3.1. Adó-, vám-, illeték- és pénzintézeti ügyek

Az országgyűlési biztos 2001-ben egy alkalommal, az OBH 1022/2000. ügyben vizsgálta az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet (2001. április 1-je óta Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete) eljárását. Az e témakörben indult vizsgálatok leggyakrabban a jogbiztonság sérelmének gyanúja miatt indultak. Az ÁPTF tevékenységére vonatkozó vizsgálatokban általában két fő szempont érvényesült. A vizsgálat egyrészt arra irányult, hogy mennyire volt nyilvánvaló az ÁPTF számára a jogsértés ténye, majd azt tárta fel, hogy az ÁPTF-nek voltak-e eszközei a jogsértés orvoslására.

Az országgyűlési biztosok kialakult gyakorlata értelmében a pénzintézetek és pénzügyi vállalkozások nem tartoznak sem a hatóságok, sem a közszolgáltató szervezetek közé, ezért a konkrét ügyekben csak arra terjedt ki a vizsgálat, hogy a pénzintézeti tevékenységet felügyelő hatóság, az ÁPTF intézkedései vagy esetleges mulasztásai - a panaszokban jelzett kifogások alapján - sértették-e a pénzintézet ügyfeleinek alkotmányos jogokkal összefüggő érdekeit. Önmagában annak ténye, hogy a panaszolt szerv nem tartozik a hatóságok vagy közszolgáltatók fogalomkörébe, tehát nem jelenti egyben azt is, hogy az országgyűlési biztos a panasz alapján, hatáskörének hiányában nem rendelhet el vizsgálatot.

Az adózással összefüggő ügyek témakörében kell megemlíteni az országgyűlési biztos által hivatalból indított OBH 5432/2001. számú vizsgálatot. 2001. május végén a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletével zárult le az a több évig húzódó jogvita, ami a Gyermekrák Alapítvány és az APEH között zajlott a személyi jövedelemadó 1%-ának felajánlása körül. A jelentés elvi éllel állapította meg, hogy a közkiadások finanszírozásához szükséges pénzalap előteremtése (ennek keretében az adók meghatározása), miként annak elosztása is az Alkotmányból és más jogszabályokból fakadó közhatalmi jogosultság. A személyi jövedelemadó meghatározott részének a törvényben megjelölt kedvezményezettekhez juttatása révén a magánszemély adózó maga dönt adórészének közhasznú felhasználásáról. Ezt a jogosultságot az adóztatás közhatalmi jogát és az állami költségvetés megállapításának hatáskörét gyakorló Országgyűlés törvényben ruházta át a magánszemély adózóra. Ezért, ha a személyi jövedelemadó meghatározott részének az adózó törvényi felhatalmazás alapján gyakorolt rendelkezési joga azáltal nem érvényesülhet, mert a jogszabály hiányos, illetve félreértelmezhető, ez magában hordozza a rendelkező nyilatkozat megtételére jogosult adózó személyeknek az Alkotmányban biztosított tulajdonjogból fakadó rendelkezési jogának sérelmét, illetőleg a sérelem közvetlen veszélyét. Ennek következménye pedig az, hogy az elérni kívánt cél meghiúsulhat, az adózó állampolgárok akarata szerint a közfeladatot ellátó szervezeteken keresztül ténylegesen támogatni kívánt személyeknek pedig több alkotmányos joga is sérülhet. Veszélyeztetett alapjogok különösen a szociális biztonsághoz való jog, az élethez és az emberi méltósághoz való jog, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog.

A felajánlásokból nyújtott támogatás már azzal is hozzájárul a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog megóvásához, hogy csökkenti a rákbeteg gyermekes családok megélhetési gondjait. A súlyos betegséggel szükségszerűen együtt járó többletkiadások és ezzel egy időben a gondozó családtagok keresetkiesése együttesen gyakran okozza az ilyen családok helyzetének szociális elnehezülését, olykor ellehetetlenülését.

A biztos megállapította, hogy az adójuk 1%-áról rendelkező állampolgárok akarata ellenére a címzettekhez el nem juttatott pénzek hiánya súlyos sérelmet okozhat, illetőleg veszélyeztetheti a ténylegesen támogatni kívánt személyeknek az Alkotmányban biztosított élethez és emberi méltósághoz, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez, valamint a szociális biztonsághoz való jogát. Az országgyűlési biztos a vizsgálat eredményét összegezve megállapította: bár az állam lehetővé teszi, hogy a magánszemély saját döntése alapján támogathasson befizetett adójából közhasznú feladatokat is ellátó szervezeteket, a rendelkező állampolgárok valóságos akarata, a jogi szabályozás hiányosságai miatt nem minden esetben érvényesülhet. Ennek következtében fennáll a jelentésben kifejtett alkotmányos jogokkal összefüggésben a sérelem közvetlen veszélye, mind az adójuk 1%-áról rendelkező állampolgárok, mind a kedvezményezett "kiemelten közhasznú" szervezetek, mind a ténylegesen támogatni kívánt állampolgárok tekintetében. Jogunkból ugyanis hiányzik az adójuk 1%-áról rendelkező állampolgárok és az általuk támogatni kívánt személyek egyes alkotmányos jogait védő garanciális szabályozás arra az esetre, ha a közöttük közvetítő szervezetek érdekkörében merül fel jogi hiba. Mivel az érintett alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásság az adott kérdés jogi szabályozásának hiányosságára vezethető vissza, az országgyűlési biztos az alkotmányos jogokkal összefüggésben a jelentésben feltárt visszásság jövőbeni elkerülése érdekében indítványozta az Országgyűlésnek az 1996. évi CXXVI. törvény megfelelő kiegészítését. Az Országgyűlés a törvényt módosította.

