3.6.A diszkrimináció tilalmának elve

Alkotmány 70/A. § (1): A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.

(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.

(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.

Az országgyűlési biztosok korábbi jelentéseikben már kifejtették, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma önmagában nem értelmezhető. Olyan alkotmányos elvről van szó, amely az egész társadalmi életet átszövi, és szinte valamennyi alkotmányos joggal összefüggésbe hozható. A hátrányos megkülönböztetés alkotmányos elvével kapcsolatos visszásságot akkor állapítunk meg, ha a hatóság mulasztása következtében meghatározható személyt vagy csoportot, meghatározható más személlyel vagy csoporttal ellentétben, alkotmányos jogaiban korlátoznak, és ez a korlátozás számukra hátrányos, valamint más alkotmányos céllal nem indokolható.

A társadalmi életben a diszkrimináció tilalma legtöbbször a munkához való joggal összefüggésben merült fel. Az országgyűlési biztosok a legtöbb ilyen ügyet hatáskör hiányában nem vizsgálhatják, mivel a megkülönböztetés nem hatósági döntés vagy eljárás következtében valósul meg. Esetenként azonban előfordul, hogy az eljáró szerv jellege vagy a döntés kötelező ereje folytán az ilyen ügyek is az országgyűlési biztos hatáskörébe vonhatók. Alapvetően ez a helyzet a hierarchikusan felépített állami szerveknél. Ilyen a hadsereg, a rendőrség, a büntetés-végrehajtás vagy a közszolgálat egyes területei.

A honvédségnél kifogásoltunk olyan pályázati felhívást, amely 45 évesnél fiatalabb életkort írt elő egy igazgatói munkakör betöltésére. Az ebben az ügyben kialakított álláspontunk az Alkotmánybíróság előírásaihoz igazodott. E szerint differenciálni kell az ilyen és hasonló ügyekben annak megfelelően, hogy az elérni kívánt cél, az Alkotmány alapján eleve járó jogosultság-e. Amennyiben ilyen jogosultságról van szó, akkor mindenkinek megkülönböztetés nélkül kell biztosítani az adott jogot vagy járandóságot. Egy munkakör betöltése azonban – ahogy ezt már többször hangsúlyoztuk – nem tekinthető alanyi jognak, ezért az erre pályázó elé állított feltételek kialakításában a munkáltatónak széles mérlegelési lehetősége van, ami azonban nem korlátlan. Az azonos csoporthoz tartozó személyeket egyenlő méltóságúként kell kezelni és az eltérő megítélésnek ésszerű okon kell alapulnia, azaz a megkülönböztetés nem minősülhet önkényesnek. Ezzel van összhangban a Munka Törvénykönyvének előírása, továbbá a HszT (a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló törvény) vonatkozó rendelkezése is. Bár az életkor szerinti megkülönböztetést a HszT külön nem nevesíti, a vizsgálat megállapította, hogy a pályázat során az életkor mint feltétel előírása és alkalmazása indokolatlan és önkényes volt.

A korábbi években folytattunk már vizsgálatot a végkielégítés és újraalkalmazás körében. Hasonló ügyek 1999 folyamán is felmerültek. Volt olyan önkormányzat, amely előírta, hogy azokat, akik önkormányzati intézménytől végkielégítéssel mentek el, másik önkormányzati intézmény nem foglalkoztathatja. Figyelmeztették az intézményvezetőket, hogy az utasítás megszegése esetén támogatás-visszafizetési kötelezettség terheli az intézményt és felelősségre vonásra is sor kerülhet. A jegyző eljárása miatt állapítottuk meg a visszásságot, mivel az idézett foglalkoztatás korlátozására irányuló felhívás sértette a munkavállalóknak a munkához való jogát a 70/A. § (1) bekezdésben rögzített diszkrimináció tilalma elvével összefüggésben.

Változatlanul felmerül a diszkrimináció tilalmának elve a közszolgáltatások vonatkozásában. A fennállásunk óta sok olyan esetet vizsgáltunk, amelyek tárgya az üdülőtulajdonosok hátrányos megkülönböztetése volt a helyi állandó lakosokkal szemben. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy az ezekben az ügyekben benyújtott panaszok egy része nem bizonyult megalapozottnak, mert a megkülönböztetés ésszerű indokokon alapult és arányos volt. Előfordult azonban olyan ügy is, amikor ezek a kritériumok nem érvényesültek, elsősorban azokban az esetekben, amikor ténylegesen nyújtott többletszolgáltatás bizonyítása nélkül állapítottak meg magasabb díjat. Hasonló eredményre jutottunk azokban az ügyekben is, amikor az önkormányzat a szemétszállításra mint szolgáltatásra olyan szabályt állapított meg, amelyben az igénybe vevő sajátos egyedi csoport helyzetére egyáltalán nem volt figyelemmel.

A hátrányos megkülönböztetés tilalma szempontjából 1999 egyik legfontosabb átfogó vizsgálata a mozgássérültek és az épített környezet viszonyának feltárására indított eljárás volt. Ennek során megállapítottuk, hogy a közhasznú épületek jelentős része a mozgáskorlátozottak számára megközelíthetetlen, az akadálymentesítés nincs biztosítva és ennek következtében a mozgáskorlátozottaknak nemcsak emberi méltóságukhoz való joguk sérül, hanem ezzel összefüggésben sérelmet szenved a hátrányos megkülönböztetés tilalmának alkotmányos elve is.

JOGESETEK