Ebben a részben azt foglaljuk össze, hogy az elmúlt évben milyen típusú panaszokat vizsgáltunk. Számba vesszük azt is, hogy a korábbi vizsgálatainknak 2000-ben milyen következményei voltak. Megpróbáljuk áttekinteni továbbá, hogy a törvényalkotásra, -módosításra vonatkozó indítvá-nyaink 1995. július 1-jétől 2000. december 31-ig mennyiben teljesültek.
2000-ben sok bonyolult ügy vizsgálatában új típusú problémákkal találkoztunk. Szakmai kihívást jelentettek az árvíz-, belvízvédelem körében lefolytatott eljárások. Az egészségügyi ellátásban végzett vizsgálatokban több alkalommal különleges szakértelmet jelentő kérdésekben is el kellett igazodnunk. Egyre gyakrabban kerülünk olyan helyzetbe, hogy több rendszer együttes vizsgálata vezet az alkotmányos visszásságok feltárásához. Ezzel szembesültünk például a hajléktalanok egészségügyi ellátásával foglalkozó vizsgálatban, amelyben az egészségügyi és a szociális szféra periferiális területeit egyidejűleg kellett áttekinteni. Hasonló helyzet alakult ki a családi bűncselekmény elkövetése miatt veszélyeztetett gyermekek helyzetének vizsgálatában. Itt a bűnügyi nyomozás, a gyermek- és ifjúságvédelem, valamint szociális igazgatás rendszerét párhuzamosan kellett áttekinteni.
Az utóvizsgálatokat 2000-ben is folytattuk, például a fogyatékosokat ápoló és gondozó intézetekben, a szociális otthonokban, a gyermekjóléti szolgálatoknál, továbbá a kirendelt védők működésével, a közhasználatú épületek akadálymentesítésével kapcsolatban, valamint a hivatásos és a sorállományú katonák körében.
2000-ben az 1394 vizsgálatban 1737 visszásságot tártunk fel (1999-ben 1066 vizsgálatban 1198-at).
A vizsgált panaszok jellemzői
A beszámolási időszakban a vizsgálattal lezárt panaszok származási idejét és típusát a
tartalmazza. Eszerint volt még 49 olyan eljárásunk, amely 1996-ból és 1997-ből származott. Az eljárások egyötöde 1998-as beadvány volt, közel fele 1999-es és hozzávetőleg 30 százaléka 2000-es.
2000. december 31-én 2395 befejezetlen eljárásból már csak 42 származott 1988-ból, a többi 1999-ben és 2000-ben érkezett. Öt és fél év alatt viszont bebizonyosodott, hogy a szakképzett munkatársak évi 1000-1400 panasz vizsgálatára képesek. 2000-ben igen jelentős hátralékot dolgoztak fel, a panaszok számának jelentős növekedése ellenére 184-gyel kevesebb volt a le nem zárt eljárás. (Lásd erről az 1/14. számú táblázatot.) Úgy tűnik, hogy ha 2001-ben egyetlen olyan ügyet sem vizsgálnánk, amely a folyó évben érkezett, akkor sem biztos, hogy be tudnánk fejezni a még mindig jelentős mennyiségű hátralékot. Jogász kollégáim 2000-ben eddig nem tapasztalt hatékonysággal teljesítettek, a továbbra is rendkívül kedvezőtlen munkafeltételek, zsúfoltság és a fluktuáció ellenére. Reményeim szerint az elhelyezés körülményei 2001-ben kedvezően változnak és a következő ciklusban a magasan kvalifikált szakemberek köre is egy-két személlyel bővül. Az első 6 év után is meg kell őrizni a szakmai igényességet, valamint azt a gyakorlatot, hogy az elhúzódó eljárás miatt hátrányba került panaszosok viszonylag folyamatosan értesüljenek a nálunk folyó eljárás jelentősebb mozzanatairól.
Az elmúlt évi beszámolóhoz képest 2000-ben a vizsgált ügyek struktúrája megváltozott. A 4/1. számú táblázat adatai szerint a legtöbb – minden ötödik – eljárás a büntető jellegű ügyek körébe sorolható. Ezt követi a szociális biztonság körébe eső panaszok vizsgálata (13,98 százalék). Jelentősen növekedett 2000-ben a gyermeki- és diákjogok körében lefolytatott eljárás (11,25 százalék). A monopolhelyzetben lévő közüzemi szolgáltatásokat és az egészségügyi ellátást közel azonos arányban vizsgáltuk. Az előbbi az összes eljárás 7,82 százaléka, az utóbbi 7,03 százaléka volt. Jelentősen nőtt a környezetvédelem körében lefolytatott eljárás, ami az összes vizsgálat 3,01 százalékát tette ki. A felsorolt területeken végrehajtott vizsgálatok az összes eljárás több mint 62 százalékát alkották. 1999-hez képest nagyobb jelentősége volt 2000-ben a gyermeki- és diákjogi, az egészségügyi és a környezetvédelmi eljárásoknak. A részletes adatok azt is jelzik, hogy 1999-hez képest említésre méltóan nőtt még a birtokvédelmi, a helyi adóval kapcsolatos és a közlekedési jellegű eljárások aránya.
A panasszal érintett szervek áttekintését a
tartalmazza. Eszerint a vizsgálataink során a leggyakoribb kapcsolatban a helyi polgármesteri hivatalokkal (18,08 százalék), a rendőrséggel (13,49 százalék), a helyi önkormányzatokkal (9,47 százalék) voltunk. 94 esetben vizsgáltunk monopolhelyzetben lévő szolgáltatókat, 63 esetben szociális, 59 esetben gyermekvédelmi intézményeket.
Mivel a polgárok ügyeiben a legtöbb „hivatalos” döntés a helyi önkormányzatoknál és a polgármesteri hivatalokban születik, vizsgálataink túlnyomó része is ezeknek a testületeknek, hivataloknak, hatóságoknak a tevékenységét érintette. Ez az arány 2000-ben 27,6 százalék volt, majdnem azonos az előző éviével. 2000-ben a helyi ügyekben jelentősen nőtt az általános igazgatás, a birtokvédelem, a gyámügy, a hadigondozás, a helyi adó, a környezetvédelem ügyében végzett vizsgálatok aránya. Csökkent viszont az ipar, a kereskedelem, a vállalkozás, a lakáshelyi-ség, az oktatás, az önkormányzati szabálysértési eljárás, a szociális ellátás körében lefolytatott eljárások aránya.
(Lásd erről a 4/1/a. számú táblázatot.)
A hozzánk fordulók általában igen pontosan megjelölik sérelmeiket. Az általuk kifogásoltak azonban nem mindig esnek egybe az alkotmányos joggal kapcsolatos visszásság gyanúját megalapozó értékítéletekkel, azzal a szakmai hipotézissel, amely a konkrét vizsgálat során vagy beigazolódott, vagy nem. 2000-ben már a legklasszikusabb ombudsmani eljárások jelentették tevékenységünk többségét. A sérelmes eljárást az eljárások közel felében (48,35 százalékában), sérelmes döntést pedig majdnem negyedében (23,53 százalékában) vizsgáltunk. Ez utóbbinál az emelkedés az elmúlt évihez képest közel 11 százalékos volt. Ez a tendencia 1998 óta folyamatosnak mondható. 1999-hez képest valamivel (4,7 százalékkal) csökkent a sérelmes eljárás gyanúja miatt indult vizsgálatok aránya. A tavalyinak a fele a jogszabályok kifogásolása. Ez már csak az eljárások 3,73 százalékára jellemző. Lassan, de 1998 óta folyamatosan csökken azoknak a vizsgálatoknak az aránya, amelyekben az eljárás elhúzódása vagy a hatóság hallgatása alapozta meg az eljárás elindítását.
(Lásd a 4/3. számú táblázatot.)
A vizsgált tipikus panaszok társadalmi jellemzői
Az 1993. évi LIX. törvény 27. § (1) bekezdése szerint az országgyűlési biztos tevékenységének tapasztalatairól – ennek keretében az alkotmányos jogok hatósági eljárásokkal kapcsolatos jogvédelem helyzetéről, valamint az általa tett ajánlások, kezdeményezések fogadtatásáról és eredményéről – évente beszámol az Országgyűlésnek. Az alkotmányos jogok helyzetének elemzését az előző fejezet tartalmazta. Ebben a részben a legtipikusabb vagy legfigyelemreméltóbb panaszokkal összefüggő társadalmi jellemzőket tárgyaljuk, és ennek tükrében mutatjuk be kezdeményezéseink, ajánlásaink fogadtatását.
Az emberi jogok sérelmének esetei tulajdonképpen az egyes emberek, emberek kisebb-nagyobb csoportjának konfliktusa az állami túlhatalommal, az egyre növekvő hatalmat jelentő szaktudással, a piaci törvényekkel, azaz a monopolhelyzettel. Egy-egy érdeksérelem orvoslására nincsen hatáskörünk. Felhatalmazásunk csak az olyan állampolgári értékek, normák megsértésének feltárására van, amelyeknek reparálása magas szintű jogszabályokban rögzített vagy nemzetközi kötelezettségen alapuló állami feladat. Az országgyűlési biztos tevékenységével ilyen módon segíti a polgár és a kormányzat közötti harmonikusabb érintkezést, együttműködést. „Egy igazságos és a civil értékeken alapuló társadalomban olyan a kormányzati rendszer, amely a jogállamiság és az emberi méltóság tisztelete alapján működik. Tudatában van annak, hogy felelősséggel tartozik azoknak a polgároknak, akiknek a nevében cselekszik. Az ombudsman intézménye a maga sajátosan gyenge eszközeivel elszámoltatja a helyi és a központi kormányzati rendszert, s ilyen módon hozzájárul a hatékony és jó közigazgatás fejlődéséhez” – állapította meg az Ombudsmanok VII. Világkongresszusáról (2000. november, Durban) kiadott kommüniké.
Az országgyűlési biztos eljárásának sikere, az állampolgári jogok hatékony védelme azon múlik, hogy mennyiben sikerült szikáran szakmai, érzelmi és politikai befolyástól mentes kapcsolatot kialakítania az általa vizsgált hatóságokkal. Az elmúlt, közel hat év tapasztalata alapján leszögezhető, hogy a hatóságokkal való kapcsolatunk kezdettől fogva korrekt volt, ami megnyilvánul a kért dokumentumok késedelem nélküli rendelkezésére bocsátásában, a szakmai viták higgadt hangvételében, a magyarázatok, nyilatkozatok, vélemények szakszerűségében. 2000-ben bátrabban éltünk azzal a jogszabályi felhatalmazással, amelynek alapján az érintettet, illetve a felettes szervét vagy magát a minisztert, illetve az illetékes országos hatáskörű szerv vezetőjét kértük fel az általunk megadott szempontok szerinti vizsgálatra. Szoros és rendszeres munkakapcsolat alakult ki a vizsgálatok lebonyolításában a megyei közigazgatási hivatalokkal és gyámhivatalokkal, az Országos Büntetés-végrehajtási Parancsnoksággal, az ügyészségekkel, az Országos Rendőr-főkapitánysággal, az ÁNTSZ országos és megyei szervezeteivel. A belső és felügyeleti vizsgálatok nagymértékben könnyítették meg munkánkat, de nem mentesítettek saját feladataink ellátása alól. A panaszok érdemi elbírálásához kiegészítő eljárási cselekményekre – például szakértői véleményre, helyszíni ellenőrzésre, újabb dokumentumok beszerzésére – továbbra is szükség volt. Ezek azonban sokszor „visszaigazolták” a korábban megvalósított belső és a felügyeleti eljárások korrektségét.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának tevékenységét nemcsak a hatásköri szabályok határolják be, hanem azok a panaszok is, amelyekkel hozzá fordulnak. A kinyilvánított és jogosnak ítélt sérelmek bemutatásával nagyon fontos információt közvetítenek a kormányzatnak az állampolgári „közérzet” egyes elemeiről. A hivatalból indított eljárások aránya az előbbiekhez képest mindig nagyon alacsony. Az ombudsman a jogszabályi felhatalmazás alapján általában hivatalból jár el a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők érdekében. Erre a lépésre szánja magát akkor is, ha igen súlyos, illetve az emberek nagy csoportját érintő sérelem alapos gyanúja merül fel. A legrászorultabb, legelesettebb rétegek, csoportok alapvető emberi jogainak „karbantartása” meggyőződésünk szerint a demokratikus fejlődés és a felzárkózás záloga.
A következőkben bemutatott esetcsoportok az emberi jogok állapotának általunk jelentősnek tartott illusztrációi a 20. század utolsó évéről.