Az országgyűlési biztos az OBH 6389/2001. ügyben egy diákhitel-igényléssel kapcsolatos panaszt vizsgált. A Diákhitel Központ Rt. az általános szerződési feltételekben a Postabankot jelölte meg folyósítási intézetnek, és nem tette lehetővé a diákok számára a számlakezelő bank szabad megválasztását. A vizsgálat arra keresett választ, hogy éri-e alkotmányos jogaival összefüggő sérelem a diákhitelre alanyi jogot szerzett hallgatót azért, mert az általános szerződési feltételek szerint a Postabankot kell elfogadnia számlavezetőnek. A biztos leszögezte, hogy a pénzforgalomról és a bankhitelről szóló 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet szerint, ha jogszabály másként nem rendelkezik, a jogi személyek és a magánszemélyek szabadon választhatják meg, melyik erre felhatalmazott hitelintézettel kötnek bankszámla-szerződést. Mivel a diákhitelről szóló jogszabály erről nem rendelkezik, a diáknak joga van megválasztani, mely hitelintézettel köt bankszámla szerződést.

Ha a Diákhitel Központ Rt. a hitelre egyébként alanyi jogot szerzett diák kérelmét az eltérő nyilatkozata miatt elutasítja, úgy azzal sérti a jogbiztonsághoz való jogot. Azzal pedig, hogy a pénzforgalomról szóló jogszabályi rendelkezés ellenére a Diákhitel Központ Rt. meg sem kísérli az egyeztetést, a diák oktatáshoz való alkotmányos alapjogát veszélyezteti, ha az adott félévi képzésben a feltételek hiánya miatt nem tud részt venni. Az országgyűlési biztos szerint visszásság orvoslását jelentené, ha az álláspontok egyeztetéseképpen létrejönne a szerződés a diák eltérő nyilatkozatával is. Ennek elősegítése érdekében az országgyűlési biztos felkérte a Diákhitel Központ Rt. vezérigazgatóját, hogy vegye fontolóra a hallgatói hitel általános szerződési feltételeinek olyan módosítását, mely a hallgató számára akkor is lehetővé teszi a hitel folyósítását, ha számlavezető bankként a szerződésben más bankot jelöl meg. A Beszámoló készítésekor a válaszadásra nyitva álló határidő még nem telt el.

Az APEH intézkedéseivel, határozataival vagy azok elmulasztásával összefüggésben az előző évekhez képest kevesebb vizsgálható panasz érkezett. Ezt valószínűleg az okozta, hogy az országgyűlési biztos évek óta következetes abban, hogy konkrét adóvitában nem foglal állást, mert az adózás rendjéről szóló törvény szerint abban a döntés joga az adóhatóságot, a döntés felülvizsgálatának joga pedig a bíróságot illeti meg. Vizsgálat azon panaszok ügyében indult, amelyben a panaszosok az adóhatóság eljárásának, a végrehajtási eljárásnak vagy a méltányossági eljárásnak a jogszerűségét kérdőjelezték meg, de a vizsgált esetek mindegyike - mint az OBH 3768/2000. 2549/2000. 1742/2000. számú ügyek - annak megállapításával zárult, hogy az APEH eljárása az irányadó jogszabályoknak megfelelt.

Az önkormányzati adóhatóság eljárásával összefüggésben két panaszt nyújtottak be. Az OBH 2204/1999. sz. ügyben a vizsgálat az eljárási határidő túllépését állapította meg. Ezekben az ügyekben az országgyűlési biztos fellépése az Alkotmánybíróság 72/1995. (XII. 15.) AB határozatán alapul, amely szerint: "[...] az államigazgatási eljárást szabályozó törvények nem biztosítanak sem jogorvoslati lehetőséget, sem más hatékony jogi eszközt - még a kérelemre indult eljárásokban sem - az ügyfélnek arra, hogy a közigazgatási határozat meghozatalát - a jogszabályokban előírt elintézési határidő huzamos idejű elmulasztása okán - kikényszeríthesse. Nincs alanyi joga a kérelmezőnek arra, hogy a közigazgatás hallgatása esetén ügyének eldöntése érdekében valamilyen jogorvoslattal élhessen. A döntés hiánya miatt nem nyújthat be fellebbezést, s nem kérhet bírósági felülvizsgálatot sem. Ezen jogorvoslati eszközök igénybevételét ugyanis a törvények csak a már meghozott határozat megtámadása céljából teszik lehetővé. [...] A közigazgatási eljárásban az ügyintézési határidő betartásának garanciális jelentősége van. Az Alkotmány 2.§ (1) bekezdésében meghatározott jogállam fogalmának egyik feltétlen ismérve a jogbiztonság. A jogbiztonságnak viszont elengedhetetlen követelménye, hogy a jogalkalmazói magatartás - adott esetben: az államigazgatás és az önkormányzat döntési feladat- és hatáskörébe tartozó ügy törvényi szabályozás szerinti elintézésének időtartama - előre kiszámítható legyen. Az ügyfél közigazgatási határozathozatalra vonatkozó joga nem tehető függővé attól, hogy a közigazgatási szerv milyen időpontban hajlandó dönteni a hatáskörébe utalt ügyben. A közigazgatásnak ugyanis alkotmányos kötelessége, hogy hatáskörét gyakorolja, azaz illetékességi területén a hatáskörébe utalt ügyben az erre megszabott idő alatt érdemi döntést hozzon. [...] Akár kérelemre, akár hivatalból indul tehát az eljárás, a közigazgatási határozat előírt időben történő kiadása jogos magán- és - közvetlenül vagy közvetve - közérdeket szolgál."

Az OBH 5987/2000. számú ügyben az országgyűlési biztos kifejtette, hogy a helyi közszolgáltatások biztosítása érdekében elengedhetetlen és nélkülözhetetlen a helyi közösségek kezdeményezőkészsége, áldozatvállalása, az önkormányzatok önálló gazdálkodása feltételeinek megteremtése. Elismerte, hogy a jogszabályok a települési önkormányzat számára lehetőséget teremtenek az önálló helyi adóztatási jog gyakorlására, s ezzel együtt a helyi adópolitika kialakítására - de ez nem jelent korlátlanságot. A konkrét ügyben a panaszos méltányossági kérelmének az elutasítását sérelmezte. A jegyző tájékoztatta az országgyűlési biztost, hogy a panaszos nem terjesztett elő méltányossági kérelmet, de ha olyat elő is terjesztett volna, úgy azt érdemi vizsgálat nélkül el kellett volna utasítania, mert a képviselőtestület az idegenforgalmi adó fizetési kötelezettség esetén kizárta a méltányosság lehetőségét. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy a jogbiztonság alkotmányos követelményével, valamint a jogorvoslathoz való alkotmányos joggal összefüggő visszásságot okozott az önkormányzat képviselőtestülete azzal, hogy a méltányosság gyakorlásának elvi lehetőségét is kizárta, mert az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény alapelvei sorában rögzíti, hogy az adóhatóság köteles méltányosan eljárni, és ha a törvényekben, illetve e törvényben meghatározott feltételek fennállnak, az adótartozást mérsékli, illetve fizetési könnyítést engedélyez.

