3. Az egyes alkotmányos jogok helyzete

 

3.1.Bevezetés

Az országgyűlési biztosokról szóló 1993. évi LIX. törvény 27. § (1) bekezdése írja elő azt, hogy az országgyűlési biztos tevékenységének tapasztalatairól – ennek keretében az alkotmányos jogok hatósági eljárásokkal kapcsolatos jogvédelme helyzetéről, valamint az általa tett kezde­mé­nye­zések, ajánlások fogadtatásáról és eredményéről – évente beszámol az Országgyűlésnek. Ezért az 1999. évben végzett tevékenységről szóló jelentés egyik alapvető része az egyes alkotmányos jogok helyzetének bemutatása.

A törvény nem általában az alkotmányos jogok érvényesülésének elemzését írja elő kötelezően az országgyűlési biztosok számára, az abból idézett rendelkezés kifejezetten e jogok hatósági eljárásokkal kapcsolatos védelme helyzetét emeli ki. A kissé bonyolult törvényi megfogalmazás ellenére is világos, hogy az országgyűlési biztosok az alkotmányos jogokat minden esetben a hatóságok jogalkalmazó tevékenységével összefüggésben vizsgálják. Ez következik az országgyűlési biztosnak az Alkotmányban és a 1993. évi LIX. törvényben meghatározott hatásköréből. Bár az Alkotmány 32/B. §-a az országgyűlési biztos feladatával összefüggésben csupán az alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságok kifejezést tartalmazza, az országgyűlési biztosokról szóló törvény 16. §-a ezt jelentősen szűkíti, amikor előírja, hogy a biztoshoz az fordulhat, akit megítélése szerint valamely hatóság, illetve közszolgáltatást végző szerv eljárása, ennek során hozott határozata, intézkedése, illetőleg a hatóság intézkedésének elmulasztása következtében ér alkotmányos jogaival összefüggésben sérelem vagy áll fenn ennek közvetlen veszélye. Ugyanezek a korlátok a hivatalból indított vizsgálatok esetén is fennállnak. Az országgyűlési biztosnak joga van beadvány vagy erre irányuló kezdeményezés nélkül is eljárni, de a 16. § (2) bekezdése esetén is figyelembe kell vennie az első bekezdésben foglalt korlátokat, azaz vizsgálata a hatóságok és közszolgáltatók eljárására vonatkozhat.

Mindebből következik, hogy az országgyűlési biztos éves jelentése az alkotmányos alanyi jogok érvényesüléséről igen fontos információkat szolgáltat, de csak egy meghatározott szempont szerint. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az alkotmányos jogok nem csupán a hatósági jogalkalmazói tevékenységen keresztül érvényesülnek, hanem a társadalmi létezés valamennyi szintjén. Ez a kör az általunk vizsgálható viszonyoknál lényegesen bővebb.

Az alkotmányos jogok az egyén és az államot képviselő hatóság között húzódó jogviszonyokban realizálódnak nap mint nap, és e jogviszonyokban sérülhetnek is. Éppen a hatóság-egyén kap- cso­latban megmutatkozó óriási erőkülönbség indokolja olyan külső ellenőrző intézmény műkö­dését, mint amilyen az országgyűlési biztos.

Az országgyűlési biztos tehát nem vállalhat olyan általános állami jogvédelmi feladatot, amely egyébként az Alkotmány szerint a saját területén minden állami szervnek kötelessége. Alkotmá-nyos funkciója az, hogy kivizsgálja és a maga eszközeivel megpróbálja orvosolni azokat a visszásságokat, amelyek ezen általános jogvédelmi feladat megsértéséből vagy elmulasztásából adódnak. Az országgyűlési biztos viszont nem tekinthető szuper ellenőrző intézménynek sem. Nemcsak azért, mert döntései nem kötelező jellegűek, hanem azért, mert nem általában vizsgálja egy-egy hatóság tevékenységét, hanem kizárólag a polgárok egyéni vagy kollektív jogviszonyaiban jelentkező alkotmányos alanyi jogokkal összefüggő problémákkal foglalkozik.

Mindez nem jelenti azt, hogy az országgyűlési biztos éves beszámolója alkalmatlan az alkotmányos jogok helyzetének általános bemutatására. A hatósági tevékenységen keresztül ugyanis bár sokszor közvetve – a különböző életviszonyokban valamennyi alkotmányos alapjog értékelhető. Ennélfogva a jelentés nem egyszerűen a hatóságok Alkotmányt követő tevékenységét elemzi, hanem képet ad arról is, hogy magának az alkotmányos jognak e speciális szűrőn keresztül vetítve milyen az érvényesítése a Magyar Köztársaságban.