Az életmódot meghatározó szociális problémák
A 2000-ben vizsgált panaszok 14 százaléka a teljes életmódot meghatározó szociális problémákra vonatkozott. 1999–2000-ben ezen belül új problémákat vetettek fel a közel fél országot sújtó árvíz és belvíz okozta károk. Az Országos Vízügyi Felügyelőség adatai szerint csak 1999-ben 12 000 épület és közel 30 000 lakos került veszélybe. Mintegy 400 épület vált lakhatatlanná és több mint 3 ezer embert kellett kitelepíteni. A kár ebben az évben meghaladta a 16 milliárd forintot. A katasztrófahelyzettel kapcsolatos panaszok vizsgálatában alapvető alkotmányos jogok sérelme derült ki. A visszásságok egy része a panaszok elbírálási módjára volt visszavezethető. A kárenyhítésekre kormányrendelet készült. Ennek végrehajtására az önkormányzatok többféle megoldást alkalmaztak. Részben e kormányrendelet előírásai szerint jártak el, részben a kormányrendelet felhatalmazása alapján külön helyi rendeletet alkotott az önkormányzat. Egyes önkormányzatok úgy is döntöttek, hogy a szociális ellátásokról szóló helyi rendeletüket kiegészítik a vis maior támogatásokkal. Végül olyan eset is előfordult, hogy a lakáscélú támogatásokról szóló helyi rendelet alapján járt el az önkormányzat. Ebből a négyféle megoldási módból egyértelműen következik, hogy az igények elbírálása sem volt egységes. Volt olyan település, ahol a biztosítási kártérítéseket figyelembe véve nyújtottak kiegészítő támogatást, és volt olyan is, ahol a biztosítás kizárta az önkormányzati támogatást, annak ellenére, hogy a központi szabályozásból ez nem volt levezethető. Arra is volt példa, hogy az önkormányzatok a saját maguk által felállított vagy a kormányrendeletben rögzített elbírálási módszert sem tartották be, melynek következtében az esélyegyenlőség sérült (OBH 4925/1999., OBH 5278/1999., OBH 258/2000.). Előfordult az is, hogy a helyreállításra vonatkozó kérelmet az önkormányzat érdemben nem bírálta el, arról határozatot nem hozott. Emiatt az ombudsman fegyelmi eljárást kezdeményezett a felelős ügyintéző ellen. Az ügyben egyébként büntető- és polgári peres eljárás is kezdődött (OBH 2176/2000.). Olyan kirívó eset is előfordult, hogy télvíz idején a panaszosnak – az önkormányzat késedelmes eljárása miatt – 12 nap állt rendelkezésére az ingatlanában bekövetkezett kár – beleértve az anyag beszerzését, a szakemberek biztosítását – helyreállítására és a kártérítési összeg elszámolására. Ilyen körülmények között a panaszos a támogatást nem tudta igénybe venni. Az ombudsman közbenjárására és az azt követő bírósági eljárásra tekintettel 2001 januárjában az önkormányzati testület 300 000 forint vissza nem térítendő vis maior támogatást állapított meg (OBH 5954/1999.).
Az ország tíz településéről sok egyéni panasz érkezett az állampolgári jogok országgyűlési biztosához a belvíz/csapadékvíz-elvezetés hiányosságaiból eredő vízkárok ügyében. Az országgyűlési biztos az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) közreműködésével nemcsak a konkrét panaszokat, hanem a települési belvíz/csapadékvíz-elvezetés általános helyzetét is vizsgálta. Az egyedi panaszokat megalapozottnak találta és – az OVF szakmai állásfoglalásának figyelembevételével – összességében is megállapította, hogy a településeken általában megoldatlan a belvíz/csapadékvíz szakszerű és biztonságos elvezetése, az ebből keletkező vízkárok megelőzése. A jelenlegi helyzet sérti az ingatlantulajdonosok tulajdonhoz, egészséges környezethez és a jogbiztonsághoz való alkotmányos jogát. Az 1990-es önkormányzati, majd a vízgazdálkodásról szóló, 1995-ben alkotott törvény a települési önkormányzat feladatává teszi a belterületi vízrendezést és csapadékvíz elvezetést. Az OVF álláspontja szerint az önkormányzatok a kilencvenes évek első, csapadékszegény felében nem szembesültek ezzel a feladattal. A korábban kiépített létesítményeket elhanyagolták, újat nem építettek. Az 1996-tól csapadékosra forduló időjárás felkészületlenül érte az önkormányzatok többségét, különösen azokon a településeken, amelyeken az elvezető rendszerek nem funkcionáltak. Többen a bekövetkezett károkért való felelősségüket igyekeztek elkendőzni, illetve másra hárítani. Az OVF úgy ítélte meg, hogy az önkormányzatok mára felismerték, hogy a jogszabályok által rájuk ruházott vízkár-elhárítási feladatokat meg kell oldaniuk. Anyagi eszközök és szakmai hozzáértés híján azonban többségük egyelőre nem képes erre.
1999 augusztusában lépett hatályba az a kormányrendelet, amely lehetővé teszi, hogy a vízügyi hatóság érvényt szerezzen a törvényben előírt kötelezettségek teljesítésének. A vízügyi felügyelet által kibocsátott 51 kötelező határozatot az önkormányzatok eddig elenyésző számban teljesítették. Az esetek többségében a megemelt végrehajtási bírság ellenére sem tettek eleget vízjogi feladataiknak. Az OVF szerint nincs pénzügyi fedezete a települési belvíz és csapadékvíz elvezetésére szolgáló közművek kiépítésének és a fenntartási költségeknek. Ugyanakkor az önkormányzatok nem egyszer jelölnek ki építésre mély fekvésű, vízjárta területeket, és ezzel a korábbi évtizedek helytelen tanácsi gyakorlatát folytatják. Az ilyen területek beépíthetőségének egyik alapvető feltétele az lenne, hogy az önkormányzat előzetesen gondoskodik a belvíz/csapadékvíz elvezetéséről. Az OVF szakvélemény és a konkrét esetek vizsgálata alapján az állampolgári jogok országgyűlési biztosa megállapította, hogy az állam a vízgazdálkodási feladatokat már az önkormányzatok megalakulása előtt sem látta el kielégítően. Az építési fegyelem lazulása és az elmaradt hatósági intézkedések következtében több helyen visszafordíthatatlan vagy csak nagy összegű közpénz ráfordításával orvosolható műszaki állapotok alakultak ki. Az ombudsman azonban nem tartja elfogadhatónak az OVF helyzetértékelésének azt a részét, amely szerint „amíg az önkormányzat saját érdekében állónak nem ítéli a vízelvezetést, addig az ingatlantulajdonosok feladata az érdekeiknek megfelelő vízkárelhárítás”. Az országgyűlési biztos úgy ítélte meg, hogy nemcsak pénzügyi nehézségek akadályozzák a feladat ellátását. Kibúvót jelentenek a vonatkozó törvényekben és végrehajtási rendeletekben rejlő ellentmondások is. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a települési műszaki jellegű ügyekben (építés, telekalakítás, út-, járda-, vízépítés) a hatósági hatáskör jelentős részben a jegyző kezében van, tehát ő a jogalkalmazó. A jegyzőnek pedig gyakran saját munkáltatójával szemben kellene fellépnie, ha szabálytalanságot vagy mulasztást észlel. A településeken elmaradt fejlesztések és karbantartások felerősítik a csapadékos időjárás következményeit, növelik az árvíz veszélyét és a milliárdos károkon túl életveszélyt is okozhatnak. Az államnak kötelessége az élet és a vagyon védelme, a károk enyhítése. A jelenlegi helyzetben hátrányos helyzetbe kerülnek azok a települések is, amelyek kötelességüket teljesítették. Addig nem remélhető alapvető változás, amíg a mulasztások következmények nélkül maradnak, és az állam az aktuális szükséghelyzetben kényszerűen újra és újra helytáll azoknak a településeknek a védelmében is, amelyek a kialakult helyzetért jelentős részben felelősek. Az országgyűlési biztos a probléma horderejére való tekintettel kezdeményezte, hogy a miniszterelnök vizsgáltassa meg a jelentésben foglalt helyzetet és ennek alapján intézkedjék az alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságok orvoslása érdekében. A válaszadásra nyitva álló határidő még nem telt le (OBH 5923/1999.).
Szociális járadék, segély, támogatás
A rendkívüli helyzetből adódó problémákon kívül 2000-ben igen sok olyan szociális ügy vizsgálatával foglalkoztunk, amelyek a rászorulók rendszeres vagy rendkívüli állami támogatásával foglalkozott. Az Alkotmánybíróság a 26/1993. (IV. 29.) AB határozatában kifejtette, hogy az Alkotmány 70/E. §-ában deklarált szociális biztonsághoz való jog mint harmadik generációs jog a nemzetgazdaság teherbíró képességének, a társadalombiztosítás állapotának függvényében garantál szociális ellátást. Ebből nem következik az, hogy az állampolgároknak alkotmányos joguk lenne az életszínvonal megőrzéséhez. Ez a jog bizonyos létminimumot biztosít, melynek tartalmát közvetett szabályokkal a jogalkotó határozza meg. A szociális juttatásokról, a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról 1993. évben megalkotott törvény rendelkezik. A szociális törvény az ezt követő években 18 alkalommal módosult. Legutóbb 1999-ben, hét esetben módosították. A módosítások száma jelzi, hogy az államhatalom gyakran változtatja, módosítja, pontosítja álláspontját az elesettek, a munka nélkül maradtak, az idős koruk miatt már aktív munkára nem képesek, a több gyermeket nevelő családok alapvető szociális problémáinak megoldásával kapcsolatban. A szociális törvényhez szorosan kapcsolódik a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény, amely bevezette a rendszeres és a rendkívüli gyermekvédelmi támogatás intézményét. A szociális igazgatással kapcsolatos törvény többszöri módosítása mindannyiszor érintette az önkormányzatok helyi rendeletét. Az önkormányzatok a módosítások után rendeletüket nem minden esetben foglalták egységes szerkezetbe. Az egységes szerkezet hiánya a laikus számára megnehezítette az eligazodást. A gyermekvédelmi törvény hatálybalépését követően egyes önkormányzatok a meglévő szociális rendeletüket e támogatási formával kiegészítették, mások önálló rendeletet alkottak. A helyi szabályozás tehát e téren sem volt egységes. Számtalan panasz adódott abból, hogy a szociális ügyekben a hatáskör átruházása nem a törvénynek megfelelően valósult meg. Nem törvényes például az, ha a hatáskört a szociális irodára, a vezetőre vagy ügyintézőre ruházzák. Formális az átruházás akkor is, ha a tízezer főnél nagyobb településen a hatáskört minden szociális ügyben egyedül a polgármester gyakorolja, mivel – ténylegesen az ügyek számából adódóan – ő döntésre képtelen, tehát a feladatot a szociális ügyintéző végzi el. Talán a leghelyesebb megoldás az, ha a szociális ügyekben a szakmai bizottság gyakorolja a hatáskört, a képviselő-testület pedig fellebbezési fórumként jár el. Ez a hatáskörmegosztás garantálja az ügyek szakmai megítélésének lehetőségét és azt, hogy a választott tagokból álló testület felelősen dönthessen a rászorulók ügyében.
a) Az időskorúak járadéka
Ezt az ellátási formát 1997-ben szabályozták és 1998. január 1-jétől folyósítják az önkormányzatok. Ez teszi lehetővé azt, hogy a szociális ellátó rendszeren belül minimális szintű saját jövedelmet biztosítsanak a nyugdíjkorhatáron felüli jövedelemmel nem rendelkező idős embereknek. A szociális biztonsághoz való joggal összefüggésben a közigazgatási hivatalok segítségével átfogó, országos vizsgálatot folytattunk az időskorúak járadéka és a rendszeres szociális segély folyósításáról. Jelzést és panaszt kaptunk ugyanis arról, hogy egyes önkormányzatok az időskorú járadékot csak akkor folyósítják, ha az ingatlanra jelzálogjogot jegyeztethetnek be. Az önkormányzatoknak azonban erre nincs joguk. Az időskorúak járadékában részesülő személy számára legfeljebb hagyatéki teherként jegyeztethetik be a közjegyzőnél a folyósított segély összegét. Az országos felmérés során kiderült, hogy rendeletbe foglalták vagy az egyedi ügyben hozott határozatban írták elő a jelzálogjog jogellenes földhivatali bejegyzését. Az országgyűlési biztos ajánlásában felkérte a közigazgatási hivatalokat a törvényes rend helyreállítására, a földhivatalokat pedig arra, hogy ilyen esetekben akadályozzák meg a jelzálogjog bejegyzést. Valamennyi közigazgatási és földhivatal elfogadta az ajánlást, illetve megtette a szükséges intézkedést (OBH 1824/1999., OBH 3120/1999.).