A vám- és pénzügyőrség eljárásai a nemzetközi személy- és áruforgalom növekedésére tekintettel nagyon sok állampolgárt érintenek. A vámeljárások, a nyomozó hatósági jogkörben tett intézkedések természetesen különböző hátrányt vagy sérelmet is okozhatnak ügyfeleiknek. Mindezek ellenére ilyen ügyekben kevés panasz érkezett az országgyűlési biztosokhoz, így az elmúlt év során mindössze három - vámhatóságot érintő - vizsgálatot folytattunk, és csak ezek egyikében állapítottunk meg alkotmányos joggal összefüggő visszásságot.

Ebben az ügyben a panaszos a Vám- és Pénzügyőrség Fővárosi Parancsnokságának eljárását sérelmezte. A panaszos örökölt egy 1981-ben gyártott gépkocsit, amelynek hagyaték jogcímén történő vámmentes vámkezelését kérte. A vámhivatal a vámárunyilatkozatot behozatali korlátozásokra hivatkozva visszautasította, a gépkocsit közvetlen vámfelügyelet alá vette és vámraktárban helyezte el. Az évekig tartó raktározás költségeit a panaszos nem tudta kifizetni, a raktári díj a gépkocsi értékét is felemésztette.

A vámkezelés jogszerű visszautasítása mellett jogszabályt sértett a vámhatóság, amikor a törvényes zálogjog biztosítása érdekében elrendelte a gépkocsi közvetlen vámfelügyeletét és vámraktárban történő elhelyezését. A gépkocsit az örökösök jóhiszeműen szerezték meg, ezért velük szemben a közvetlen vámfelügyelet jogsértő volt, csakúgy mint az, hogy a Vám- és Pénzügyőrség Fővárosi Parancsnoksága késedelmesen hozott másodfokú határozatot. Az országgyűlési biztos felkérte a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokát, hogy tegye meg a hatáskörébe tartozó, szükséges intézkedéseket, különösen az ügyfelek tájékoztatásának, jogi útbaigazításának javítása és az eljárási szabályok betartása tekintetében. Az érintett az ajánlásnak megfelelően utasította a vámszerveket a jogszabályok betartására és intézkedett az ügyfelek tájékoztatásának javítására.

3.2. Állampolgársági, konzuli, idegenrendészeti és menekültügyek

Az országgyűlési biztos 1997-ben átfogó vizsgálat keretében tekintette át az állampolgárság megszerzése iránti kérelmek köztársasági elnöki döntésre történő előkészítésének gyakorlatát (OBH 1936/1997.). A vizsgálat során 150 állampolgársági kérelem ügyiratai, a vonatkozó jogszabályok, illetve szabályzatok áttekintése alapján szerzett tapasztalataink szerint a magyar állampolgárság iránti kérelmet benyújtó külföldi állampolgárok alkotmányos jogainak érvényesülése több szempontból sem felelt meg a jogállamiság követelményeinek. A feltárt alkotmányos visszásságok megszüntetésére az országgyűlési biztos ajánlásokat tett, amelyekben kezdeményezte, hogy a jogalkotó az alkotmányos alapismeretek vizsga letételére kötelezett személyek körét, illetve a állampolgárság iránti kérelmek intézésében közreműködő szervek eljárását - különös figyelemmel az egyes szervek számára rendelkezésre álló eljárási határidőkre - részletesebben szabályozza. Az eljárási határidők szabályozása kapcsán kértük, jogszabály rögzítse, hogy a Belügyminisztériumhoz beérkezett kérelmet mennyi időn belül kell döntésre a köztársasági elnökhöz felterjeszteni.

A Belügyminisztérium Állampolgársági Főosztálya az országgyűlési biztosnak a kérelmezők részletes tájékoztatására vonatkozó kezdeményezéseit végrehajtotta, és azokat az időközi átszervezés eredményeként létrejött és 2000. január 1-jétől illetékes Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal is alkalmazza. A kérelmezők megfelelő tájékoztatásának eredményeként az elmúlt két évben egyetlen olyan beadványt sem kaptunk, illetve vizsgáltunk, amelyben a panaszosok a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalnak a honosítási, visszahonosítási kérelmek köztársasági elnöki döntésre történő előkészítését sérelmezték volna.

A magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény módosításáról szóló 2001. évi XXXII. törvény túlnyomórészt eleget tett azoknak a módosítási javaslatoknak, amelyeket az országgyűlési biztos kezdeményezett. Annak alapján nem köteles vizsgát tenni a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes személy; aki magyarországi felsőoktatási intézményben magyar nyelvű oktatásban diplomát szerzett; aki a kérelem benyújtásakor 65. életévét betöltötte és az, aki igazolja, hogy egészségi állapotának tartós és visszafordíthatatlan romlása miatt képtelen a vizsga letételére.

Teljesült az országgyűlési biztos azon ajánlása is, mely szerint az állampolgársági törvény szabályozza, hogy a belügyminiszter a honosítási, visszahonosítási kérelmeket mennyi időn belül köteles döntés céljából a köztársasági elnökhöz előterjeszteni. A 2001. évi XXXII. tv. 9.§-a értelmében a belügyminiszter a magyar állampolgárság honosítással vagy visszahonosítással történő megszerzése iránti kérelemről szóló előterjesztést huszonegy hónapon belül nyújtja be a köztársasági elnöknek. Az említett határidő a kérelemnek a belügyminiszterhez érkezése napján kezdődik, amely indokolt esetben, egy ízben három hónappal meghosszabbítható.