Magának a hatósági jogvédelemnek az értékelése több tényezőtől függ. Mindenekelőtt azonban az érintett alkotmányos jog jellegétől és kikényszerűsíthetőségétől. A korábbi beszámolókban többször rámutattunk arra, hogy az országgyűlési biztosok megkülönböztetik az alkotmányos alapjogokat aszerint, hogy első, második vagy harmadik generációs jogról van-e szó. E megkülönböztetés elvi indoka éppen az, hogy a biztos nem általában az alkotmányos alapjogok érvénye­sülését vizsgálja, hanem ezek hatósági jogvédelmi helyzetét. Általános vizsgálódásokban ugyanis ilyen megkülönböztetésnek nem lenne helye. Abban az esetben a szociális biztonsághoz vagy az egészséges környezethez való jog szöveg szerinti megvalósulását kellene számon kérni ugyanúgy, mint ahogyan ezt teszi például az élethez és az emberi méltósághoz való jog tekintetében is. Más a helyzet azonban a hatósági jogvédelem vizsgálatánál. Itt figyelemmel kell lenni arra, hogy e jogvédelem milyen kötelezettségeket ró az államra, és ehhez képest lehet visszásnak tekinteni az egyes hatósági tevékenységeket. Ehhez az elemzéshez nyújt nélkülözhetetlen segítséget az Al­kot­mánybíróság. A jogszabályok alkotmányosságát eldöntő Alkotmánybírósági határozatok – miután kötelezőek – kijelölik a jogalkalmazás meghatározó irányait. De az alkotmányosnak minősített norma alkalmazása nem feltétlenül felel meg az alkotmányos követelményeknek. Az Alkotmánybírósági határozat közvetve ad tehát eligazítást a jogalkalmazás alkotmányosságának értelmezése során. E tekintetben nem egyszerűen az Alkotmánybírósági határozatok rendelkező részét vesszük figyelembe, hanem az adott norma alkalmazását összevetjük az Alkotmánybírósági határozat indokolásával is. Az Alkotmánybírósági határozatokra támaszkodhatunk a jogszabá­lyokkal kapcsolatos indítványok előkészítésében is. Az országgyűlési biztos az Obtv. 25. §-a alapján, amennyiben az alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásság valamely jogszabály vagy az állami irányítás egyéb jogi eszköze fölösleges, nem egyértelmű rendelkezésére, illetve az adott kérdés jogi szabályozás hiányára vezethető vissza, javasolhatja a jogalkotásra jogosult szervnél a jogszabály módosítását, hatályon kívül helyezését, kiadását. Nyilvánvaló, hogy az Alkotmánybíróság által az Alkotmánnyal összhangban állónak nyilvánított jogszabályt az országgyűlési biztos sem minősíthet visszásnak, azaz közvetve az alkotmányos jogokat sértőnek vagy veszé­lyeztetőnek.

A jogalkalmazás alkotmányossága egyébként sem téveszthető össze a jogszabály alkotmányos­ságával. Az alkotmánysértő norma alkalmazása értelemszerűen sértheti az érintett alanyi alkotmányos jogokat is. Fordítottan azonban a tétel nem igaz. Az alkotmányos norma alkalmazása esetén ugyanis a visszásság megállapítható. Erre sor kerülhet akkor, ha a jogalkalmazó nem sérti az egyébként alkotmánnyal összhangban álló normát, maga a hatósági eljárás törvényesnek minősíthető, de valójában sérti vagy veszélyezteti az alanyi alkotmányos jogokat. Ez a helyzet áll elő abban az esetben, ha a hatóság mérlegelési vagy értelmezési jogkörében hoz olyan döntést, amelyről az országgyűlési biztos azt állapítja meg, hogy visszás. Ilyenkor sem feltétlenül szükséges magának a jogszabálynak a megváltoztatása, de felmerülhet az a törvényben szabályozott eset, amikor az adott jogszabály nem egyértelmű rendelkezése miatt fel kell lépnie az országgyűlési biztosnak. Ez azonban csak végső eszköz, akkor alkalmazható, ha a jogalkalmazás alkotmá-nyossága más módszerekkel nem állítható helyre.