b) Rendszeres szociális segély
A rendszeres szociális segélyt mint támogatási formát 1999-ben szabályozták a szociális törvényben. A törvénymódosítás lényege az volt, hogy az önkormányzat a megszűnt jövedelempótló támogatás helyébe az aktív korú, nem foglalkoztatottak részére rászorultságuk esetén ellátást állapítson meg abban az esetben, ha a foglalkoztatásuk semmiképpen sem biztosítható. Az új rendelkezésnek megfelelően az önkormányzat köteles megvizsgálni, hogy a kérelmező bevonható-e közmunkába, közhasznú munkába vagy egyéb közcélú foglalkoztatásba. A tapasztalatok szerint a kisebb településeken rendkívül nehéz megfelelő munkaalkalmat találni a rászorulóknak, míg a nagyobb településeken ez könnyebben megoldható (OBH 3581/1998.). Az egyik panaszos sérelmezte az önkormányzat eljárását a szociális támogatásokkal kapcsolatos ügyeiben. A vizsgálatban kiderült, hogy az önkormányzat 1997. április 14-étől megállapította panaszosnak a rendszeres szociális segélyt, az akkori öregségi nyugdíj legkisebb összegének 70 százalékát. Ez az összeg minden évben emelkedett. Az önkormányzat a jogszabályban előírt kötelezettségeket teljesítette, a rendszeres szociális segélyt és lakásfenntartási támogatásokat megállapította, illetve időszakosan átmeneti segélyben is részesítette a panaszost. Az önkormányzat előírta, hogy a segélyeket a polgármesteri hivatal házipénztárában lehet felvenni. Nem észlelte azonban azt, hogy a kézbesítés eredménytelen volt, melynek következtében a mentálisan nehéz helyzetben lévő panaszos négy évig ellátatlanul maradt. Megállapítottuk, hogy az ellátási kötelezettség tényleges elmaradásával az Alkotmányban deklarált szociális biztonsághoz való joggal összefüggésben az önkormányzat eljárása alkotmányos joggal kapcsolatos visszásságot okozott. Az országgyűlési biztos felkérte az önkormányzatot a visszásság orvoslására. Az önkormányzat a szükséges intézkedést megtette, a kifizetésről gondoskodott (OBH 3581/1998.). Előfordult az is, hogy a rendszeres szociális segély havi összegét a törvényi minimumnál alacsonyabb összegben állapították meg. Az adott esetben a helyi rendelet nem szabályozta a rendszeres szociális segélyt mint támogatási formát (OBH 393/1999.). Több konfliktus adódott a rászorulók együttműködési készségének megítéléséből, a szükséges orvosi felülvizsgálatok elmulasztásából (OBH 1325/ 1998., 3593/ 1998.). Az országgyűlési biztos az emberi méltósághoz való jog megsértésének gyanúja miatt hivatalból indított vizsgálatot Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzatának a szociális juttatások kifizetésével kapcsolatos, közel 3000 embert érintő intézkedése miatt. A vizsgálat megállapította, hogy a szociális juttatások kifizetésének egy, a kifizetésre alkalmatlan helyre és egy napra való korlátozása az Alkotmányban deklarált emberi méltósághoz való joggal összefüggésben alkotmányos joggal összefüggő visszásságot okozott. Az országgyűlési biztos a visszásság megállapítása ellenére kezdeményezést nem tett, mert az önkormányzat – az eset tanulságait levonva – gyorsan és hatékonyan intézkedett a hasonló helyzetek elkerülésére, az érintettektől pedig a helyi sajtóban elnézést és megértést kért (OBH 5062/2000.).
c) Lakásfenntartási támogatás
A szociális rászorultságtól függő pénzbeli ellátási formák között szerepel a lakásfenntartási támogatás. A szociális törvényben és az ehhez kapcsolódó önkormányzati rendeletek keretei között a rászorultság feltételeinek megállapítását a törvényhozó az önkormányzatokra bízta. Az országgyűlési biztos több esetben foglalkozott lakásfenntartási támogatással kapcsolatos panaszokkal, de egyetlen esetben sem állapított meg visszásságot (OBH 3340/1998., OBH 3906/1999., OBH 94/2000., OBH 291/2000.).
d) Ápolási díj
Ez a támogatás sajátos ellátási forma, hiszen itt a rászoruló közvetetten jut az ellátáshoz. Aki önmagát akár kora, akár egészségi állapota miatt nem tudja ellátni, jogosult arra, hogy olyan személy viselje gondját, aki őt a saját otthonában képes gondozni. Fontos ez az ellátás azonban az ápolónak is, hiszen az ápolási díj járulékfizetési kötelezettséggel jár és ennek fejében az ápolással eltöltött idő szolgálati időként elismertethető. A törvény szerint alanyi jogon jár az ápolási díj annak, aki az önmaga ellátására képtelen állandó és tartós felügyeletre, gondozásra szoruló súlyos fogyatékos vagy a tartósan beteg 18 évesnél fiatalabb személy gondozását végzi. Méltányosság alapján ápolási díjat maguk az önkormányzatok állapítanak meg. Ilyen esetben legtöbbször az a feltétel, hogy az ápolónak és az ápoltnak közös háztartásban kell élnie, vagy az egy főre eső jövedelemnek bizonyos szint alatt kell lennie (ez általában az öregségi nyugdíjminimum összege vagy annak kétszerese), vagy az ápolónak a kereső tevékenységét meg kell szüntetnie, illetve munkaviszonnyal nem rendelkezhet, munkaviszony esetén az ápolónak fizetés nélküli szabadságot kell igénybe vennie. A közigazgatási hivatalok törvényességi ellenőrzésük során többször felhívták az önkormányzatok figyelmét arra, hogy meghatározott keresőtevékenység folytatása nem kizáró oka az ápolási díj megállapításának. Az országgyűlési biztos még 1999-ben vizsgálatot indított ezért, mert a súlyos fogyatékosságnak és a tartós betegségnek a szociális törvény alkalmazása szempontjából történő elhatárolása elmulasztásával a jogalkotó olyan széles mérlegelési jogot biztosított a jogalkalmazónak, amely az ápolási díj megállapítása iránti igény elbírálását kiszámíthatatlanná teszi. Ezért súlyosan sérülhet a szociális biztonsághoz való jog. Az országgyűlési biztos felkérte a szociális és családügyi minisztert arra, hogy kezdeményezzen olyan jogszabály-módosítást, amely a feltárt visszásságot okozó jogalkotási hiányosságot megszünteti. Az országgyűlési biztos ajánlását a miniszter elfogadta és 2000 februárjában arról tájékoztatta az ombudsmant, hogy az ápolásra szoruló személy pontosabb meghatározását a szociális törvény legközelebbi módosításánál kezdeményezni fogja. Időközben megjelent a 140/2000. (VIII. 9.) Korm. rendelet a súlyos fogyatékosság minősítésének és felülvizsgálatának, valamint a fogyatékossági támogatás folyósításának szabályairól. Ez azonban a fent ismertetett értelmezési problémát csak részben oldotta meg, a tartós betegség pontosabb meghatározása még várat magára (OBH 2424/1999., OBH 1290/2000.). Egy másik esetben a középsúlyos értelmi fogyatékos gyermekekkel szembeni hátrányos megkülönböztetést sérelmezte egy szülő. A korábban megállapított ápolási díj folyósítását az önkormányzat és az általános iskola megszüntette. A vizsgálatban megállapítottuk, hogy a jogszabály szerint az ápolási díjat azoknak a hozzátartozójukat gondozó munkaképes korú személyeknek kell nyújtani, akik az ápolási feladat ellátása miatt nem tudnak munkát vállalni. Mivel az érintett gyermek munkanapokon 9 órát tölt az iskolában, a szülő munkavállalását a gyermeke ápolása nem akadályozza. Az önkormányzat tehát nem sértett jogszabályt, amikor az ápolási díjat megvonta (OBH 4824/1999.).
e) Átmeneti segély
Az átmeneti segély a szociális alapellátás körébe tartozó, rászorultságtól függő alkalmi pénzbeli és természetben is nyújtható ellátási forma. Az átmeneti segély célja az, hogy a létfenntartásukat veszélyeztető élethelyzetbe került, vagy létfenntartási gondokkal küzdő személyek számára az önkormányzat a szükséges ellátást biztosítsa. Azt tapasztaltuk, hogy az önkormányzatok a szociális törvény előírásait megsértik, ha olyan módon határozzák meg a segély juttatásának feltételeit, hogy annak következtében a rászorultak ellátatlanul maradnak (OBH 4526/1999., OBH 4533/1999.).
f) Közgyógyellátás
A szociális törvényben szabályozott alanyi jogosultságon kívül az önkormányzat annak is megállapíthatja a jogosultságot, akinek a gyógyszerköltsége olyan magas, hogy azt létfenntartása veszélyeztetése nélkül nem képes megvásárolni. A törvényben nem szabályozott eseteken kívül a helyi jogalkotó döntheti el, hogy milyen jövedelmű személyeknek, milyen mértékű gyógyszerköltségek esetén nyújt támogatást. Az önkormányzatok a szabályozáskor két tényezőt vettek figyelembe: a szociális rászorultságot és a gyógyszerköltségek szintjét.
Az egyik panaszos sérelmezte, hogy az egyik megyei jogú város önkormányzata nem részesíti támogatásban és ezért megélhetését veszélyben érzi. A panaszos 1997–1999-es években közgyógyellátási igazolványt kapott, egyéb szociális ellátásra nem jelentette be igényét. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy az önkormányzat megfelelően támogatta a panaszost, minden évben közgyógyellátási igazolványban részesítette, egyéb kérelem hiányában azonban más ellátás lehetőségét nem mérlegelte (OBH 6000/1998.).
g) Jövedelempótló támogatás
A munkanélküliek jövedelempótló támogatásaként ismert ellátást a szociális törvény módosítása 2000. május 1. napjától megszüntette és akként rendelkezett, hogy annak a munkanélkülinek, akinek a jövedelempótló támogatására való jogosultsága 2000. május 1-jét megelőzően keletkezik és az ellátás megállapítására irányuló kérelmét 2000. április 30-ig benyújtja, az ellátást a 2000. április 30-án hatályban lévő jogszabályok alapján kell megállapítani és folyósítani. Annak pedig, akinek 2000. május 1-jét megelőzően a támogatást megállapították, az ellátást a 2000. április 30-án hatályban lévő szabályok szerint tovább kell folyósítani. A vizsgálatokat nem a jogszabályváltozás miatt folytattuk le, hanem az eljárási szabályok megsértésének gyanúja adott erre okot. Az egyik panaszos sérelmezte, hogy a főváros egyik kerületi önkormányzata mulasztása miatt három hónapon keresztül ellátatlan volt, mert a munkanélküliek jövedelempótló támogatását nem kapta meg. A panaszos 1998 decemberéig a XX. kerület lakója volt. December 22-én feladott levelében jelezte az önkormányzatnak, hogy a VIII. kerületbe költözött, és kérte a jövedelempótló támogatással kapcsolatos iratainak áttételét. Ezek a VIII. kerületi önkormányzathoz csak március 8-án érkeztek meg. A panaszos három hónapig nem kapta meg a jövedelempótló támogatást. Az elmaradt összeget áprilisban fizették ki. Az önkormányzat saját hatáskörében orvosolta a problémát, ezért az országgyűlési biztos ajánlást nem tett (OBH 2177/1999.).
h) Gyermekvédelmi támogatás
A rendszeres és rendkívüli gyermekvédelmi támogatást a gyermekvédelmi törvény vezette be. A törvény 1997. november 1-jén lépett hatályba. Az önkormányzatoknak ezt követően 6 hónap felkészülési idő állt rendelkezésre a törvényből adódó feladatok végrehajtására, a helyi rendeletek megalkotására. Az új intézmény bevezetése után sok panasz érkezett hozzánk. A helyi sajátosságoknak megfelelően kialakított feltételeket és eljárásokat rögzítő rendeletek megalkotásáig sok volt a jogbizonytalanság. A törvényt rövid időn belül módosítani kellett, mivel a vagyoni helyzet vizsgálata során komoly eljárási problémák merültek fel. A jövedelmi viszonyok pontosítása után lehetővé vált, hogy az arra jogosult családok megkaphassák a gyermekvédelmi támogatást. A jövedelemnyilatkozatban szereplő adatok valódisága most már a környezettanulmányokkal ellenőrizhető. Erre azonban csak akkor van lehetőség, ha a helyi tapasztalatok és a kérelmező nyilatkozatai között ellentmondást vélnek felfedezni. A vagyoni helyzet vizsgálatát a törvény nem teszi kötelezővé, erre csak a helyi szabályozás konkrét rendelkezése alapján kerülhet sor. Egy panaszos az önkormányzat esetében a rendszeres gyermekvédelmi támogatási kérelem elutasítását sérelmezte. Az önkormányzat azzal az indokkal tagadta meg a támogatást, hogy a kérelmező és családja ideiglenesen tartózkodik a községben. A vizsgálat megállapította, hogy mindkét szülő és kiskorú gyermekeik is ott állandó bejelentett lakosok. Az önkormányzat a kérelmet elutasította. A másodfokú határozat már indokolást sem tartalmazott. Az államigazgatási eljárás szabályairól szóló törvény értelmében az államigazgatási szerv köteles a határozathozatalhoz szükséges tényállást tisztázni. Az önkormányzat nem vette figyelembe a rendeleteknek a személyi hatályra vonatkozó rendelkezését, az ugyanis kiterjedt a településen lakó valamennyi magyar állampolgárra. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy az önkormányzat a szociális biztonsághoz való alkotmányos joggal összefüggésben visszásságot okozott. Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény értelmében a panaszos sérelme már orvosolhatatlan volt. Az országgyűlési biztos ezért nem élhetett ajánlással, de a mulasztással okozott anyagi hátrány csökkentésére javasolta az önkormányzatnak a rendkívüli gyermekvédelmi támogatás megállapítását (OBH 2997/1999.).
