadályozásáról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.

A lelkiismereti és vallásszabadság védelmét az országgyűlési biztosok gyakorlata az Alkotmány 60. §-ára alapozza. Ennek a szabályozásnak az értelmezésénél az Alkotmánybíróság mindenkire nézve kötelező döntéseiből kell kiindulni. Az Alkotmánybíróság 4/1993. (II. 12.) AB határozata szerint a vallásszabadság hagyományos tartalma egyrészt magában foglalja a hit, meggyőződés szabadságát, másrészt a vallásgyakorlás szabadságát, beleértve a negatív vallásszabadságot, valamint a vallási, gyülekezési és egyesülési szabadságot is. E három elem közül a vallásgyakorlás joga a legfontosabb s ez áll legközelebb a többi szabadságjoghoz is, beleértve a kommunikációs alapjogokat is. Az országgyűlési biztos a saját gyakorlatán keresztül is igazolni látja azt a tételt, hogy van a vallásszabadságnak egy olyan eleme, ami biztosítja azt a jogot, hogy bárki meggyőződése szerint élhessen és ez jogilag más megítélés alá esik, mint önmagában a vallásos cselekmények vagy szertartások által történő vallásgyakorlás.

Az Alkotmánybírósághoz hasonlóan a vallásszabadságot az országgyűlési biztos is az emberi méltósághoz való jog egy külön nevesített részeként fogja fel, amikor vizsgálatai során abból indul ki, hogy a vallásszabadság, a személyiség szabad kibontakozásához elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi életminőség megfelelő része. Erre a szoros összefüggésre számos példa hozható fel az országgyűlési biztosok gyakorlatából.

1998-ban az országgyűlési biztos helyszíni vizsgálatot végzett a Miskolci Határőr Igazgatóság közösségi szállásán. A közösségi szállást a határőrség azzal a céllal üzemeltette, hogy maximum 6 hónapig ideiglenes szállást biztosítson olyan külföldi állampolgároknak, akiknek a hatóságok kijelölt helyen való tartózkodását rendelték el, de az érintettek kellő anyagi fedezet hiányában megélhetésükről nem képesek gondoskodni. A vizsgálat tapasztalatai szerint az elhelyezési körülmények súlyosan sértették az ott tartózkodók emberi méltósághoz való jogát. Ezen belül a vizsgálati jelentés külön kiemelte, hogy a közösségi szálláson alapvetően mohamedán vallású külföldieket helyeztek el, akik viszont a megfelelő feltételek hiányában nem élhettek a vallási meggyőződésük szerint. Ezáltal nemcsak az emberi méltósághoz való joguk, hanem a szabad vallásgyakorláshoz való joguk is sérült.

Az emberi jogok és a vallás-, illetve lelkiismereti szabadság tiszteletben tartásának egyik legszemléletesebb példájaként szokták nálunk emlegetni a honvédelmi törvény azon rendelkezését, mely szerint a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadók alternatív szolgálatot választhatnak, ezáltal teljesítve alkotmányos állampolgári kötelezettségüket a haza védelmében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a katonai szolgálattal összefüggésben ne merülnének fel további kérdések, amelyek érintik a vallásszabadságot. Az Alkotmánybíróság 46/1994. (X. 21.) AB határo- zatában az indítványozók a Btk. XIX. fejezetében található honvédelmi kötelezettség nem teljesítésére szankciót előíró büntetőjogi tényállások alkotmányellenességét kívánták megállapíttatni. Az indítványozók szerint léteznek olyan vallási felekezetek, amelyek nem csupán a katonai, hanem a civil szolgálatot is elutasítják. Az ő esetükben a szabályozás kétségkívül érinti a lelkiismereti és vallásszabadságot. Az Alkotmánybíróság azonban azzal érvelt, hogy az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Ilyen alkotmányos értéket képvisel a haza védelme, amely minden állampolgár kötelessége. Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint a haza védelmének érdekével arányban áll az az alapjogsérelem, amely büntetéssel való fenyegetést jelent azok számára, akik a honvédelmi kötelezettség teljesítésének egyik módját sem fogadják el. Hasonló ügyben és módon foglalt állást az országgyűlési biztos is egy, a polgári szolgálatot érintő ügyben. A panaszos a polgári szolgálat megállapításának módját, illetőleg a sorkatonai szolgálathoz viszonyított mértékét kifogásolta. Egyrészt túlzásnak tartotta, hogy a polgári szolgálatosokat 15 hónap időtartamra hívják be, míg a sorkatonai és tartalékos katonai szolgálat együttes időtartama 9+4, azaz összesen 13 hónap. Megítélése szerint ez hátrányos megkülönböztetést jelent azokkal szemben, akik lelkiismereti okoknál fogva tagadják meg a katonai szolgálatot, illetve választják az alternatív polgári szolgálatot.