Az országgyűlési biztos jogalkotásra vonatkozó tevékenysége semmilyen módon nem téveszt­hető össze az Alkotmánybíróság jogszabályokra irányuló alkotmányossági vizsgálataival. Az országgyűlési biztos hangsúlyozottan nem végez absztrakt normakontrollt, nem általában értelmezi az adott jogszabály viszonyát az egyes alkotmányos jogokhoz. Minden esetben a hatóság által történt jogalkalmazásnak kell olyan sérelmet vagy e sérelemnek közvetlen veszélyét elő­idéznie, amely alkotmányos jogokkal összefüggésbe hozható és amely a jogszabály egyes rendelkezéseire visszavezethető. Ez tehát alapvetően különbözteti meg az országgyűlési biztos jogszabály-értelmező tevékenységét az Alkotmánybíróságétól. További fontos momentum, hogy a biztos csak abban az esetben tehet indítványt a jogszabály megváltoztatására, ha az adott visszásság kifejezetten a jogszabály fölöslegességére, nem egyértelmű rendelkezésére, illetve hiányára vagy hiányosságára vezethető vissza. Külön figyelmet érdemel a jogszabály hiánya vagy hiányossága. Ebben az esetben az országgyűlési biztos a hatósági jogalkalmazás vizsgálata során olyan megállapítást is tehet, hogy egy egész jogszabály hiányzik az adott alkotmányos jog megfelelő hatósági érvényesítéséhez. Ilyen jogszabálynak minősült az országgyűlési biztos gya-korlatában az áldozatvédelemről szóló törvény.

A beszámolóban az egyes alkotmányos jogok értékelését – a korábbi évek gyakorlatának megfelelően – végezzük el. Alkotmányos jogonként válogattuk össze azokat a jelentéskivonatokat, amelyek keresztmetszetét adják az 1999. évben tapasztalt jelenségeknek. Valamennyi vizsgálati jelentésnek terjedelmi okokból ebben az évben sem tudtunk helyet adni. Igyekeztünk olyan összeállítást közölni, amelyben bemutathatók a jellegzetes hatósági magatartások, illetve nagyobb elvi jelentőségű elvi megállapításokkal törekedtünk a cél elérésére. A tavalyi év kedvező tapasztalatait hasznosítva a beszámolóban lerövidített jelentések továbbra is két részből állnak. Megtalálható bennük vastagon szedve az országgyűlési biztos döntése az adott hatóságnak az alkotmányos joggal összefüggő tevékenységéről, illetve a döntés indokolása. Több alkotmányos jogot érintő vizsgálati jelentés esetén a döntési rész megtalálható valamennyi alkotmányos jog kifejtésénél, az indokolás azonban csak az egyik címszó alatt. Továbbra is azt reméljük, hogy a ratio decidendi és az obiter dictum ilyen módon történő elválasztása nagyobb segítséget nyújt a jogalkalmazó hatóságoknak az országgyűlési biztos véleményének megismeréséhez és meg­értéséhez.

A válogatás nem csak olyan jelentéseket tartalmaz, amelyekben a visszásságot megállapítottuk. A statisztikából kitűnően az országgyűlési biztos által vizsgált ügyek jelentős részében a hatóság eljárása megfelelt az alkotmányos követelményeknek és előírásoknak. Ez a vizsgált ügyeknek mintegy 44 százalékát tette ki. A válogatás ennél jóval kevesebb ilyen típusú jelentést foglal magában, ennek azonban elvi jellegű indoka van. A vizsgálat után történt elutasítások ritkábban tartalmaznak olyan megállapításokat, amelyek a hatóságok számára a jövőre nézve útmutatót jelenthetnek. Az ilyen jelentések jó része a beszerzett adatok alapján rögzíti a hatóság helyes eljárásának tényét és ennélfogva a visszásság hiányát. Ezzel szemben azok a jelentések, amelyekben a visszásság kimutatható, a tényszerű adatokon túl többször tartalmaznak mélyebb elem­zéseket, a jogalkalmazást, a jogértelmezést, a mérlegelési jogkör gyakorlását elősegítő logikai levezetéseket. Mindazonáltal, az összeállítás áttekintést ad a tipikus elutasítást tartalmazó jelentésekről és hiánytalanul közli azokat az ügyeket, amelyet bár elutasítottunk, de mind a hatóság, mind pedig az állampolgár számára fontos elvi megállapításokat tartalmaznak.