Egy másik panaszos sérelmezte, hogy az általa gondnokolt, felnőtt korú testvére, aki születésétől fogva fogyatékos és állapota végleges, állandó gondoskodásra szorul, rokkantsági járadéka mellett nem részesül emelt összegű családi pótlékban. A korábbi jogosultságát az egészségbiztosítási pénztár a családi támogatásokról szóló törvény alapján megvonta. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy a gondnokolt édesanyja halálát követően árvaellátást kapott, de családi pótlékra nem jogosult. A családi támogatásokról szóló törvény célja a családok szociális biztonságának elősegítése. A panaszos mint gondnok, már a korábban hatályos jogszabály alapján sem volt jogosult súlyosan fogyatékos felnőtt korú személy után a családi pótlékra. A helytelen jogértelmezés miatt azonban korábban nem volt egységes a joggyakorlat. Volt, aki kapott, volt, aki nem kapott családi pótlékot. Az országgyűlési biztos rámutatott arra, hogy a panaszolt esetben az egészségbiztosító jogszerűen szüntette meg a testvérnek a családi pótlék folyósítását. A panaszos és gondnokoltja – szerény jövedelmi viszonyai miatt – viszont folyamatos támogatásra szorul. Az önkormányzat a panaszost és a gondnokoltat 8000 forint átmeneti segélyben részesítette, és a jövőben is támogatni fogja. Így az országgyűlési biztos a vizsgálatot ajánlás nélkül, de eredménnyel zárta le (OBH 1521/2000.). A felnőtt korú fogyatékosokról az állam 2001. július 1-jétől a fogyatékosok támogatási rendszerével egyébként is gondoskodik.
i) Nyugdíj- és egészségbiztosítási eljárások
A nyugdíjbiztosítási eljárásokkal kapcsolatos panaszok száma folyamatosan magas, bár 2000-ben valamelyest csökkent. Általában az eljáró hatóságok kellő gondosságának hiánya okozta azt, hogy a jogosultak az őket megillető járadékot nem vagy csökkent mértékben kapták meg (OBH 5705/1998., OBH 632/2000., OBH 2250/2000., OBH 4419/2000.). Gyakran előfordult az is, hogy több hatóság külön-külön, majd egymás határozataira tekintettel súlyosan veszélyeztették az érdekeltek szociális biztonságát (OBH 1192/1999., OBH 2723/1999., OBH 5086/1999.). A beszámolási időszakban több esetben foglalkoztunk a nemzetközi szociálpolitikai egyezmények hatálya alá tartozó nyugdíjigények elbírálásának elhúzódásával. A vizsgálatok során megállapítottuk, hogy a külföldön szerzett szolgálati idő igazolásának beszerzése egyes országokban – például Jugoszláviában, Romániában – szinte lehetetlen. Az eljárások felgyorsítása érdekében a Külügyminisztériumot is megkerestük. Rámutattunk továbbá arra is, hogy a nemzetközi egyezmények alapján folyósítható nyugdíjakkal kapcsolatos magyar eljárás bonyolult, szinte követhetetlen, és emiatt a jogosultak hosszabb ideig ellátatlanok maradnak. Ezért az országgyűlési biztos felhívta az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság vezetőjét az ilyen eljárások egyszerűsítésére. A több ügyben tett ajánlást a főigazgató elfogadta és tájékoztatott arról, hogy megkezdték a Szervezeti és Működési Szabályzat felülvizsgálatát (OBH 1553/2000., OBH 1959/2000.).
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa a szociális biztonság, valamint a jogállamiság követelményéből fakadó jogbiztonság sérelmének gyanúja miatt indított vizsgálatot, mert az egészségbiztosítási pénztárak a társadalombiztosításról szóló törvény téves értelmezése következtében a korengedményes nyugdíjasok kiegészítő tevékenységű vállalkozói jogviszonyát viszszamenőlegesen főfoglalkozásúvá minősítették és eszerint írták elő a késedelmi pótlékkal terhelt járulékfizetési kötelezettséget. A vizsgálat 1999-ben csak részben zárult eredménnyel, mert több ügyben az érintett ügyfelek felkutatása, illetve a többszöri átszervezés miatti változás nehezítette a rendezés folyamatát. Az országgyűlési biztos – az APEH elnökének az ajánlásra érkezett válaszát elfogadva – a vizsgálatot 2000-ben eredménnyel lezárta (OBH 3362/1997., OBH 10370/1997., OBH 1202/1998.).
j) A lakhatás mint a szociális biztonság feltétele
Az Alkotmánybíróság 2000. november 8-án hirdette ki határozatát az országgyűlési biztosok alkotmányértelmezési indítványa ügyében. A 42/2000. (XI. 8.) AB határozat egy három éve tartó bizonytalan állapotot szüntetett meg, amikor kimondta, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló többször módosított 1949. évi XX. törvény 70/E. §-ban deklarált szociális biztonsághoz való jogból nem vezethető le az állampolgárok hajlékhoz való joga. Ezzel a határozattal egyértelműbbé vált az országgyűlési biztosok lehetősége az állampolgárok alapvető jogainak vizsgálatában. Az AB határozat nem zárta ki annak szükségességét, hogy az állam jogszabályokban rendezze a hajlékhoz való jog kérdését, azaz hogy alakítson ki egy szociális védőhálót azok számára, akik önhibájukon kívül kerülnek olyan helyzetbe, hogy hajléktalanná válhatnak. Eszerint a hajlékhoz való jog és a szálláshoz való jog külön értelmet kapott azáltal, hogy amíg az AB határozat a szociális biztonság elvéből a hajlékhoz való jogot nem ismerte el, addig az élethez való alapjogból levezetett állami kötelezettség részének tekintette a szállás biztosításának kötelezettségét. Ennek értelmében az állam az életveszély elhárítása érdekében köteles minden rászoruló állampolgárnak szállást biztosítani. Ezért más alapjogokból, mint például a család egységéhez való jogból (Alk. 15. §) vagy a gyermekek kiemelt jogainak védelméből (Alk. 16. §) következően az állami, önkormányzati szervek kötelesek a hajléktalanság veszélyének kitett családok számára huzamosabb idejű tartózkodásra alkalmas szállást biztosítani. Ez azt jelenti, hogy az állam köteles megfelelő jogszabályokkal, intézkedésekkel, és a pénzügyi feltételek biztosításával létrehozni a szociális törvényben még csak lehetőségként említett „családok átmeneti szállásának” országos hálózatát. A megoldás módjának meghatározásában azonban – az AB határozatra is figyelemmel – az állam nagyfokú önállósággal és a gazdasági-politikai helyzetnek megfelelő szabadsággal bír a kérdést rendező jogszabályok megalkotásában. A Szociális és Családügyi Minisztériumtól kapott tájékoztatás szerint intézkedési terv készül az önhibájukon kívül eladósodott személyek és családok helyzetének rendezésére, amely a ténylegesen rászorulóknak a lakásmegtartás esélyét növelné (OBH 4314/1999., OBH 94/2000.).
Az első lakáshoz jutás és az ezzel kapcsolatos támogatások megszerzésének megtagadása miatt panaszkodott egy család, amelyet az OTP a felvett szociálpolitikai kedvezmény visszafizetésére azért szólította fel, mert a második gyermekük határidőre nem született meg és az általuk 20 hónappal korábban kezdeményezett örökbefogadási eljárás nem fejeződött be. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy az OTP a behajtási eljárást a határidőn túl csak a terhesség bejelentését követően, a gyermek megszületéséig függesztheti fel. Erre a kedvezményes eljárásra örökbefogadás esetén nincs mód. A kialakult helyzet a diszkrimináció tilalmába ütközik, mivel nem a panaszos mulasztása okozta azt, hogy a második gyermek örökbefogadására csak a határidő után fél évvel került sor. Az országgyűlési biztos – az orvostudomány fejlődését is figyelembe véve – megállapította, hogy egyre idősebb korban válik egy házaspár számára világossá, hogy nem lehet közös gyermeke. Ezért nem várható el a gyermektelen házaspároktól, hogy évekkel a vállalt határidő lejárta előtt lemondjanak a saját gyermekről, és megindítsák az örökbefogadási eljárást. A visszásság jövőbeni feloldása érdekében az ombudsman felkérte a szociális és családügyi minisztert, hogy fontolja meg a 106/1988. (XII. 26.) MT rendelet módosításának kezdeményezését. Teremtsen lehetőséget az örökbefogadási céllal nevelőszülőkhöz kihelyezett gyermekek esetében is a behajtási eljárás felfüggesztésére, és az utólagosan jogerőre emelkedő örökbefogadás esetében, az utólag született gyermekek esetében alkalmazható beszámításra. A miniszter az ajánlással egyetértett, és jelezte, hogy a rendelet napirenden lévő módosításakor támogatja az örökbefogadott és a vér szerinti gyermekek közötti különbségtétel megszüntetését. A módosításra még nem került sor (OBH 1156/1998.).
A bérlők jogainak önkényes korlátozása is akadályozhatja a családi hajlék megteremtését. Az egyik panaszos azt kifogásolta, nem engedélyezték számára, hogy a menyét az önkormányzati lakásába mint bérlő befogadja. A jegyző álláspontja szerint a lakásügyben a polgármesteri hivatal munkatársai a hatályos jogszabályoknak megfelelően jártak el, amikor a kérelmet elutasították. Az ombudsman a vizsgálatot kiterjesztette a rendelet elemzésére. Megállapította, hogy az önkormányzati rendelet sértette a család védelmének alkotmányos elvét és a tartózkodási hely szabad megválasztásának jogát. A jövőbeni visszásságok megelőzése érdekében felkérte a belügyminisztert, hogy fontolja meg a lakástörvény olyan módosításának kezdeményezését, amely kizárja, hogy az önkormányzatok visszaélhessenek a rendeletalkotási jogukkal. Felkérte a polgármestert, hogy vizsgálja felül a befogadás iránti kérelmek elbírálásának végrehajtását, és kezdeményezze a rendelet módosítását. A polgármester az ajánlást elfogadta, és a képviselőtestület a rendelet módosítását napirendre tűzte. A belügyminiszter jelezte, hogy a jelentés tartalmával egyetért, de a törvény módosítását nem tartja szükségesnek, mert a jogbiztonság más módon is elérhető. Az ombudsman a választ elfogadta, de felkérte a minisztert, hogy a közigazgatási hivatalok útján vizsgáltassa meg az önkormányzatok lakásrendeleteit, és ha visszásságot tapasztalnak, kezdeményezzenek egyedi intézkedést. A belügyminiszter a módosított ajánlást elfogadta és elrendelte az önkormányzati rendeletek felülvizsgálatát. Ennek eredményéről nincs információnk (OBH 3719/2000.).
Többször tapasztaltuk, hogy az önkormányzati bérlakások radikális csökkenése miatt szinte megszűnik a lakásmobilitás, ezért fordulhatott elő például az, hogy egy család „ideiglenesen” 12 évig átmeneti lakásban lakott. A biztos több mint 5 éven keresztül foglalkozott az üggyel. A szóban forgó terézvárosi lakást a szomszédos színházépület felújítása miatt 1988-ban kiürítették és a bérlőt ideiglenesen egy XIII. kerületi átmeneti lakásba költöztették. Panaszos és családja azóta éltek abban a lakásban. Az ajánlást követően a polgármester jelezte, hogy a rendelkezésükre álló 2 szobás, komfortos 70 m2-es alapterületű lakás megtekintésére adott engedélyt a panaszosnak. A panaszos azonban közölte, hogy a javasolt lakás rendszeresen beázik és ragaszkodik az egyik korábban felajánlott lakáshoz, amit viszont azóta értékesítettek. Ismételt megkereséseink ellenére a panaszos ügyében előrelépés nem történt. 2000-ben a biztos felkérte a polgármestert, hogy vizsgáltassa ki a 2000. augusztus 4-én foganatosított – a panaszos által kifogásolt – helyszíni szemle körülményeit, és szükség esetén kezdeményezzen felelősségre vonást. Az önkormányzat a szükséges intézkedéseket 5 és fél év után 2000-ben megtette (OBH 859/1995., OBH 3927/2000.).
2000-ben sok aggodalomra adott okot az új szabálysértési törvény hatálybalépése, illetve lakástörvény módosítása, amelyek együttesen lehetővé tették, hogy az önkormányzatok hatékonyabban, hatósági eljárásban lépjenek fel az önkényes lakásfoglalókkal szemben. Az országgyűlési biztos az önkényes lakásfoglalók ügyében sem panasz alapján, sem hivatalból nem folytatott ugyan vizsgálatot, de a sajtóból tudomására jutott esetekben figyelemmel kísérte a kilakoltatott családok elhelyezésére tett kísérleteket, különös tekintettel arra a törvényi rendelkezésre, amely szerint kizárólag szociális okból gyermek a családból nem emelhető ki.
Kilakoltatás miatt az országgyűlési biztos egy újságcikk alapján hivatalból vizsgálatot indított egy idős budapesti asszony ügyében. Az iratok alapján megállapította, hogy az asszony egy magántulajdonú, komfort nélküli lakás bérlője volt. Az épület évek óta beázott, ezért az építési hatóság a tulajdonost a tetőszerkezet kijavítására kötelezte. Az utóbbi azonban a javításokat nem végeztette el, ezért az épület annyira leromlott, hogy azt az építésügyi hatóság életveszélyessé nyilvánította, és felkérte a lakásügyi csoportot, hogy az ott lakók ideiglenes elhelyezéséről gondoskodjon. Ezt követően a tetőn lévő cserépfedést a tulajdonos teljes egészében lebontotta. Az önkormányzat a bérlő részére egy 18 m2-es szoba-konyhás lakást utalt ki, amit az elfogadott. A lakásügyi bizottság egy év múlva egy 31 m2 alapterületű egyszobás lakást adott bérbe az asszonynak, aki a lakás felújítására és a költözködés költségeire 150 000 forintot kapott az önkormányzattól. A vizsgálat során az országgyűlési biztos megállapította, hogy az önkormányzat az életveszélyessé vált magántulajdonú épület lakóinak ideiglenes elhelyezéséről a törvényi előírásoknak megfelelően gondoskodott. Az ideiglenes elhelyezési kötelezettség ugyanis az önkormányzatot csak akkor terheli, ha az életveszélyessé vált és kiüríteni rendelt épület lakója vagy annak tulajdonosa az elhelyezésről nem képes gondoskodni. Az önkormányzat az életveszélyes épületből bármely fűthető, ideiglenes elhelyezésre alkalmas épületbe kihelyezheti a lakókat. Mivel az esetre vonatkozó szabályok a katasztrófaelhárítás körébe tartoznak, a jogszabályi rendelkezések az ideiglenes elhelyezést szolgáló lakás minőségét nem határozzák meg. Tekintettel arra, hogy az önkormányzat az ideiglenes elhelyezésről gondoskodott, alkotmányos joggal kapcsolatos visszásságot nem okozott (OBH 4031/1998.).