Az országgyűlési biztos először az 1998. évi tevékenységéről szóló beszámolójában foglalkozott a Külügyminisztérium konzuli szolgálatának működését érintő vizsgálati tapasztalataival, és már ekkor kezdeményezte a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok védelméről szóló - más szóval konzuli - törvény megalkotását. Az ajánlást a külügyminiszter elfogadta, és a törvény tervezetét is megküldte, továbbá az országgyűlési biztos 1999. évi tevékenységéről szóló parlamenti beszámolóra a Kormány nevében válaszoló igazságügy-miniszter is ígéretet tett a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok védelmének törvényi szabályozására. Az Országgyűlés megalkotta és 2001. november 1-jén hatályba lépett a konzuli védelemről szóló 2001. évi XLVI. törvény, amit a konzuli szolgálat a konzuli védelem részletes szabályairól szóló 17/2001. (XI. 15.) KüM rendelettel együtt alkalmaz.

2001-ben konzuli panaszt nem vizsgáltunk, ami feltehetően a hiányzó jogszabályok megalkotásával is magyarázható.

Az országgyűlési biztosok 1996-óta folyamatosan fokozott figyelmet fordítanak a személyes szabadság korlátozása alatt élő külföldiek alkotmányos jogainak érvényesülésére. Vizsgálataik főként az idegenrendészeti szabadságkorlátozás garanciarendszerének és a végrehajtás módjának alkotmányosságát érintették (OBH 6212/1998.).

Az országgyűlési biztos általános helyettese a beszámolási időszakban az idegenrendészeti és a menedékjogi szabályok együttes alkalmazásának alkotmányosságát vizsgálta. Az Orosházi Határőr Igazgatóság közösségi szállásán tartózkodó, kollektíven az étkezést megtagadó személyek azt sérelmezték, hogy bár menedékkérőként érkeztek Magyarországra, kérelmük elbírálásáig teljes szabadságkorlátozás alatt kell élniük. A vizsgálat megállapította, hogy az étkezés megtagadásban részt vevő menedékkérők tartózkodási helyének engedélyezésekor az eljáró hatóságok a külföldiek beutazásáról, magyarországi tartózkodásáról és bevándorlásáról szóló 1993. évi LXXXVI. törvény (a továbbiakban: Itv.) 43.§-át, vagyis a kijelölt helyen való tartózkodás elrendelésének feltételeire vonatkozó szabályokat alkalmazták. Ennek az volt az oka, hogy a külföldiek ellen még a menedékjogi kérelem előterjesztését megelőzően idegenrendészeti eljárás indult, hiszen sem a beutazás, sem a jogszerű magyarországi tartózkodás feltételeinek nem tettek eleget. Az általános helyettes felhívta a figyelmet arra, hogy a menekültkénti elismerést kérő külföldi gyakran jogellenesen lép az ország területére, személyazonosításra alkalmas okiratok, illetve egyéb jogszabályi feltételek hiányában jogtalanul tartózkodik az országban. A menedékjogról szóló 1997. évi CXXXIX. tv. 15.§ a) pontja alapján azonban minden menekültkénti elismerését kérő személy jogosult személyazonosításra alkalmas, magyarországi tartózkodása jogszerűségét igazoló okmányra, vagyis az említett okmány birtokosa törvényesen tartózkodik az országban.

A menedékjogi eljárás megindulását követően a Menekültügyi és Migrációs Hivatal a 24/1998. (II.18.) Korm. rendelet 8.§ (1) bekezdésének c) pontja alapján a menedékkérők szálláshelyéül az idegenrendészeti hatóság által elrendelt kötelező tartózkodási helyet, vagyis az Orosházi Határőr Igazgatóság közösségi szállását jelölte ki. A közösségi szállás tartózkodási helyként történő kijelölésével a Menekültügyi és Migrációs Hivatal egyúttal a menedékkérőkre irányadó személyes szabadság korlátozásáról is döntött, hiszen a közösségi szállás lakóira vonatkozó magatartási szabályok az ott élő menedékkérőkre is érvényesek. Az illegálisan itt tartózkodó külföldiekre irányadó, kiváltképp a mozgásszabadság korlátozására vonatkozó szabályoknak a közösségi szálláson élő azon menedékkérőkre történő alkalmazása, akik az okmány átvételét követően már törvényesen élnek az országban, a szabad mozgáshoz, illetve a jogállamisághoz való alkotmányos joggal összefüggésben eredményezett visszásságot.

Az országgyűlési biztos általános helyettesének álláspontja szerint azon menedékkérők esetében, akik a menekültkénti elismerés iránti eljárás megindulását igazoló okmányt nem vették át, szintén nem az Itv. 43.§-át kellett volna automatikusan alkalmazni, hanem előbb az 1989. évi 15. tvr-rel kihirdetett Genfi Egyezmény 31. Cikkében foglalt körülményeket kellett volna vizsgálni, ennek elmulasztása a jogbiztonsághoz, a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangjához való joggal összefüggésben eredményezett visszásságot, és ezzel veszélyeztette az érintettek menedékhez való jogának érvényesülését.

Az általános helyettes elvi éllel mutatott rá, hogy az idegenrendészeti, illetve a menekültügyi jogszabályok, mint a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. július 28-án elfogadott egyezmény és a menekültek helyzetére vonatkozóan 1967. január 31-én létrejött jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1989. évi 15. tvr. a generális és a speciális viszonyában vannak egymással. Az említett kapcsolatból következik, hogy az országban illegálisan tartózkodó külföldiekre vonatkozó idegenrendészeti jogszabályoknak a menedékkérőkre való alkalmazását megelőzően azt is vizsgálni kell, hogy van-e hatályban az utóbbiakra vonatkozóan speciális jogszabályi rendelkezés. Az egyezmény szerint, az illegálisan az országban tartózkodó menedékkérők esetében a menekültügyi hatóságnak először azt kell vizsgálnia, hogy a külföldi közvetlenül olyan területről érkezett-e, ahol élete vagy szabadsága veszélyeztetve volt, és ha engedély nélkül lépett, illetőleg tartózkodik az ország területén, akkor haladéktalanul jelentkezett-e a hatóságoknál, és kellőképpen megindokolta-e jogellenes belépését, illetőleg tartózkodását.