Valamennyi eddigi beszámolónkban hangsúlyoztuk a visszásság fogalmi definíciójának fontosságát. Rámutattunk arra, hogy az országgyűlési biztosokról szóló törvény nem tartalmazza a visszásság meghatározását. Ezt az országgyűlési biztosok gyakorlatára bízza. Már az 1997. évi beszámolóban törekedtünk egy általános definíció megalkotására, hiszen ennek alapján válik az országgyűlési biztosok gyakorlata kiszámíthatóvá. Ennek megfelelően az országgyűlési biztosok az Alkotmányt nem egyszerűen konkrét szabályok katalógusának, hanem olyan elvek chartájának tekinti, amelyet egységes rendszerben kell értelmezni és érvényre juttatni. Következésképpen nem egyszerűen az egyes alkotmányos alapjogok Alkotmányban szereplő szabályainak betű szerinti vizsgálata és az ezzel ellentétes döntés, eljárás vagy mulasztás alapozza meg az alkotmányos joggal összefüggő visszásságot, hanem az alkotmányos alapjogból származtatott elv megsértése is.

1998-ban a tárgyévi gyakorlat tapasztalatait felhasználva tovább finomítottuk a visszásság meghatározását. Kifejtettük, hogy ez a kategória tágabb az alkotmánysértésnél, figyelemmel arra, hogy az alkotmányos jog sérelmének közvetlen veszélye is módot nyújt megállapítására. A közvetlen veszély értékelése ugyanakkor olyan mérlegelést igénylő kérdés, amelyben az országgyűlési biztos hivatott dönteni. Értelmeztük ugyanakkor magát az alkotmányos jog fogalmát. Egyértelművé tettük, hogy bár a törvény kifejezetten az alkotmányos jogokhoz köti a visszásság megállapítását, ez nem jelenti azt, hogy más emberi jogi dokumentumban, illetve nemzetközi konvencióban szereplő előírás ne lehetne viszonyítási alap. Éppen ellenkezőleg, az országgyűlési biztosok mindig nagy súlyt fektettek a nemzetközi szabályokra. Ezek között is elsősorban az Emberi Jogok Európai Konvenciójára és az ezzel összefüggő bírósági gyakorlatra. Maga az Alkotmány teremt erre lehetőséget a 7. § (1) bekezdésében, amikor rögzíti, hogy a Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.

Az 1999. évi beszámoló a hatóságok mérlegelési jogkörének értelmezésében hozott újdonságot. Nem vitásan könnyebb ugyanis meghatározni, hogy egy hatóság vagy közszolgáltató eljárása formálisan jogszerű vagy jogszerűtlen-e, és ez utóbbi esetben a formális jogszerűtlenség jár-e az Alkotmányhoz kapcsolódó alanyi jog sérelmével vagy közvetlen veszélyeztetésével. Az első pillanattól kezdve bonyolultabb volt annak eldöntése, hogy a formálisan jogkövető hatósági eljárás okoz-e alkotmányos joggal összefüggő visszásságot. Ez abban az esetben lehetséges, amikor a hatóság mérlegelési jogkörében megvalósított eljátrás látszólag szabályszerű, de mégis az Alkotmánnyal össze nem egyeztethető eredményre vezet. A hatóságok által gyakorolt diszkrecionális jogkör alkotmányos korlátainak megvonása rendkívül nehéz feladat. A 1998. évről szóló beszá­moló a következő elvekben adott iránymutatást:

 

1. Az adott hatóságnak következetesen és jóhiszeműen kell az ügyeket intéznie.

2. Az adott hatóság eljárásában nem követhet más célt, mint amire hatásköre és illetékessége van.

3. A hatóságnak objektív alapon és pártatlanul kell eljárnia, azokat a körülményeket figyelembe véve, amelyek az adott ügyben relevánsak.

4. A hatóságnak az ügy sajátosságainak megfelelő, ésszerű időn belül kell döntést hoznia még akkor is, ha ez az ésszerű idő rövidebb, mint a jogszabályban biztosított határidő.