Hasonló – több családot érintő – ügyet vizsgáltunk a Tokodi Üveggyár Kft. által megvásárolt, majd életveszélyessé nyilvánított épületben lakó családok védelmében (OBH 2989/2000.). Egy másik kilakoltatási ügyben a jegyző súlyos mulasztását állapította meg a biztos helyettese. Ebben az ügyben a panaszos azt sérelmezte, hogy a lakásába több személy erőszakkal behatolt és gyermekestől, bútorostól az utcára tették. Külön sérelmezte, hogy bár a kilakoltatást követő napon feljelentést tett az illetékes önkormányzatnál, és azt követően is többször kért birtokvédelmet, semmilyen segítséget nem kapott. Az ingatlant egyébként – OTP-tartozás miatt – a panaszos családja által lakottan árverezték el. A panaszos személyesen, majd a jegyzőkönyvi meghallgatáson kérte a jegyző segítségét az új tulajdonossal szemben, aki ingóságai nagy részét kipakolta, a bejárati ajtó zárját lecserélte, és ahhoz nem adott kulcsot. A biztos helyettese megállapította, hogy súlyos mulasztást követett el a jegyző, amikor a panaszos birtokháborítási panaszára a birtokvédelmi eljárást nem folytatta le, nem kötelezte a panaszos birtoklását megzavaró új tulajdonost az eredeti állapot helyreállítására. A panaszost az árverési vevővel szemben is megillette a birtokvédelem, hiszen az az ingatlant lakottan vásárolta (OBH 4897/1999.).
Jóhiszeműen, önhibájukon kívül eladósodott, 1989 előtti szociálpolitikai kedvezménnyel szerzett OTP-lakások tulajdonosainak védelmében már 1997-ben ajánlást tett az országgyűlési biztos a végrehajtási törvény módosítására (OBH 9019/1996.), majd ezt 1998-ban megismételte a berhidai földrengés áldozatainak súlyos eladósodását észlelve (OBH 7034/1998.). 2000 decemberében az Országgyűlés elfogadta a bírósági végrehajtásról szóló 2000. évi CXXXVI. törvény módosítását. Ennek kodifikációs folyamatában többször kifejtettük véleményünket. Ezek közül néhányat a jogalkotó el is fogadott. Az új törvényi rendelkezések ugyan az önhibájukon kívül eladósodott személyeket továbbra sem óvják meg az ingatlan árverésétől, de az eddiginél reálisabb lehetőség adódott számukra az újrakezdésre. Az ingatlanok várhatóan ugyanis nem cserélhetnek gazdát a valós értékük negyedéért, ahogyan ez korábban volt.
A betegek jogai az egészségügyi ellátó intézményekben és azokon kívül
Az egészségügyi törvény értelmében – a jogszabályban meghatározott keretek között – minden betegnek joga van az egészségi állapota által indokolt megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és megkülönböztetés nélküli ellátáshoz. 2000-ben a betegjogok körében több panasz érkezett és ennek megfelelően az elvégzett vizsgálatok száma 7 százalékra nőtt. A vizsgálatok köre bővült, több bonyolult, sokirányú szakmai felkészülést igénylő ügyet vizsgáltunk. 2000-ben a betegjogok szinte teljes skáláját vizsgáltuk.
Az egészségügyi ellátáshoz való jog mint a legalapvetőbb betegjog mindenekelőtt az élethez való alkotmányos joggal összefüggésben vizsgálandó a sürgősségi ellátások gyakorlatában. Az országgyűlési biztos hivatalból vizsgálta annak az áldozatnak az ügyét, akit közlekedési balesete után három kórházba szállítottak a mentők, és emiatt sérüléseibe belehalt. A rendelkezésre bocsátott dokumentumokból egyértelműen kiderült, hogy halálát a korszerű diagnosztikai eszközök hiánya, valamint a sürgős műtéti beavatkozás lehetőségét biztosító intézmények nagy fizikai távolsága okozta. A sürgősségi ellátás szervezési problémái is hozzájárultak a tragikus végkifejlethez (OBH 4568/2000.). Az ügy súlyosságára tekintettel a Heves megyében végzett inspekció alkalmával az országgyűlési biztos megvizsgálta a megyében a mentés és a sürgősségi ellátás megvalósulását. Munkatársai helyszíni vizsgálatot tartottak az Országos Mentőszolgálat Egri Központjában, valamint a Heves Megyei Önkormányzat Markhot Ferenc Kórház és Rendelőintézetében. Az országgyűlési biztos mindkét esetben megállapította, hogy a megyei egészségügyi szolgáltatóknál tapasztalt személyi és tárgyi feltételek, továbbá a megfelelő finanszírozás hiánya miatt több alkotmányos joggal összefüggésben fennállt a sérelem közvetlen veszélye. Ezért a visszásságok orvoslása érdekében azt ajánlotta az egészségügyi miniszternek, hogy a sürgősségi rendszer reformja érdekében a szaktárca tekintse át a többi megye helyzetét is és dolgozza ki a speciális szakmai és finanszírozási rendszer garanciáit. A miniszter az ajánlást elfogadta és részletes tájékoztatást adott a tárca ez irányú célkitűzéseiről. Az országgyűlési biztos az Országos Mentőszolgálat főigazgatójának azt ajánlotta, hogy a mentés működési feltételeinek javítása érdekében alkossa meg az egységes és áttekinthető Szolgálati és Szervezeti Szabályzatot (OBH 4627/2000.).
Az ellátáshoz való jog sérelme adott esetben a személyi szabadság korlátozásával is járhat. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy egy panaszost jogellenesen korlátoztak szabadságában akkor, amikor a pszichiátriai intézetbe szállítást követően a kötelező vizsgálatot az egészségügyi törvényben előírt 24 órán belül nem végezték el. A vizsgálat során kiderült, hogy a kórház ügyeleti rendje nem felel meg az egészségügyi törvény előírásainak (OBH 5386/1998.).
A fogászati ellátáshoz való a jogot a beszámolási időszakban több vonatkozásban is vizsgáltuk. Hivatalból indítottunk vizsgálatot 36 település lakóinak érdekében, akiknek ügyeleti ellátását a győri fogorvosi ügyeleten 2000. július 1-jétől megszüntették. Az alkotmányos joggal kapcsolatos visszásság orvoslása érdekében kezdeményeztük, hogy a Győr környéki települések önkormányzatai szerződéses vagy más formában gondoskodjanak a törvényben előírt kötelezően ellátandó fogorvosi alapellátásról. Az ajánlásnak a polgármesterek eleget tettek (OBH 2961/ 2000.). Zala megyében évek óta jogellenesen nem finanszírozzák az iskoláskorúak fogszabályozását. Mivel az ezzel kapcsolatos ajánlásra helyben anyagi okok miatt nem találtak megoldást, az országgyűlési biztos az illetékes minisztert kérte fel a visszásság megszüntetésére. A válasz azonban a határidő eltelte után sem érkezett meg (OBH 2244/2000.). Egy másik esetben a körzeti fogorvos a polgári szolgálatot teljesítők ingyenes fogorvosi ellátását jogellenesen megtagadta (OBH 4009/1999.).
Az ellátáshoz való jog több vonatkozásban sérült a börtön körülményei között. Az egyik ügyben a Büntetés-végrehajtás Központi Kórház hat nővére panaszt tett amiatt, hogy a kórház vezetése kötelezte őket egy HIV-pozitív beteg teljes körű ellátására. Sérelmezték azt is, hogy a munkáltató fegyelmi eljárást helyezett kilátásba az ellátást megtagadókkal szemben. A vizsgálati eljárásban az ombudsman állásfoglalást kért a Büntetés-végrehajtás Központi Kórház főigazgató főorvosától, szakvéleményt a Fővárosi Szent László Kórház HIV-pozitív betegek kezelésére szakosodott V. Fertőző Belosztályának osztályvezető főorvosától és az országos tiszti főorvostól. Munkatársai konzultáltak a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága Egészségügyi Főosztályának vezetőjével. Az ombudsman megállapította, hogy a fegyelmi felelősségrevonás és az alkalmazott szankciók jogossága a munkáltató és a munkavállaló közötti jogviszonyból eredő munkaügyi jogvita tárgya, amelynek elbírálása a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik. Ezért ezt a kérdést az országgyűlési biztos nem vizsgálta. Rögzítette viszont, hogy a betegellátás megszervezése és a módszerek kiválasztása a kórház vezetőjének hatáskörébe tartozik. Döntése alkotmányossági szempontból csak akkor vizsgálható felül, ha az a betegek vagy az egészségügyi dolgozók Alkotmányban biztosított emberi jogainak sérelméhez vezet vagy ennek a közvetlen veszélyével jár. Ebből következik, hogy a kórház eljárása – tekintettel arra, hogy intézkedései során következetesen a HIV-pozitív betegek ellátásához való jogának biztosítását tartotta szem előtt – alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságot nem okozott. Az ellátás megtagadásának jogszerűtlensége akkor állapítható meg, ha a kórház nem teljesíti kötelezettségeit az egészségügyi dolgozók és biztonsági felügyelők biztonságos munkafeltételeinek megteremtésére, beleértve az egészségügyi dolgozók megfelelő felkészítését és tájékoztatását a HIV-pozitív beteg kezelésével kapcsolatos speciális követelményekről. Az ombudsman ajánlást tett a Büntetés-végrehajtás Központi Kórház főigazgató főorvosának, hogy a jövőben fokozottabban gondoskodjon az inokulációs kockázati csoportba tartozó fogvatartottak kórházi kezelése során a vonatkozó módszertani levelekben és a belső szabályzatban foglaltak maradéktalan betartásáról, az egészségügyi és biztonsági személyzet gyakorlati felkészítéséről. Az ajánlását a főigazgató főorvos elfogadta és a szükséges intézkedéseket megtette (OBH 907/2000.).
Az országgyűlési biztos megállapította, hogy a fogvatartottakkal kapcsolatos közegészségügyi-járványügyi tevékenység ellenőrzésének jelenlegi szabályozása a fogvatartottak és a büntetés-végrehajtásban tevékenykedő egészségügyi dolgozók lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogával összefüggésben visszásság közvetlen veszélyét idézi elő. A járványügyi helyzetek egységes kezelésének megoldatlansága a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog sérelmének a közvetlen veszélyét idézi elő. Ezért az országgyűlési biztos felhívta az egészségügyi miniszter figyelmét arra, hogy a fegyveres erők és rendvédelmi szervek járványügyi tevékenysége ellenőrzésének szabályozása átfogó felülvizsgálatra szorul. Az országgyűlési biztos a vizsgálat megállapításai alapján ajánlást tett az egészségügyi miniszternek. Kezdeményezze az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatról szóló törvény módosítását úgy, hogy a szolgálat ellenőrzési és felügyeleti jogköre terjedjen ki a fegyveres erők és rendvédelmi szervek szolgálati viszonyban nem álló személyekkel kapcsolatos közegészségügyi és járványügyi tevékenységére is. Az egészségügyi miniszter az országgyűlési biztos törvénymódosításra vonatkozó ajánlását nem fogadta el.
Az országgyűlési biztos hivatalból rendszeresen vizsgálta a határőrség közösségi szállásait. Többször megállapította, hogy a közösségi szálláson élő fertőző betegségben szenvedő külföldiek és a velük kapcsolatba kerülők közegészségügyi védelme érdekében szükség lenne az ÁNTSZ rendszeres ellenőrző tevékenységére. Erre tekintettel 2000 decemberében az előbb ismertetett és az egészségügyi miniszter által elutasított ajánlást most a belügyminiszternek és az egészségügyi miniszternek együtt címezve megismételte. A válaszadásra nyitva álló határidő még nem telt el (OBH 6212/1998.).