A menedékkérő szálláshelyének engedélyezéséről, illetve az ezzel összefüggő szabadságkorlátozásáról csak a felsorolt körülmények vizsgálatát követően, az említett eljárásra vonatkozó részletes szabályok betartásával lehet dönteni. Ennek hiánya a jogbiztonsághoz, továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangjához való joggal összefüggésben eredményezett visszásságot.

Az országban törvényesen tartózkodó menekültkénti elismerését kérő személyre az idegenrendészeti szabályokat mindaddig nem lehet alkalmazni, amíg a külföldi itt-tartózkodása jogszerű. Amennyiben a jogalkotó az országban jogszerűen tartózkodó menedékkérők mozgási szabadságát korlátozni kívánja, azt nem a külföldiekre általában irányadó törvényben vagy végrehajtási rendeleteiben, hanem a menedékjogról szóló törvényben kell szabályozni (OBH 6809/ 1998.).

3.3. Általános közigazgatási ügyek

Az 1990-es években, a polgármesteri hivatalok felállítását követően a közigazgatási szervek szervezetrendszere átalakult, az igazgatási osztályok ügykörök szerint szerveződtek, kisebb osztályokká alakultak át, így a jogalkalmazás számára az ún. általános igazgatás mint feladatkör megszűnt. A kialakult gyakorlat szerint az országgyűlési biztos az általános igazgatás megjelölést azokra az igazgatási feladatokra, illetve eljárásokra használja, amelyekre speciális jogszabály nem, csak az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Áe.) generális szabályai vonatkoztak. Az így meghatározott általános igazgatás körében lefolytatott biztosi vizsgálatok és a megállapított alkotmányos joggal összefüggő visszásságok száma az elmúlt évek 100-150-et elérő esetéhez képest 2001-ben tízre csökkent. A közigazgatási szervek gyakorlatában visszásság megállapítására vezető eljárási hibák főként a garanciális szabályok megsértéséből állnak, összetételük arányaiban nem változott. A legtöbb vizsgálat a panaszhoz való joggal, valamint a jogbiztonság elvével összefüggő visszásság gyanúja, különösen az ügyintézési határidők be nem tartása vagy az eljárás indokolatlan elhúzódása miatt indult. (OBH 3992/1999., 5570/2000., 2121/2001.)

A megállapított visszásságok számát illetően második helyen áll a hatóságok azon mulasztása, amikor az országgyűlési biztos megkeresésére fél év múltán sem válaszoltak. Továbbá az is előfordult, hogy a hatóság huzamos késedelemmel adott válasza megkerülte az országgyűlési biztos által feltett kérdéseket. Az országgyűlési biztos a válaszadás elmulasztása esetén mindig a jogbiztonság elvével összefüggő visszásságot állapította meg. (OBH 4195/2000.)

Tipikus hiba az ügyfelek törvényben előírt értesítésének és a határozathozatalnak az elmulasztása. E két eljárási hiba rendszerint együtt fordul elő, mert amikor az ügyfelet nem értesítik, akkor többnyire a határozathozatal is elmarad. Az országgyűlési biztos ezeket az eljárási hibákat a jogbiztonság elvével és a jogorvoslathoz való joggal összefüggő visszásságoknak minősítette. (OBH 5036/2000., 4195/2000.)

Előfordult, hogy a hatóság a tájékoztatási kötelezettségét nem teljesítette, így a jogbiztonság elvével és az emberi méltósághoz való joggal összefüggő visszásságot okozott. Az országgyűlési biztos megállapításait és ajánlásait az érintett szervek minden esetben elfogadták. (OBH 5350/2000., 4327/2000.)

Az önkormányzati okmányirodák működésének kezdeti nehézségei miatt több panasz érkezett, mely a késedelmes ügyintézést kifogásolta. Az önkormányzatok 2000. január elsejétől több, korábban a rendőrség hatáskörébe tartozó tevékenységet vettek át. A személyazonosító és lakcímkártya kiadása mellett egyre több igazolvány és hatósági engedély ügyintézését látták el az okmányirodák. Tevékenységük 2001. január 1-jétől a forgalmi engedélyekkel kapcsolatos ügyintézéssel is bővült. Az önkormányzatok jelentős része saját forrásból, vagy azt is felhasználva hozott létre új irodákat az ügyfelek fogadására. A vizsgálatok megállapították, hogy az új típusú hatósági tevékenység beindításával együtt járó nehézségek ellenére az állampolgárok alkotmányos jogai általában nem szenvedtek sérelmet, de az új típusú jogalkalmazás kezdetén erre is volt példa. (OBH 1951/2000., 3875/2000.)

A lakcímváltozással kapcsolatosan is vetődtek fel problémákat, különösen olyanok, amelyek az önkormányzatok ellátási kötelezettségét is érintették. A polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény szerint a polgár lakóhelyének, illetve tartózkodási helyének megváltozását három munkanapon belül kell bejelenteni, de ehhez szükséges a szállásadó hozzájárulása is. Gyakran okoz problémát az állampolgárok számára az, hogy amíg a lakóhelyét megváltoztató személyt a törvény kötelezi a bejelentkezésre, addig a szállásadót a hozzájárulásra semmi nem ösztönzi. Ehhez hasonlóak azok az esetek is, amikor a korábbi és az újabb lakóhely szerinti önkormányzat is az illetékességének hiányát állapítja meg valamely konkrét ügyben, mert a polgár a bejelentett címén már nem lakik, de a tényleges lakóhelyére még nincs bejelentkezve. (OBH 4330/2001)

Az OBH 1951/2000. számú ügyben a panaszos azt kifogásolta, hogy az elveszett okmányainak pótlása csak több munkanapját igénybe vevő ügyintézés, többszöri sorbaállás után sikerült. A vizsgálat megállapította, hogy az önkormányzatok az okmányirodák működésének kezdeti zavarait orvosolták, a hatósági tevékenység színvonalát folyamatosan javították, ezért az országgyűlési biztos általános helyettese intézkedést nem tartott szükségesnek.

Az OBH 1373/2001. számú ügyben egy sajtóban megjelent olvasói levél alapján hivatalból indult vizsgálat, mert az ügyfél kifogásolta, hogy az új rendszámtáblával kapcsolatos tennivalóit a három alkalommal történt megjelenésekor sem tudta befejezni. A vizsgálat igazolta, hogy az okmányirodában a forgalmi engedélyekkel kapcsolatos tevékenység megkezdésekor valóban volt torlódás, de ez később már nem volt jellemző.