5. Az emberi méltóságot a hatósági ügyintézés során mindig szem előtt kell tartani.

 

Az 1999. évről szóló beszámoló fontos tartalmi újdonsága az alkotmányos joggal összefüggő visszásság közvetlen veszélyével kapcsolatos. Az országgyűlési biztosokról szóló törvény 16. §-a abban az esetben tartja megállapíthatónak a visszásságot, ha az adott alkotmányos jog sérül vagy ennek közvetlen veszélye áll fenn. A törvényi szabályozásból következően a közbelépéshez nem elegendő a veszélyhelyzet kialakulása, a visszássághoz közvetlen veszélynek kell bekövetkeznie. A közvetlen veszély és a veszély elválasztása mérlegelést igénylő kérdés. Az előre kiszámíthatóság szempontjából elengedhetetlen olyan általános elvek rögzítése, amelyek alapján a konkrét ügyekben dönteni lehet. Korábban ilyen egységes elvek meghatározására az országgyűlési bizto­sok gyakorlatában nem került sor. A tárgyév és a korábbi évek tapasztalatait felhasználva a kérdésben a következőket tartjuk irányadónak:

 

1. A közvetlen veszély objektív jellegű és nem feltétlenül az érintettek szubjektív tudatától függ.

2. Akkor beszélhetünk közvetlen veszélyről, ha olyan cselekvés vagy mulasztás történik, amely a sérelemhez vezető okfolyamatot ténylegesen megindítja.

3. Időben és térben a sérelem bekövetkeztének konkrét lehetőségével kell számolni.

 

A fejezet alkalmat ad statisztikai összehasonlításra. Az elmúlt évek adatait is figyelembe véve nem meglepő az a tény, hogy a visszássággal érintett alkotmányos jogok között kiemelkedő helyet foglal el a 2. § (1) bekezdése. 1999-ben 379 alkalommal állapítottuk meg ennek az alkotmányos elvnek a megsértését vagy közvetlen veszélyeztetését. Ez az összes visszásság 31,64 százalékát alkotta, ami nagyságrenddel múlja felül a sorban következő – tulajdonnal kapcsolatos – visszás­ságok arányát, amely 8,43 százalék. Ezek az aránybeli eltérések évek óta alig változnak. 1998-ban a jogállamisággal, jogbiztonsággal összefüggő visszásságok aránya 29,73 százalék volt. Ezzel az alkotmányos elvvel a következő pontban részletesebben foglalkozunk, most csupán annyit jegyzünk meg, hogy bár az arányok változatlanságot mutatnak, egyértelműbb gyakorlatot köve­tünk a 2. § (1) bekezdés értelmezése és a visszássághoz kapcsolhatósága terén.

A jogbiztonsággal, jogállamisággal ellentétben jelentős változás figyelhető meg a tulajdonhoz való jog arányának alakulásában. 1998-ban az összes visszásságnak még 18,52 százaléka volt összefüggésbe hozható az Alkotmány 13. § (1) bekezdésével. A jelenlegi 8,43 százalék ehhez képest szignifikáns eltérést mutat. Ennek a visszaesésnek az okát elsősorban a kárpótlási folyamat befejeződésében látjuk. A korábbi beszámolókban kifejtettük, hogy a kárpótlással összefüggő jogalkotás és jogalkalmazás számos panasz benyújtására adott alkalmat. Elsősorban a földkárpótlási ügyek voltak azok, amelyeknél az állampolgárok számára alapvetően a földkiadási eljárások, illetve ezek elmaradása volt sérelmes. Kárpótlási és földügyekben 1998-ban 327 panasz érkezett, míg 1999-ben 241. Bár ez önmagában nem jelent nagyságrendi visszaesést, azonban figyelembe kell venni azt is, hogy 1998-ban sikerült ledolgozni a kárpótlással érintett ügyekben keletkezett korábbi évekre visszavezethető hátralékot is. Ezért 1999-ben döntően a frissen érkezett panaszokkal tudtunk foglalkozni. A tulajdonhoz való jog előfordulásának csökkenésében szerepet játszik még a földhivatali ügyintézés pozitív változása is, hiszen éveken keresztül a visszássá­goknak meglehetősen nagy része a földhivatal hibás eljárásából adódott.

A korábbi évekhez nagyon hasonló arányokat mutat az élethez és emberi méltósághoz való jog megsértése vagy veszélyeztetése miatt megállapított visszásságok aránya. 1998-ban ezek az ügyek az összes visszásságok 3,4 százalékát, míg 1999-ben 3,59 százalékát alkották. Figyelemmel arra, hogy törvényben sem korlátozható alapjogokról van szó, mi a 43 visszásságot így is igen soknak találjuk. Valamennyit növekedett a jogorvoslathoz való jog sérelmének, illetve veszélyeztetésének aránya, és ha ehhez hozzávesszük a kérelemhez és panaszhoz való jog arányának jelentősebb növekedését, akkor a két alkotmányos joggal összefüggő visszásságok hányada figyelemre méltó emelkedést mutat. A kérelemhez, panaszhoz, jogorvoslathoz való jog az állampolgárok alapvető érdekeit érintheti, amelyek más jogokkal is szoros összefüggésben vannak. Ezért az államnak, és ennek megfelelően az országgyűlési biztosoknak is, fokozott figyelmet kell fordítania érvé­nye­sítésükre.