Az egészségügyi ellátáshoz való jog érvényesülését az országgyűlési biztos a hajléktalanok körében hivatalból indított eljárásban vizsgálta Budapesten. A vizsgálat az ellátórendszer minden szintjére kiterjedt. Áttekintette a hajléktalanoknak nyújtott sürgősségi, háziorvosi és akut kórházi ellátást, továbbá a krónikus és rehabilitációs gyógykezelésre szorulók helyzetét. Külön figyelmet fordított az orvosi ellátást követő ápolást, gondozást igénylő betegek sorsára. A helyszíni vizsgálat 15 fővárosi egészségügyi szolgáltatóra terjedt ki, köztük olyanokra is, melyekben kizárólag hajléktalanokat látnak el. Azt tapasztaltuk, hogy a legtöbb intézmény nyilvántartásában nem regisztrálják a hajléktalanokat, ezért ellátásukról vagy annak elutasításáról nincs megbízható adat. A személyes gondoskodás keretében nyújtott ellátás szempontjából azt kell hajléktalannak tekinteni, aki éjszakáit közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti. Ebbe a körbe tartoznak azok is, akik fiktív lakcímmel rendelkeznek. Közülük sokan kiszorulnak az alapellátásból, mert nincs tb-kártyájuk. Csak akkor kerülnek orvoshoz, ha súlyos állapotuk miatt sürgős orvosi beavatkozásra van szükség. Az akut ellátást követően azonban többségüket a kórház „elbocsátja”, ami ismét az utcára kerülésüket jelenti. A Magyar Köztársaság területén a sürgősségi ellátás mindenkit megillet, tekintet nélkül arra, hogy van-e biztosítása. Minden további állami egészségügyi szolgáltatás igénybevételének feltétele az egészségbiztosítási jogviszony, amellyel a hajléktalanok általában nem rendelkeznek. A szociális igazgatásról szóló törvény azonban 1993 óta számukra is biztosítja az orvosi ellátás lehetőségét. Szociális rászorultságot igazoló polgármesteri hatósági bizonyítvány alapján jogosultak az egészségügyi szolgáltatás igénybevételére, s ennek ügyintézésében a fővárosban több szervezet is segítséget nyújt a hajléktalanoknak. Közreműködésükkel általában sikerül beszerezni a szükséges dokumentumot. A fővárosban nem jellemző, hogy a kártya hiánya miatt tagadják meg a betegtől az ellátást. A hajléktalanok túlnyomó többsége az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) közreműködésével az utcáról kerül valamely egészségügyi intézménybe. Az ÁNTSZ Központi Ágygazdálkodási Osztálya (KÁNY) irányítja a fekvőbetegek elhelyezését. Az irányítás 2000. január 1-je óta arra törekszik, hogy a hajléktalan betegeket a feltalálási helytől függetlenül, egyenletesen ossza el. Ennek ellenére megállapítható, hogy egyes kórházak és egyes osztályok továbbra is feltűnően sok hajléktalant fogadnak, mások pedig alig vagy egyáltalán nem. Olykor a mentősök maguk is figyelmen kívül hagyják a KÁNY rendelkezését és a „megszokott” helyre viszik a beteget. Heti rendszerességgel előfordul ugyanakkor, hogy a KÁNY irányításával mentő által szállított hajléktalan beteg felvételét a kórház megtagadja.
Az alkotmányos joggal összefüggő visszásság orvoslása érdekében az ombudsman kezdeményezte, hogy az ÁNTSZ Fővárosi Intézetének vezetője adjon ki körlevelet a fővárosi kórházaknak. Ebben rögzítse, hogy a KÁNY betegirányítását a szükséges feltételek fennállása esetén az egészségügyi intézményeknek kötelező figyelembe venniük. Az országgyűlési biztos kérésére az OMSZ Fővárosi Szervezeténél 2000 novemberében külön regisztrálták, hány hajléktalanhoz vonultak ki. A 468 esetből mindössze 154 alkalommal került sor kórházi elhelyezésre. A fellelt hajléktalanok kétharmada tehát az utcán maradt. A téli lehűlés és a megfagyás megelőzése érdekében a fővárosi mentőszervezet vezetője elrendelte, hogy a hajléktalant beleegyezése esetén akkor is biztonságos helyre kell vinni a közterületről, ha sérülése vagy állapota nem igényel kórházi ellátást. Ha az érintett ez ellen tiltakozik, akkor a mentőegység kénytelen a feltalálási helyén hagyni őt. Az ombudsman megállapította, hogy ilyen esetekben egy megfelelő intézményi háttérrel rendelkező szakképzett szociális munkásnak több esélye van arra, hogy meggyőzze a hajléktalant arról, fogadja el a segítséget. Az utcai szociális munkásokat foglalkoztató szervezetek azonban nem kapnak információt a köztéren hagyott emberekről. A mentőszolgálat azzal, hogy tiszta tudatú és a beszállítás ellen tiltakozó hajléktalanokat az utcán hagy és feltalálási helyükről nem értesít semmilyen szociális intézményt, további veszélynek teszi ki őket. Az országgyűlési biztos ezért kezdeményezte, hogy az OMSZ Fővárosi Szervezetének vezetője gondoskodjon az utcán hagyott hajléktalanokra vonatkozó információk rendszeres továbbadásáról.
Az utcai életmód következtében a mentőszolgálat által szállított betegek általában mosdatlanok, gyakran élősködővel fertőzöttek. A kórházi befogadás egyik előfeltétele a fertőtlenítő fürdetés, amit azonban a kórházak maguk nem szívesen vállalnak, többségük nem is tart fenn erre alkalmas helyiséget. Ilyenkor az ÁNTSZ által működtetett fertőtlenítőfürdők valamelyikébe küldik a beteget. Egyes esetekben ez különösen veszélyes lehet a beteg számára, mert több órát kell utaznia, várakoznia, mire sor kerülhet az orvosi beavatkozásra. A jelentés leszögezte, hogy a felvétel előtti fertőtlenítés az egészségügyi szolgáltató jogszabályi kötelezettsége. Ennek áthárítása veszélyeztetheti a beteg időben történő egészségügyi ellátását. A visszásság orvoslása érdekében az országgyűlési biztos kezdeményezte, hogy a Fővárosi Önkormányzat mint fenntartó gondoskodjon arról, hogy a kórházak a rendeletben foglaltaknak megfelelően végezzék el a hozzájuk érkező betegek szükség szerinti fertőtlenítését. A hajléktalanok egészségügyi ellátásában különös jelentősége van az ÁNTSZ által fenntartott három fővárosi tisztasági, fertőtlenítőfürdőnek. Ezeken a helyeken lehetőség van hővel végzett gépi fertőtlenítésre és mosásra is. A tisztító és tisztálkodó szerekről az intézet gondoskodik. Fertőtlenítő szakemberek közreműködésével preventív személyi kezelést is végeznek (1999-ben például 72 664 esetben!), ami bizonyos ideig védelmet nyújt az élősködővel még nem fertőzött hajléktalanoknak az eltetvesedés ellen. A fürdők kihasználtsága 100 százalékos. Két fürdő mellett háziorvosi rendelőt is üzemeltet az ÁNTSZ, amelynek szintén nagy a betegforgalma. Itt ingyenes gyógyszerrel is el tudják látni a rászorulókat.
A vizsgálat alatt jutott az országgyűlési biztos tudomására, hogy az országos tiszti főorvos átszervezést tervez. Napirenden van a fürdők mellett működő háziorvosi rendelők átadása más szolgáltatónak, és ez esetleg a rendelők elköltöztetésével járna. Az ombudsman megállapította, hogy a most egységesen működő rendszer megbontása az orvosi kezelés elmaradásához vezethet, ami hátrányosan érintené az itt ellátott hajléktalanokat. Kezdeményezte, hogy az országos tiszti főorvos gondoskodjék a szolgáltatás jelenlegi integrált rendszerének fennmaradásáról. A tervbe vett átszervezés másik eleme az volt, hogy az ÁNTSZ a jövőben más intézményre bízná a tömeges fertőtlenítő fürdetés feladatát. Ezzel kapcsolatban az országgyűlési biztos felhívta a figyelmet arra, hogy a jelenleg hatékonyan és jól működő rendszer felszámolása nemcsak a hajléktalanok egészségi állapotát rontaná, hanem fokozott közegészségügyi veszélyt okozna. Kétségtelen, hogy a fertőtlenítéssel kapcsolatos jogszabályok nem írják elő az eltetvesedés veszélyének kitett személyek preventív kezelését. Az ÁNTSZ keretében nyújtott szolgáltatás megvonása azonban a lehető legmagasabb szintű testi egészséghez fűződő alkotmányos jog sérelmét jelentené. Ezért az országgyűlési biztos kezdeményezte, hogy az egészségügyi miniszter módosítsa a vonatkozó rendeletet úgy, hogy az ÁNTSZ feladatai között szerepeljen az eltetvesedés veszélyének fokozott mértékben kitett személyek számára a fertőtlenítőfürdők működtetése.
Budapesten a vizsgálat időpontjában 10 hajléktalanokat ellátó háziorvosi rendelő működött. (Ezen túl országosan még 9, tehát a megyeszékhelyek többsége még nem élt azzal a lehetőséggel, hogy szerződést köthet egy-egy háziorvosi szolgálat finanszírozására az Egészségbiztosítási Pénztárral.) Ezekben a rendelőkben az ellátás nincs területi elvhez vagy más feltételhez kötve. A hajléktalanokat TAJ-szám nélkül is fogadják. A speciálisan hajléktalanokat ellátó rendelők létrehozásával kettészakadt ugyan az alapellátás, mégis úgy tűnik, hogy ezzel a megoldással a hajléktalanok fővárosi háziorvosi ellátását hosszú távon biztosítani lehet. A hajléktalanok kórházi ellátása a befogadás-elutasítás bonyodalmain túl további nehézségekkel jár. Általános tapasztalat, hogy a kórházak a sürgősségi, illetve az akut ellátást követően igyekeznek mihamarabb megszabadulni a hajléktalan betegektől, de nincs hová áthelyezni őket. A rehabilitációt vagy krónikus ellátást igénylő hajléktalanok töredékét tudja csak befogadni az a néhány intézmény, amely erre szakosodott. Felszereltségük, finanszírozásuk sem mindig felel meg a velük szemben támasztott követelményeknek. Az ombudsman megállapította, hogy ebbe a körbe tartoznak az FSZKI és az Oltalom Karitatív Egyesület betegellátó osztályai, valamint a Szent János Kórház Krónikus II. Pulmonológiai Osztálya. Kezdeményezte, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár főigazgatója esetükben a tényleges tevékenységnek megfelelően oldja meg a finanszírozást. A tények azt bizonyítják, hogy a gyógyuláshoz szükséges idő előtt utcára bocsátott betegek állapota rövid időn belül még súlyosabbra fordul. A vizsgálat feltárta, hogy szinte teljesen megoldatlan azoknak a hajléktalanoknak az ellátása, akik az orvosi beavatkozást követően már nem képesek az utcán élni, esetleg amputáltak vagy gyógyíthatatlan kísérő betegségben szenvednek. Önellátásra képtelen hajléktalanok sokasága nem részesül a törvényben állami kötelezettségként előírt ellátásban, mert a számukra létesített bentlakásos ápoló-gondozó intézmények száma és befogadóképessége rendkívül alacsony. Ezek létrehozása és fenntartása 1999. október 1-je óta a fővárosi és a megyei önkormányzatok kötelezettsége. Nincs hely számukra a már működő szociális otthonokban sem, mert azok is túlzsúfoltak, a várakozási idő rendkívül hosszú és nem szívesen fogadják az általános állapotuk miatt tartós ápolásra szoruló hajléktalanokat. E tekintetben hiányzik a folyamatos együttműködés az egészségügyi és a szociális szféra között. Az utógondozás hiányos megszervezése az érintettek szociális biztonsághoz, valamint a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez fűződő jogának közvetlen sérelmét jelenti.
A visszásság orvoslása érdekében az ombudsman kezdeményezte, hogy az egészségügyi miniszter a szociális és családügyi miniszterrel együttműködve vizsgálja meg, országosan milyen tényleges igény van a hajléktalanok ápoló-gondozó és rehabilitációs intézményeire. A felmérés eredményének megfelelően gondoskodjanak olyan megoldási módokról, amelyek segítik az önkormányzatokat törvényben előírt feladataik teljesítésében.
A betegjogok körében különös jelentősége van az emberi méltóságnak. Az országgyűlési biztosnak annak tisztázásához, hogy sértette-e a beteg önrendelkezésben való jogát az, hogy akarata ellenére vizsgálatokat végeztek rajta és injekciót adtak be neki, vizsgálat céljából tiltakozása ellenére felvitték az ideggyógyászati szakrendelésről a pszichológiai osztályra, olyan szakmai kérdésekben kellett volna állást foglalnia, amelyre nincs hatásköre. Ugyanebben az ügyben megállapította viszont az élethez való jog közvetlen veszélyét, mert az intézményből eltávozó beteget nem tájékoztatták arról, hogy a vizsgálat során alkalmazott terápia miatt nincs autóvezetésre alkalmas állapotban. A tájékoztatási kötelezettséggel kapcsolatos ajánlást a kórház igazgatója elfogadta (OBH 5481/1999.).
A betegjogok körében még konfliktusokat okoznak a régi beidegződések, a tájékozódáshoz, a tájékoztatáshoz való jog következetes, az új elvárásoknak megfelelő alkalmazása. Az egyik ügyben azért marasztaltuk el a kórházat, mert a kezelőorvos az élettársat nem minősítette közeli hozzátartozónak és nem adta ki számára az elhunyt személy egészségügyi dokumentációját (OBH 1326/2000.). A másik ügyben azt tettük szóvá, hogy a panaszost nem megfelelően tájékoztatták egészségi állapotáról. A beteget, aki az orvostudományokban járatlan, számára érthető módon, életkorára, iskolai végzettségére, ismereteire, lelkiállapotára figyelemmel kell tájékoztatni állapotáról (OBH 3536/1999.).