Az OBH 2969/2000. számú ügyben a panaszos azt kifogásolta, hogy az új típusú személyazonosító és lakcímkártya kiadásához nem kapott megfelelő tájékoztatást, és a lakcímazonosító kártyáját nem kapta meg. A vizsgálati jelentés szerint az okmányirodák eljárása nem okozott visszásságot, és a posta sem sértett jogszabályt azzal, hogy a lakcímazonosító kártyát két sikertelen kézbesítést követően nem kereste jelzéssel visszaküldte a feladónak.

Az OBH 3875/2000. számú ügyben az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, hogy a jegyző eljárása visszásságot okozott azzal, hogy az ügyfélnek az új típusú személyazonosító igazolvány kiadására vonatkozó kérelme ügyében nem hozott határozatot.

Az OBH 4330/2001. számú ügyben a panaszos azt kifogásolta, hogy sem a korábbi, sem a jelenlegi lakóhelyük szerinti önkormányzattól nem kaptak gyermekvédelmi támogatást. Az országgyűlési biztos vizsgálata megállapította, hogy visszásságot okozott a jegyző, amikor az új lakcímre történő bejelentkezéshez nem fogadta el az ingatlan adásvételi szerződés földhivatalhoz érkeztetett példányát, hanem tulajdoni lapot kért, és éppen e bejelentkezés hiányára tekintettel tagadta meg a szociális ellátást a település lakójától.

Az országgyűlési biztos 2000 szeptemberében az OBH 3719/2000. számú ügyben hívta fel a XV. kerületi önkormányzat polgármesterét, hogy vizsgálja felül az önkormányzati lakásba történő befogadás iránti kérelem elbírálásának jogbiztonságot sértő végrehajtását, és kezdeményezze a 33/1999. (XI. 24.) számú rendelet módosítását. A polgármester az ajánlást elfogadta, és 2001 márciusában tájékoztatta az országgyűlési biztost, hogy az önkormányzat képviselőtestülete a rendeletet az ajánlásnak megfelelően 2000. december 20-án módosította, ezzel lehetővé tette, hogy a bérlő a gyermeke házastársát befogadhassa.

Az OBH 1751/1999. számú ügyben a panaszos azt kifogásolta, hogy az anyakönyvi hivatal az élettársának a tőle származó gyermekét az anya házasságának fennállására hivatkozva az anya férjének nevére anyakönyvezte, annak ellenére, hogy ő élettársként apasági elismerő nyilatkozatot tett. Az országgyűlési biztos vizsgálata megállapította, hogy az anyakönyvi hivatal törvényesen járt el, mert az apaság vélelmének megdöntésére csak bírósági eljárásban van lehetőség.

3.4. Belvíz-, árvíz- és csatornázási ügyek

Az országgyűlési biztos a belvíz- és csapadékvíz-elvezetéssel összefüggő, jelentős számú panaszra tekintettel OBH 2852/1999. számon átfogó vizsgálatot folytatott a témakörben. A vizsgálat 2000. december 12-én zárult, az abban foglalt megállapítások alapját az Országos Vízügyi Főigazgatóság szakvizsgálata képezte.

A jelentés a következőkben összegezhető. A települési belvíz-, csapadékvíz-elvezetés feladatainak, hatósági jogkörének a jogi szabályozását alapvetően a helyi önkormányzatokról szóló törvény, valamint a vízgazdálkodásról szóló törvény tartalmazza. Az önkormányzatok megalakulását követő évek 1995. évig kifejezetten csapadékszegény, aszályos évek voltak. Ebben az időszakban a települési önkormányzatok nem szembesültek a belterületi vízrendezés és vízkárelhárítás problémáival. A korábban az állam által ellátott, majd ezen időszakban az önkormányzatokhoz telepített vízgazdálkodási feladatokat az egyes települési önkormányzatok eltérően értékelték. Az önkormányzatok kisebb része példaértékűen fejlesztette és karbantartotta a vízelvezető rendszereket, azonban más településeken - és döntően ez volt a jellemző - elhanyagolták ez irányú feladataikat. Jelentős különbségek alakultak ki az önkormányzatok között, ezért a belterületi vízrendezési művek állapotára, a vízkár veszélyeztetettségre általános érvényű megállapítás ma nehezen adható, de inkább az a megállapítás helytálló, hogy a települési csapadékvíz-elvezető létesítmények kiépítettsége nem megfelelő és a meglévők is elhanyagolt állapotban vannak. Az 1996-tól csapadékosra forduló időjárás felkészületlenül érte az önkormányzatok többségét, az elvezető rendszerek nem funkcionáltak, és a bekövetkezett károkért való esetleges felelősségüket is igyekeztek elkendőzni, illetve másra hárítani a települések. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy a legutóbbi időszakban bekövetkezett vízkárok egy része a rendkívüli hidro-meteorológiai események miatt elkerülhetetlen volt. Az elvezető rendszereket a viszonylag ritka előfordulási valószínűségű csapadékterhelésre más, fejlettebb országokban sem szokták kiépíteni. Emiatt és a fentiekben említett karbantartási hiányok miatt következhettek be az évek óta jelentkező árvíz-károk. Az önkormányzatoknak nyújtott támogatás nem tartalmazza a vízfolyásokban, vízi létesítményekben keletkezett károk fedezetét. Az ismételten jelentkező vízkárok miatt az önkormányzatok is - igaz, kényszerűségből - egyre inkább ráeszmélnek, hogy a jogszabályok által feladatkörükbe utalt vízkár-elhárítási feladatokat más nem fogja elvégezni helyettük, és a legutóbbi időben már késlekedés nélkül kezdték mentesíteni településeiket. Mindez azonban csak a szándékot és a tettrekészséget tükrözi részükről, hiszen sem alkalmas eszközökkel (beleértve az anyagi eszközöket is), sem megfelelő szakmai hozzáértéssel nem rendelkeznek. A problémák meg ldását nagymértékben segíti az olyan szemlélet kialakítása, amely felismeri, hogy a vízkárelhárításban meghatározó jelentősége van a megelőzésnek, funkcióképes elvezető rendszer kialakításával, megőrzésével, a védekezési beavatkozások megtervezésével és szakmailag felkészült védekező szervezet létrehozásával, gyakorlatoztatásával. Ezen feltételek megteremtéséig az önkormányzatok a jövőben sem nélkülözhetik a kormányzati szervek, a vízügyi igazgatóságok és a katasztrófavédelmi szervek eddig is megszokott segítségét.