Az országgyűlési biztos nem osztotta ezt az álláspontot. Jelentésében kifejtette, hogy a törvény előírása szerint a polgári szolgálat időtartama egyenlő a sor- és tartalékos katonai szolgálat együttes időtartamával. A tartalékos szolgálat azonban a 4 hónapon túl további 2 hónap szolgálatot jelenthet katasztrófaelhárítás céljából. Ilyen módon a civil és katonai szolgálat időtartama egyaránt 15 hónap. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a tényleges polgári szolgálat a sorkatonai szolgálathoz képest hosszabb időtartamú. Ugyanakkor kellően indokolt az a jogalkotói szándék, amely a haza fegyveres védelmét preferálja és az ingadozókat, a nem határozott lelkiismereti fenntartásokkal bírókat a rövidebb tartalmú katonai szolgálat felé orientálja. Ezzel együtt azonban a lellkiismereti szabadság jogának védelme azt követeli, hogy a polgári szolgálat ideje miatt ne kényszerüljenek az érintetteket alapos lelkiismereti meggyőződésükkel szemben döntésre. Ugyanakkor nincs olyan objektív mérce, amelynek alapján meg lehetne állapítani, hogy hol húzható meg az időtartam elfogadható határa. Az országgyűlési biztos jelentésében kifejtette, hogy a polgári szolgálat tényleges időtartama az elfogadható mérték felső határára vonatkozik, ezért ennek növelése komoly aggályokat vetne fel az érintettek lelkiismereti szabadság és a jogegyenlőség szempontjából.

A szabad vallásgyakorlás természetesen más szempontból is vizsgálandó kérdés a honvédségnél, illetve mindazon intézményekben, amelyek hierarchikus felépítése vagy kötött viszonyai az alkotmányos jogok egyébként törvényben megengedett korlátozását eredményezik. Az ilyen intézményekben – a honvédség mellett például a börtönökben – hivatalból indult vizsgálatok is igyekeznek feltárni e jog érvényesülésének mikéntjét.

Igen különleges, de talán nem egyedülálló eset volt, amikor a panaszos egy büntetőügy kapcsán beadványában azt sérelmezte, hogy a nyomozati eljárásban történt tanúkénti kihallgatása alkalmából a gyanúsított ügyvédje vallási előítéletre utaló kérdést tett fel neki és az eljáró rendőrtiszt ezért nem utasította rendre. A beadványt tevő kezdeményezésére a Budapesti Ügyvédi Kamara megvizsgálta az ügyvéd cselekményét, de az eljárást a bejelentés megalapozatlanságára hivatkozva megszüntették. A Legfőbb Ügyészség az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettese megkeresésére megállapította, hogy a nyomozó hatóság eljárást folytató tagja a kérdés elhangzását követően a védővel közölte, hogy a tanú felekezeti hovatartozása az ügy elbírálása szempontjából irreleváns, figyelmeztette a védőt, hogy hasonló kérdésektől és megjegyzésektől tartózkodjon, a tanút pedig kioktatta, hogy a kérdésre nem köteles válaszolni. Mindezek jegyzőkönyvezését, külön kérelem nélkül, szükségtelennek tartotta. A beadványt tevőt viszont nem oktatta ki arra, hogy a jegyzőkönyvbe vétel elmulasztása miatt vagy ha a nyomozó hatóság tagjának intézkedését elégtelennek tartja, az ügyészséghez panasszal fordulhat. A kioktatás elmulasztása a jogorvoslathoz való jogának érvényesítését meghiúsította, ezáltal visszásságot okozott. Az Ügyvédi Kamarát eljárása során megilleti a lényeges tények mérlegelési, illetve az érdemi döntésre vonatkozó következtetés joga. A mérlegelési jog legfontosabb korlátját az Alkotmány és az alkotmányos jogszabályok mindenkire kötelező előírásai jelentik. Ennek megfelelően nem juthatott olyan alkotmány-konform következtetésre, hogy a felekezeti hovatartozást, illetve vallásgyakorlást érintő, jogszabályban tilalmazott kérdés feltevése jogszerű volt. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy az Ügyvédi Kamara a törvény feltétlen tilalmára tekintettel a szóban forgó ügyvéd kérdésének mögöttes tartalmát nem vizsgálhatta, illetve az erre vonatkozó tényeket nem mérlegelhette volna. Eljárása, illetve határozata ezért a beadványt tevő lelkiismereti és vallásszabadságával összefüggésben visszásságot okozott. Ezt az alkotmányos joggal kapcsolatos visszásságot súlyosbítja, hogy – a Legfőbb Ügyészség álláspontja szerint – a feltett kérdés a jogszabályi tilalomtól eltekintve sem volt alkalmas az eljárás céljának elérésére. Az ügyvédi foglalkozási szabályok “közjogias jellegűek” akkor, amikor az ügyvéd ügyfele védelmében eljárva kérdést tesz fel a tanúnak, hiszen részesül az eljárást folytató hatóság közjogi hatalmából, így a hatósági eljárás korlátait, mindenekelőtt az emberi és állampolgári jogok tiszteletben tartásának és védelmének kötelezettségét sem hagyhatja figyelmen kívül. Ajánlásában az országgyűlési biztos kérte a Magyar Ügyvédi Kamara elnökét, gondoskodjon arról, hogy a panaszos elégtételt nyerjen az alkotmányos jogát ért sérelemért.

Összefoglalásként nyomatékosan szeretnénk hangsúlyozni, hogy az állam kötelessége az alap- vető jogok tiszteletben tartására és védelmére, ahogy erre az Alkotmánybíróság is rámutat, a vallásszabadsággal kapcsolatban sem merül ki abban, hogy tartózkodik az egyéni jogok megsértésétől, hanem gondoskodnia kell a vallásszabadság érvényesüléséhez szükséges feltételekről, azaz a vallásszabadsággal kapcsolatos értékek és élethelyzetek védelméről az egyéni igényektől függetlenül is. Az országgyűlési biztos intézménye ennek az állami kötelezettségnek teljesítését a jogalkalmazás szintjén igyekszik elősegíteni.

JOGANYAGOK