Az egészségügyi finanszírozás kérdéskörébe tartoznak a gyógyszertámogatással kapcsolatos társadalombiztosítási problémák. A gyógyszerek magyarországi forgalmazásával, társadalombiztosítási támogatásával kapcsolatos döntések szakmailag, gazdaságilag motivált, jogszabályban rögzített állásfoglalások. Az ombudsmannak figyelni kell azonban arra, hogy néhány esetben a támogatás megvonása, hiánya vagy hiányos megvalósulása az állampolgárok életét rendkívüli módon megnehezíti, életüket, egészségüket, szociális biztonságukat veszélyezteti. A beszámolási időszakban vizsgálatunk eredményeként segítséget kaptak az „obstruktív alvási apnoe szindrómában” szenvedők (OBH 3217/1998.), a sclerosis multiplex kór áldozatai (OBH 1800/1998.) és talán az Imigran gyógyszerre szoruló betegek is (OBH 4920/1998.).
A beszámolási időszak egyik fontos eredményének tartom a házi szakápolás körüli jogbizonytalanság megszüntetésére tett kísérletünket. Egy panaszos sérelmezte az otthoni szakápolás finanszírozási rendszerét, valamint az Országos és a Megyei Egészségbiztosítási Pénztár eljárását. Az Alkotmánybíróság határozata alapján az országgyűlési biztos megállapította, hogy az állam az egészségügyi ellátás megszervezésével kapcsolatos kötelezettségét úgy is megvalósíthatja, hogy a kórházi ellátás mellett megszervezi a házi szakápolást, amely kisebb költséggel jár, mint a kórházi. Amennyiben az állam a feladatát az otthoni szakápolási hálózat kiépítésével valósítja meg, gondoskodnia kell arról, hogy ahhoz a kellő anyagi eszközök rendelkezésre álljanak. A finanszírozás módjának meghatározása a jogalkotó kompetenciája. Az állampolgári jogok biztosának nincs hatásköre a finanszírozási struktúra vizsgálatára. A házi szakápolás egyébként egy új típusú gazdasági vállalkozás, amelyben a rászorulók védelmében az állam teremti meg azt a gazdasági környezetet, amelyben a szolgáltatóknak működnie kell. A vizsgálat megállapította, hogy a házi szakápolási finanszírozási rendelkezések kialakítása most folyik. Emiatt viszonylag gyakran változtatják a jogszabályokat, ami a rászorulók biztonságos ellátáshoz való jogát közvetlenül veszélyeztetheti, emellett sérti a szabad vállalkozáshoz való jogot is. Ezért az OEP/MEP eljárásával kapcsolatban alkotmányos követelmény, hogy a jogszabályi előírásoknak és a finanszírozási szerződésben foglaltaknak megfelelően járjon el és olyan világos és kiszámítható követelményrendszert állítson fel, amelyhez a szerződő egészségügyi szolgáltatók a magatartásukat igazítani tudják. Az országgyűlési biztos ajánlást tett az OEP főigazgatójának, hogy a szolgáltatók jogait és kötelezettségeik teljesítésével kapcsolatos követelményrendszert úgy állapítsa meg, hogy az a házi szakápolással foglalkozó egészségügyi szolgáltatók számára egyértelmű és kiszámítható legyen. Az országgyűlési biztos ajánlását a címzett elfogadta és ígéretet tett arra, hogy az otthoni szakápolás finanszírozási rendszerének reformja érdekében az érintett minisztériumok közösen dolgoznak ki egy fejlesztési programot (OBH 10084/1997.).
Az öngyilkosságot megkísérlő személyek emberi jogainak védelmében 1997-ben végzett biztosi vizsgálat ajánlásainak érvényesítése érdekében 2000-ben már csak a tragikus döntések megelőzését szolgáló lelki elsősegély telefonszolgálat működési feltételeit vizsgáltuk. Mivel az állam köteles a mentálhigiénés megelőzés és gondozás szolgáltatását megszervezni és az 1973 óta sikeresen működő lelkisegély-szolgálat további finanszírozása veszélybe került, az ombudsman a miniszterelnök segítségét kérte (OBH 111/1998.).
A személyes gondoskodást nyújtó intézményekben élők emberi jogi helyzete
Az országgyűlési biztos 1996-ban fejezte be a betegek emberi és állampolgári jogainak a pszichiátriai fekvőbeteg-intézetekben, valamint a pszichiátriai otthonokban történő vizsgálatát (OBH 2255/1996.). Ezt követően több egyedi ügyet vizsgált, majd 2000-ben fejezte be tíz panasz hat intézményben történő vizsgálatát, amely azonban nem az 1996-os ajánlások utóvizsgálatára irányult. A pszichiátriai betegek egészségi állapotuknál fogva alkotmányos jogaik érvényesítésére nem vagy csak korlátozott mértékben képesek, így embertársaiknál sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. A megállapított alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságok közül csak a legsúlyosabbakat említve egy pszichiátriai otthonban például olyan ápoltat találtunk, akinek nem volt beutaló határozata. Egyes ellátási formákat nem különítették el egymástól, a jogszabályi előírásoknak megfelelő gondozási egységeket nem alakították ki, nem volt nemenként elkülönített zuhanyozó, fürdő, WC az otthonban, a jogszabályban előírt orvosi jelenlétről nem gondoskodtak. A vagyonkezelés szabályait is megsértette néhány otthon akkor, amikor írásbeli meghatalmazás nélkül vette át a gondozottak nyugdíját, kiadásaikat nem dokumentálták, a látra szóló betétkönyveiket nem a gondnok, hanem az otthon „kezelte”. Már 1996-ban kifogásoltuk azt a gyakorlatot, amely „fegyelemsértés” esetén a betegeket kimenőmegvonással vagy a saját költőpénzük feletti rendelkezéstől eltiltással, avagy a „megfigyelőbe” történő elhelyezéssel büntette.
Ez az eléggé el nem ítélhető gyakorlat a pszichiátriai betegek otthonából azóta sem tűnt el. A vizsgálatban tapasztalt alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságok orvoslására az országgyűlési biztos 37 egyedi ajánlást tett, amit az érintett fenntartók és otthonok elfogadtak. Ezenkívül minden megyei gyámhivatal vezetőjét felkérte arra, hogy eljárásuk során maradéktalanul biztosítsák a gondozottak Alkotmányban biztosított jogainak érvényesülését, különös tekintettel a gyámok kötelezettségének folyamatos számonkérésére. A gyámhivatalok vezetői is elfogadták az ajánlást. A szociális és családügyi miniszter az 1/2000. (I. 22.) SzCsM rendeletében eleget tett a biztos ajánlásában foglaltaknak. Ennek megfelelően bővült az intézmények által biztosítható gyógyszerek köre és kedvezően módosultak az orvosi ellátás feltételei mind az orvosi jelenlét, mind a szakképzettség szempontjából (OBH 5717/1999.). Az átfogó vizsgálat után az országosan elfogadott ajánlások ellenére még az előbbinél is súlyosabb visszásságot tárt fel egy helyszíni szemlével kombinált egyedi vizsgálat. Egyetlen intézet működésének áttekintése után 10 ajánlást tett az ombudsman, egyebek között emberi tartózkodásra nem alkalmas intézeti részleg bezárására is. Az ajánlást az érintettek elfogadták ugyan (OBH 1332/1999.), de a most vizsgált intézet működési körülményei majdnem pontosan megegyeztek azokkal, amelyeket 1996-ban, 1999-ben és 2000-ben tártunk fel. Ez arra enged következtetni, hogy radikális változásra a közeljövőben nem lehet számítani. A pszichiátriai betegeket ápoló otthonok a szociális és az egészségügyi szféra perifériáján helyezkednek el. Az emberi jogok hatékony érvényesítése érdekében folyamatos ellenőrzésre van szükség, amellyel fokozatosan elérhető a szemlélet megváltozása, a rossz beidegződésekkel való radikális szakítás. A majdnem hat év során gyűjtött vizsgálati tapasztalatokból talán egy pozitívum emelhető ki. A sok-sok visszatérő vizsgálat megnövelte az érintettek panaszkészségét és ráirányította a civil társadalom, a média figyelmét a korábban teljes elszigeteltségben működő intézményekre.
A fogyatékos otthonokkal és habilitációs intézetekkel kapcsolatban 2000-ben egy új típusú panasszal is találkoztunk. A panaszosok a gondozottak áthelyezésének jogszerűségét és célszerűségét kifogásolták. A beadványok a nagytétényi Reménysugár Habilitációs Intézet telephelyének felszámolását sérelmezték. Az országgyűlési biztos a Szociális és Családügyi Minisztérium álláspontját és a rendelkezésére álló dokumentumokat áttanulmányozva megállapította, hogy az intézet nagytétényi részlegének kiváltása évek óta szerepel a fenntartó Szociális és Családügyi Minisztérium terveiben, mert az épület korszerűtlen és rossz állapotú. Az elvégzett számítások alapján azonban a minisztérium úgy látta, hogy az épület felújítása, korszerűsítése indokolatlan többletkiadásokat eredményezne, ezért eldöntötte, hogy a nagytétényi épületszárnyat kiváltják. Az itt elhelyezett személyek egy részét – fővárosi illetékességükre tekintettel – a Fővárosi Önkormányzat által fenntartott fogyatékosok ápoló-gondozó otthonában kívánják elhelyezni, a fennmaradó férőhelyek pótlására pedig új beruházási programként új pavilont építenek. A minisztérium a fővároshoz legközelebb eső intézetében, Tordason 40 férőhelyet biztosított, további 10 személy áthelyezésére a főváros fenntartásában működő más ápoló-gondozó otthonban került sor. A tordasi intézményre egyebek mellett azért esett a minisztérium választása, mert ott 2000-ben adták át azt a korszerűen berendezett és felszerelt új intézményi részleget, ahol a relatíve jobb képességű fiatalok rehabilitációjára jó körülmények között nyílik lehetőség. Az intézet vezetése a hozzátartozók számára három alkalommal tartott szülői értekezletet, amelyeken az érintetteket tájékoztatták az áthelyezés indokairól, módjáról, valamint a szakértő bizottság által kialakított véleményekről. Az értekezleteken a hozzátartozók szinte egybehangzóan ellenezték az áthelyezést, függetlenül attól, hogy gyermekük állapota lehetővé tette-e azt vagy sem. A szülők többsége az új intézmény fővárostól való 30 kilométeres távolsága miatt emelt kifogást. A szülői értekezleten a hozzátartozók tájékoztatást kaptak arról, hogy egyetlen olyan személy áthelyezésére sem kerülhet sor, akit a szakértői bizottság nem javasolt, akinek látogatása, illetve hazavitele nem oldható meg, továbbá akinek egészségi állapota nem teszi lehetővé a másik intézetben történő gondozást. Figyelemmel arra, hogy az ügyben eljáró hatóságok eljárásukban a kellő gondosságot tanúsították, az országgyűlési biztos ajánlást nem tett, és vizsgálatát lezárta (OBH 4572/2000., OBH 4622/2000.). A beszámolási évben nagyon sok beadványban sérelmezték a szociális otthonokban az emelt szintű ellátásért kérhető egyösszegű hozzájárulás jogszerűtlen gyakorlatát (OBH 1929/1998., OBH 2361/1999., OBH 4623/1999., OBH 6024/1999.). A bentlakásos intézményekben élő gondozottak anyagi biztonságával összefüggő helyes jogalkalmazási gyakorlat kialakítása érdekében az országgyűlési biztos szükségesnek tartotta rögzíteni, hogy a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban Szt.) 117/B. § (1) bekezdése szerint csak és kizárólag a szociális és családügyi miniszter által rendeletben meghatározott, az átlagot jóval meghaladó minőségű elhelyezési körülményeket és szolgáltatásokat biztosító tartós bentlakásos intézményben kérhető az intézményi elhelyezéskor egyszeri hozzájárulás. Álláspontunk szerint csak az a befizetett összeg tekinthető egyszeri hozzájárulásnak, amelyet kifejezetten az átlagot meghaladó szintű tartós bentlakásos intézményben történő elhelyezésért és szolgáltatásért állapít meg a fenntartó. Ha a „gondozott-jelöltektől” az intézmény emelt szintű elhelyezés nélkül is hozzájárulást kér és fogad el, akkor az jogalap nélküli gazdagodásnak minősül. A hatályos jogszabály szerint az egyszeri hozzájárulás összege nem haladhatja meg az éves intézményi térítési díj tízszeresét, a személyi térítési díjpótlék pedig a havi térítési díj kétszeresét. Ha a gondozás tíz éven belül – haláleset kivételével – megszűnik, az egyszeri hozzájárulásnak a fennmaradó évekre jutó időarányos részét vissza kell fizetni. Az intézményi jogviszony megszűnése esetén az intézmény az esedékes, illetve hátralékos térítési díj összegével csökkentheti a gondozott által befizetett egyszeri hozzájárulásnak a fennmaradó évek alapján számolt időarányos részét. A visszajáró összeget a törvény eltérő rendelkezése hiányában az intézményi jogviszony megszűnésének napján kell kifizetni. A határidőben történő teljesítéssel összefüggésben az intézmény kártérítési felelősséggel tartozik. Az intézmények által jogszerűtlenül kért egyösszegű hozzájárulások visszafizetésére felszólított fenntartók az országgyűlési biztos erre vonatkozó ajánlását valamennyi esetben elfogadták (OBH 1929/1998., OBH 2361/1999., OBH 4623/1999., OBH 6024/1999.).