Az önkormányzatok gondjait az is súlyosbította, hogy gyakran a korábbi beépítés és hasznosítás jellegét indokolatlanul megváltoztatva mély fekvésű, vízjárta területeket jelöltek ki építési telekként. Az építési fegyelem lazulása vagy az elmaradt hatósági intézkedések miatt több helyen visszafordíthatatlan vagy a megelőzéshez képest aránytalanul nagy anyagi ráfordítással rendezhető műszaki problémák alakultak ki. A település műszaki jellegű ügyeiben - köztük a vízépítési ügyekben is - a jegyző gyakorolja a hatósági hatáskört, míg az önkormányzat költségvetését a képviselőtestület fogadja el. A hatósági feladatok és a költségvetési elképzelések pedig nem minden esetben vannak összhangban egymással.

A hiányosságok megszüntetéséhez az állam és az önkormányzatok, illetve a képviselőtestület és a jegyző összehangolt eljárására van szükség.

Az országgyűlési biztos ezen ügyeknek csak egy részében járhat el. Ezért kezdeményezte, hogy a miniszterelnök vizsgáltassa meg a jelentésben összefoglalt helyzetet, és az alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságok orvoslására saját vizsgálata alapján intézkedjék. A Miniszterelnöki Hivatal közölte, hogy a feltárt visszásságok valós problémák, és tekintettel arra, hogy azok több tárca felelősségi kompetenciájába tartoznak, a jelentést megküldték az illetékes tárcáknak a szükséges intézkedések megtétele érdekében.

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság, egyetértve a jelentésben foglaltakkal, arra az álláspontra helyezkedett, hogy a különböző támogatási rendszereken belül kapjanak elsőbbséget a települési vízrendezési feladatok, és ehhez megfelelő mértékű támogatást kell biztosítani, mert sok önkormányzat a támogatás elnyeréséhez szükséges önerővel sem rendelkezik.

A belvíz és csapadékvíz-elvezetés tárgykörben a KöViM koordinációjával 2001. november 28-án az érintett tárcák, a KöViM, a BM, az IM, az FVM, a PM, az Országos Vízügyi Főigazgatóság és az OBH képviselői munkabizottsági ülést tartottak. A bizottság második ülését 2002. január 23-án tartotta, amelyen a KöViM jelezte, hogy a vízgazdálkodásról szóló törvény átfogó módosítását tervezik, és abban figyelembe veszik az országgyűlési biztos javaslatait.

Az országgyűlési biztosok 2001-ben több vizsgálatot folytattak csapadék- és belvíz-elvezetéssel kapcsolatos egyedi panaszok ügyében. A vizsgálattal érintett települések: Göd (OBH 282/2000.), Berettyóújfalu (OBH 1634/2001.), Elek (OBH 381/2000.), Budakeszi (OBH 2789/2001.), Dunakeszi (OBH 2766/1999.).

Az Egri Dobó István Vármúzeum várfaláról lefolyó csapadékvíz-elvezetéssel kapcsolatos OBH 2804/2000. számú panasz ügyében a Kulturális és Örökségvédelmi Hivatal Miskolci Regionális Irodáját kértük fel a probléma megoldására. A regionális iroda azonban a kezdeményezést nem fogadta el, ezért az országgyűlési biztos a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökéhez fordult a szükséges intézkedések megtétele érdekében.

Az elmaradt belvíz- és csapadékvíz-elvezetési feladatok, valamint a szintén elmaradt szennyvíz-elvezetés és csatornázás fokozta az esőzésekből és árvizekből eredő károkat. A fél országot sújtó katasztrófahelyzet jelentős számú egyedi panaszt hozott felszínre. Ennek oka a panaszok elbírálási módjára is visszavezethető.

2001. évet megelőzően a kárenyhítésekre kormányrendelet készült, melyből adódóan az önkormányzatok többféle megoldást alkalmaztak. Egyes önkormányzatok a kormányrendelet szerint jártak el, mások a kormányrendelet felhatalmazása alapján helyi rendeletet alkotottak. Néhány önkormányzat úgy döntött, hogy a szociális ellátásokról szóló helyi rendeletét kiegészíti a vis maior támogatásokkal. Végül volt olyan önkormányzat is, amelyik a lakáscélú támogatásokról szóló helyi rendelete alapján járt el. A négyféle megoldási módból következik, hogy az igények elbírálása nem volt egységes.

Az országgyűlési biztos általános helyettese az OBH 3857/2001. számú ügyben megállapította, hogy a hatóságok eljárása nincs összhangban a katasztrófák elleni védekezés irányításáról, szervezetéről és a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezésről szóló 1999. évi LXXIV. törvénnyel, illetve az elbírálás alapját képező kormányhatározatokkal. Megállapította, hogy az állami feladatvállalást szabályozó törvény mellett nincs olyan jogszabály, amely egyértelműen meghatározná, hogy milyen feltételekkel illeti meg az állampolgárokat a katasztrófasegély. Az általános helyettes felhívta a Kormány figyelmét, hogy amennyiben a vis maior károk helyreállítására vonatkozó eljárást nem az önkormányzatok útján kívánja megoldani, úgy az alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságok kiküszöbölése érdekében célszerű a megfelelő szintű jogszabály mielőbbi kiadása.

A Miniszterelnöki Hivatal válaszában közölte: az IM közigazgatási államtitkára jelezte, hogy az igazságügy miniszter figyelemmel fogja kísérni a szabályozás előkészítését. Ezzel egybehangzóan nyilatkozott az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság is, és közölte, hogy a készülő Nemzeti Katasztrófavédelem Stratégiája ajánlásokat, javaslatokat fogalmaz meg a bekövetkezett súlyos veszélyek, természeti csapások, katasztrófák következményeinek felszámolásához szükséges finanszírozási rendszerre. Elfogadása esetén egyszerűbb és egyértelműbb támogatási rendszer lesz kialakítható.