Szembetűnő a munkához, a munka szabad megválasztásához való joggal összefüggő visszás­ságok arányának erőteljes növekedése. 1998-ban ez az arány még mindössze 0,62 százalék volt, míg 1999-ben már 4,76 százalékot tett ki. Ez azért is meglepő, mert második generációs jogról lévén szó, az országgyűlési biztos sem feltétlen kikényszeríthető alanyi jogként kezeli. Feltűnő azért is, mert e jognak a biztosítása alapvetően nem hatósági, illetve közszolgáltatói tevékenységgel függ össze, így általában a biztosok hatáskörén kívül esik. Ennek fényében a korábbi évhez képest jelentkező eltérés jelentősnek tekinthető.

Alig változott a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog, illetve a szociális biztonsághoz, szociális ellátáshoz való jog sérelmének, illetve veszélyeztetésének aránya. A kettő együtt nagyon enyhe emelkedést mutat az 1998. évihez képest. Ez első pillanatban meglepő lehet, hiszen a panaszok nagyon jelentős hányada kapcsolható a szociális biztonsághoz, a szociális és egészségügyi ellátásokhoz. A munkához való joghoz hasonlóan azonban e jogok sem tartoznak az első generációs emberi és szabadságjogok közé, és a biztosoknak is szűkebb a mozgásterük az idetartozó esetleges sérelmek orvoslására. E jogokkal összefüggésben több olyan Alkotmánybírósági határozat is született, amelyek számunkra behatárolják a visszásság megállapíthatóságát és viszonylag kevés ügytipusnál teszik lehetővé fellépésünket.

Külön kell szólni a gyermeki jogokról. A gyermek alkotmányos jogainak védelme az 1997. évi XXXI. törvény 11. §-a alapján az országgyűlési biztos feladata. E jogok védelméről a törvény alapján az országgyűlési biztosnak éves beszámolót kell a Parlament elé terjesztenie. Ennek a kötelezettségnek e fejezet keretében is eleget teszünk. Számos alkalommal rámutattunk arra, hogy a gyermeki jogok azonosak a felnőttek részére biztosított alkotmányos jogokkal, azonban azzal a természetes különbséggel, ami életkorukból adódik. Ezen túlmenően azonban van két jelentős különbség, ami eltérő szemléletmódot és eltérő joggyakorlatot is eredményez. Az egyik az, hogy a gyermekek nem képesek saját jogaik, érdekeik védelmére, e jogok, érdekek megfogalmazására és legkevésbé a gyakorlati érvényesítésére. Másrészt – az előbbiekre tekintettel – olyan többletjogosítványok illetik meg őket, amelyek a felnőtteknél nem találhatók. Az alkotmányos jogok közül ide sorolható a 16. §, amely az ifjúság létbiztonságáról, oktatásáról, neveléséről és érdekeiről szól, a 67. §, amely a gyermek védelemhez való jogát rendezi, valamint a 15. §-ban szabályozott házasság és család védelme, ami közvetlenül kapcsolódik a gyermekek védelméhez. E három jogot külön címben tárgyaljuk és teszünk eleget így formai szempontokból is az előbb említett törvényes kötelezettségnek. A most felsorolt jogokkal összefüggésben megállapított visszásságok az összesen megállapítottnak 4,09 százalékát képezik. Ez alig jelent változást a korábbi évekhez képest.

A részletes statisztikai adatokat a mellékelt két táblázat tartalmazza. A 3/1. számú táblázatban valamennyi szóbajöhető alkotmányos jog fel van sorolva és megtalálható a táblázatban a visszás­ságok abszolút száma és aránya is. Az 1998. évi arányokkal történő összehasonlítás mellett a táblázat ahhoz is eligazítást nyújt, hogy azok a panaszok, amelynek kapcsán a visszásságot 1999-ben megállapítottuk, egyébként melyik évből származtak.

A 3/2. számú táblázat a tíz visszássággal leggyakrabban érintett alkotmányos jogot tartalmazza abszolút számban és százalékos megoszlásban. Az áttekinthetőség érdekében e táblázatot tört diagram formájában is megadtuk.