Tószeg és Zalkod községek önkormányzatai az ár- illetve belvízkárral kapcsolatos panaszok ügyében nem hoztak határozatot. (OBH 1069/2001., 2642/2000.) A kezdeményezést mindkét önkormányzat elfogadta, és a határozatokat meghozta. A csépai önkormányzatot érintő belvízkárral kapcsolatos OBH 2281/2000. számú panasz estén visszásságot csak azért kellett megállapítani, mert az önkormányzat az országgyűlési biztos megkeresésére elmulasztott válaszolni.

Szerep községet érintően hivatalból indult az OBH 4281/2000., vizsgálat az ár- és belvíz okozta károk ügyében, mivel a község 134 károsultja nem kapott kárenyhítést. A település a vizsgálat lezárása előtt a kárenyhítést utólag megkapta, majd az önkormányzat a megfelelő döntéseket meghozta. Visszásság megállapítására nem került sor, de az országgyűlési biztos általános helyettese felhívta a polgármestert és a megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság igazgatóját a határidők betartására és annak megkövetelésére.

Az országgyűlési biztos általános helyettese egy országgyűlési képviselő beadványára indította az OBH 4779/2001. számú vizsgálatot a Nagyrév község lakóházaiban az árvízvédelemhez felvonuló munkagépek, szállító járművek által okozott rezgéskárok mint másodlagos árvízkárokra vonatkozóan. Az általános helyettes a kérdés rendezésére kezdeményezéssel élt a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatósághoz és a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatósághoz, amely nem vezetett eredményre. A kezdeményezést ezért megismételte, és egyben kérte a közlekedési és vízügyi miniszter segítségét. A miniszter erre tekintettel utasította a vízügyi igazgatóságot a kárfelmérések megkezdésére, de jelezte, hogy a közel 300 házat érintő kárenyhítési összeget illetően közbeszerzési eljárás is szükséges.

Jándról érkezett az OBH 3857/2001. számú árvízkárral kapcsolatos panasz, amelyben az országgyűlési biztos helyettese a szabályozást érintő kezdeményezéssel élt a Kormánynál. Ezenkívül felkérte a megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóságot és a Helyreállítási és Újjáépítési Tárcaközi Bizottságot, hogy a panaszosnak az épület bontására és újjáépítésére vonatkozó kérelmét haladéktalanul bírálják el. Felkérte a megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság igazgatóját és a közigazgatási hivatal vezetőjét is, hogy soron kívül intézkedjenek az eljárás lefolytatásáról, abban az épületkár megtérítéséről vagy az épület bontásáról és újjáépítéséről esetleg az épület építési szolgáltatással történő felújításáról. A kezdeményezések a vizsgált ügyben nem vezettek eredményre, a hatóságok ennek okát a panaszos együttműködésének hiányában látták.

Az országgyűlési biztosok közmű-beruházásokkal kapcsolatos panaszokat is vizsgáltak. A helyi önkormányzatok címzett és céltámogatások rendszeréről szóló törvény már 1999-től első helyen szerepelteti a támogatások igénybevételét, ha az önkormányzat szennyvíz-elvezetéssel és -tisztítással kapcsolatos feladatot old meg. A költségvetés az elkövetkezendő években az EU-csatlakozással összefüggő feladatként 1000 milliárd forint támogatással segíti az önkormányzati beruházások megvalósítását. Több száz településen folyik egy időben a csatornaépítés- és szennyvíztisztító beruházás. A minisztériumok és a területfejlesztési tanácsok szakmai felkészítéssel segítik az önkormányzatokat. Az egész országra kiterjedő beruházásokhoz és az előző évekhez viszonyítva kevesebb panasz érkezett az országgyűlési biztoshoz.

A csatornázás tárgykörében kiemelkedő fontosságú volt a Bp. XVI. kerületi panasz, ahol ugyan a közvetlen környezet már csatornázott, de a távolabbi területről szállított szennyvizet a tartálykocsik itt eresztik be a közcsatornába. A vizsgálat már 2000-ben befejeződött, de az ígéret ellenére a lakóházak közelében lévő szennyvíz-leeresztőhelyet nem szüntették meg. Az általános helyettes az OBH 4722/2001. számú ügyben utóvizsgálatot rendelt el, melynek végén a korábbi kezdeményezést megismételte. A fővárosi önkormányzat újabb ígéretet tett a probléma rövid határidőn belüli megoldásra.

Egy biatorbágyi panaszos kifogásolta, hogy az önkormányzat által építtetett szennyvízhálózat nem érintette az ingatlanát, bár a tervekben úgy szerepelt. A panaszos a hálózatra saját költségén rácsatlakozott, de az önkormányzat annak költségét nem térítette meg. Az OBH 4660/2000. számú kezdeményezésre az önkormányzat közölte, hogy megtéríti a 100 ezer forintot a panaszosnak. Az OBH 5625/1999. számú ügyben a panaszos azt sérelmezte, hogy a víziközmű-társulat annak ellenére kötelezte érdekeltségi hozzájárulás megfizetésére, hogy annak megalakításában nem is vett részt. Az országgyűlési biztos tájékoztatta a panaszost, hogy a vízgazdálkodásról szóló törvény szerint a víziközmű-társulat tagjának az érdekeltségi területen ingatlantulajdonnal rendelkező vagy az ingatlant egyéb jogcímen használó természetes és jogi személyek, jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságok minősülnek, így a panaszos is tagja a társulásnak, és az érdekeltségi hozzájárulást meg kell fizetnie. Ugyanakkor felkérte a Kecskeméti Víziközmű Társulat elnökét, hogy a hasonló esetek elkerülése érdekében az érdekeltségi hozzájárulás megfizetésének kötelezettségéről küldött értesítésben jelölje meg a hozzájárulás összegének kiszámításához szükséges adatokat, és a vonatkozó jogszabályokat, tájékoztassa az érintetteket, hogy hol, és mikor kérhetnek további információt az esetlegesen felmerülő kérdésekre. A Víziközmű Társulat a kezdeményezést elfogadta, és a szükséges intézkedéseket megtette.