Az időseket ápoló-gondozó otthonokban végzett egyedi vizsgálatokban arra a következtetésre jutottunk, hogy a legtöbb problémát még mindig a megfelelő számú intézményi szakdolgozó hiánya (OBH 6024/1999.), a szociális szolgáltatás igénybevételéről szóló megállapodások tartalmi hiányosságai, a házirendek fogyatékosságai, az érdek-képviseleti fórumok működésének hiányosságai (OBH 2361/1999.), az elégtelen mentálhigiénés gondozás (OBH 4623/1999.), az ellátás tárgyi feltételeinek (OBH 1557/1999.), valamint a tisztálkodáshoz szükséges anyagokkal történő ellátás hiányosságai (OBH 2814/1999.) jelentik.
Külön figyelmet érdemel az előgondozási kötelezettség elmulasztása gyakorlatának és a büntetésből alkalmazott kimenőmegvonás alkalmazásának „továbbélése” (OBH 4079/1999., OBH 5879/1999.).
Az egyik e körbe tartozó ügy arra irányította rá a figyelmet, hogy még a leggondosabb állami jelenlét és felügyelet mellett is adódhatnak olyan élethelyzetek, amelyek közvetlenül veszélyeztetik az ellátásra szoruló, kiszolgáltatott emberek alkotmányos jogait. Egy panaszosunk beadványában a várvölgyi Napfény Ápoló és Gondozóotthon körül kialakult helyzetről számolt be. Sérelmezte, hogy az otthont alapító keszthelyi Törődés Alapítvány az idősek ellátását nem a velük kötött hasznosítási, illetve gondozási szerződésben foglaltak alapján végezte. Beszámolt arról is, hogy az alapítvány működésének zavarai, az állandósult pénzhiány működésképtelenségéhez vezetett.
A Zala Megyei Közigazgatási Hivatal vezetőjétől kapott tájékoztatás szerint a keszthelyi alapítványt a Zala Megyei Bíróság vette nyilvántartásba és a Közigazgatási Hivatal engedélyezte a Napfény Ápoló és Gondozóotthon működését. Az alapítvány a leendő gondozottakkal kötött hasznosítási, illetve gondozási szerződésekben Várvölgy községben ápoló és gondozóház építtetését vállalta azzal, hogy a felépítendő ingatlan lesz az otthon végleges telephelye. A szerződések alapján változó összegű befizetésekre (800 000–2 000 000 forint) került sor. Az intézmény az előírt határidőn belül nem tudta teljesíteni a működési engedély kiadáshoz szükséges feltételeket, de figyelemmel a már bentlakó idősek ellátási kényszerére, a Közigazgatási Hivatal az intézmény részére 20 személy ellátására 1999. december 30-ig ideiglenes működési engedélyt adott ki. Az otthont rendszeresen ellenőrizte a közigazgatási hivatal, de annak fenntartója a hivatal többszöri felszólítása ellenére sem teremtette meg a jogszerű működés tárgyi és személyi feltételeit. 1998 szeptemberében a közigazgatási hivatal vezetője megkereste a Zala megyei főügyészt és felkérte az alapítvány és a vele kapcsolatban álló gazdasági társaságok gazdálkodásának vizsgálatára. A főügyész keresettel fordult a megyei bírósághoz, kérve a törvényes működés helyreállítását. A Zala Megyei Bíróság az alapítvány kezelőjévé Várvölgy Község jegyzőjét jelölte ki, aki a feladatot meghatározott időre vállalta. Annak eltelte után az alapítvány kezelőjévé – annak önkéntes jelentkezése alapján – a Magyar Evangélikus Egyház Keszthelyi Gyülekezetét jelölte ki a Zala Megyei Bíróság, a gyülekezet azonban utóbb lemondott a kezelői feladatokról. A működés zavarainak következményeként felhalmozódó adósságok miatt az intézmény működtetésére egyre kevesebb pénz állt rendelkezésére. Az intézet hét alkalmazottja 1999 szeptemberében bejelentette felmondását, emiatt az intézmény működésképtelenné vált. A közigazgatási hivatal vezetője az otthon működési engedélyét visszavonta és értesítette a megyei főjegyzőt az intézmény lakói ideiglenes ellátásának szükségességéről. 1999. október 1-je óta így a főjegyző biztosítja az intézmény működtetését. Az otthon lakói a nekik felajánlott, más intézménybe történő elhelyezést nem fogadták el. Jelenleg a megyei főjegyző utasítására a Zala Megyei Önkormányzat Közgyűlés Idősek Otthona – Türje, saját konyhájáról biztosítja a napi háromszori étkeztetést, de a helyzet továbbra is megoldatlan (OBH 4587/1999).
A cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság alatt álló és éppen ezért kiszolgáltatott helyzetben lévők ügyében – általában sürgősségi eljárásban – több vizsgálatot folytatott az országgyűlési biztos 2000-ben. Egy panaszos jelezte, hogy egy ismerős 40 év körüli asszonyt férje szociális otthonban helyezett el, ahonnan nem tud kikerülni. Az asszony évek óta nemcsak szabad mozgásában korlátozott, hanem alapvető jogaiban is. Állapotáról sem a gyámhatóság, sem a bíróság nem szerzett tudomást, gondnokság alá helyezésének még a szükségességét sem vizsgálták. A vizsgálat megállapította, hogy az ügyben eljáró szervek eljárásaikkal, mulasztásaikkal alkotmányos joggal összefüggő visszásságok sorozatát idézték elő. Ezek megszüntetésére az országgyűlési biztos a Kiskunhalas Város Gyámhivatalának, a Csongrád Megyei Közigazgatási Hivatalnak és a Csongrád Megyei Gyámhivatalnak címezte ajánlásait. Az érintettek az országgyűlési biztos kezdeményezéseit elfogadták. Az ombudsman kérte az egészségügyi minisztert, hogy kezdeményezze az egészségügyi törvény módosítását és annak a pszichiátriai betegekre vonatkozó rendelkezéseit egészítsék ki. A miniszter a felkéréssel egyetértett. Az ombudsman indítványozta továbbá, hogy az egészségügyi miniszter, valamint a szociális és családügyi miniszter gondoskodjon arról, hogy kormányrendelet szabályozza azoknak az intézményeknek a körét, amelyek hivatalos tudomása alapján a gyámhatóságnak kötelessége jelezni azt, hogy betegsége vagy korlátozott cselekvőképessége miatt érdekei érvényesítésére képtelen klienssel, ügyféllel, pácienssel találkozik. Az indítvánnyal a szociális és családügyi miniszter egyetértett, a módosítás a 6/2000. (VII. 6.) SzCsM rendeletben megjelent. A kiszolgáltatott asszony helyzete azonban azóta sem változott (OBH 8271/1997., OBH 1107/2000.).
A fogyatékkal élők 2000-ben kiemelten kezelt emberi jogi problémái
A fogyatékkal élők legnépesebb csoportját a mozgássérültek alkotják. Túlnyomó többségük közöttünk él. Érdekérvényesítő készségük egyre kedvezőbb ugyan, helyzetük azonban még mindig igen nehéz, pedig viszonylag kevés gondoskodással elérhető lenne, hogy a társadalom egyenrangú tagjaiként integrálódjanak.
Az országgyűlési biztos 1999-ben hivatalból átfogó vizsgálatot végzett a mozgássérültek és az épített környezet viszonyának, ezzel kapcsolatban az emberi jogok érvényesülésének feltárására. Megállapította, hogy a mozgáskorlátozottak alkotmányos jogaival kapcsolatos visszásságok régóta léteznek és folyamatosan újak keletkeznek. A hátrányos megkülönböztetésre alkalmas helyzet felszámolását helyenként megkezdték, ennek ellenére azonban a folyamat lassú és változó színvonalú. Az országgyűlési biztos kezdeményezte, hogy az akadálymentességre vonatkozó jogszabályi hiányosságok kiküszöböléséről a szociális és családügyi, a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter, az igazságügyi miniszter, valamint a nemzeti kulturális örökség minisztere gondoskodjon, a szociális és családügyi miniszter, valamint a pénzügyminiszter pedig az ehhez szükséges pénzügyi eszközöket biztosítsa. Felkérte a közigazgatási hivatalok vezetőit, hogy felügyeleti jogkörükben eljárva az új közhasználatú épületek építési engedélyei közül vizsgálják meg mindazokat, amelyekben az akadálymentességet nem biztosították. A jóhiszeműen szerzett jogok tiszteletben tartásával járjanak el, a feltétlenül szükséges intézkedéseket tegyék meg. Gondoskodjanak arról, hogy a jövőben ilyen épületekre sem építési, sem fennmaradási engedélyt ne adjanak ki. Az ajánlásokat a miniszterek elfogadták. Az épített környezet akadálymentességére vonatkozó szabályozás módosítása folyamatban van, a tervezetet véleményeztük. A közigazgatási hivatalok vezetői a szükséges intézkedéseket megtették. Oktatás szervezésével, utóellenőrzéssel biztosították, hogy az elkövetett szabálytalanságok ne ismétlődjenek meg (OBH 434/1998.).
Az akadálymentes közlekedés követelményeit 2000-ben már nemcsak a közhasználatú épületekben vizsgáltuk (OBH 3646/2000.), hanem a közlekedésben is. A fővárosi millenniumi földalattin való utazás feltételeinek megteremtése érdekében, a korlátliftek elterjesztése és széles körű használatának biztosítására az országgyűlési biztos ajánlásokat tett négy miniszternek és a főpolgármesternek. Az érintettek a kezdeményezéseket részben elfogadták, részben még nem válaszoltak (OBH 10037/1997.).
Egy másik ügytípusban a panaszosok azt sérelmezték, hogy mozgáskorlátozottként rendre kiszorulnak a részükre kijelölt ingyenes parkolóhelyekről, ha máshova állnak, megbírságolják őket, önkormányzati rendelettel megszüntetik a korábban ingyenes parkolási lehetőségeiket, a forgalmi rend megváltoztatásával lehetetlenné teszik korábbi várakozási lehetőségeiket lakásaik közelében. Az ombudsman valamennyi esetben megállapította, hogy a panaszok helytállóak.
Az országgyűlési biztos korábbi panaszok alapján foglalkozott egyedi önkormányzati szabályozásokkal (OBH 9663/1997., OBH 9664/1996., 9668/1997., OBH 9669/1997., OBH 9672/ 1997., OBH 9792/1997., OBH 5084/1998., OBH 5189/1998., OBH 5882/1998., OBH 2851/ 2000.). Megállapította, hogy nincs olyan magas szintű jogszabályi rendelkezés, mely meghatározná a fizető parkolókra vonatkozó önkormányzati rendeletek keretét. A KRESZ 51/A. §-ában foglalja össze az engedéllyel rendelkező mozgáskorlátozottak közlekedését elősegítő szabályokat, melyek kivételezett helyzetet biztosítanak a közúti közlekedés többi résztvevőjével szemben. Ennek alapján viszont az önkormányzatok eltérő szabályozást alakítottak ki. Olyan magasabb szintű jogi rendelkezés megalkotására van tehát szükség, amely a helyi parkolási rendeleteket és a mozgáskorlátozott személyek közlekedési kedvezményeivel kapcsolatos jogszabályokat összhangba hozza. Ezért ajánlást tett az illetékes miniszternek a KRESZ módosítására. Az ajánlást elfogadták, a rendelet módosításának szövege elkészült. Eszerint a mozgáskorlátozott személy, illetőleg az őt szállító jármű vezetője a korlátozott várakozási övezetben – amennyiben a mozgáskorlátozottak részére várakozóhely nincs kijelölve vagy azt elfoglalták – a várakozást ellenőrző órával vagy jegykiadó automatával ellátott várakozóhelyen ezek működtetése nélkül is várakozhat. A jelentés kiadásakor az ombudsman a tárcáktól olyan információkat kapott, hogy a módosítás 2001. január 1-jén hatályba lép, tehát megoldódik a mozgáskorlátozottak ingyenes parkolásának kérdése. Megállapította ugyanakkor azt is, hogy a mozgássérültek igazolványát általában arra való hivatkozással nem fogadják el a fizető parkolóhelyeken, hogy az könnyen hamisítható. Felmerült az is, hogy igazolvánnyal rendelkezhetnek olyanok is, akik ténylegesen nem mozgássérültek. Felhívta ezért a belügyminiszter figyelmét, hogy a KRESZ által biztosított általános ingyenes parkolás bevezetésének idejére az elfogadható és elfogadandó okmányokról is rendelkezni kell. Kezdeményezte, hogy az ehhez szükséges intézkedéseket tegye meg. A belügyminiszter az ajánlást elfogadta, a parkolási engedélyek biztonsági okmánnyá minősítését nem ellenzi. A szükséges rendeletmódosítást a szociális és családügyi miniszternek kell kezdeményeznie a belügyminiszternél, ezért az ombudsman a szükséges intézkedésekre őt is felhívta (OBH 300/2000.).
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa egyedi panasz alapján vizsgálta a Budapesti Temetkezési Intézet Rt. által a mozgáskorlátozottaknak biztosított kedvezmény feltételeit. A vizsgálat során megállapította, hogy a Budapesti Temetkezési Intézet Rt. gyakorlata szerint a kedvezményre, mely szerint a temetőkbe díjmentesen lehet gépkocsival behajtani, csak a Mozgáskorlátozottak Budapesti Egyesületének tagsági igazolványával rendelkező személyek jogosultak. Megállapította, hogy az emberi méltósághoz, és a diszkriminációmentes elbánáshoz való jogokkal összefüggésben visszásság keletkezett. Ezek orvoslása érdekében kezdeményezte, hogy a Budapesti Temetkezési Intézet Rt. kösse az ingyenes gépkocsibehajtás kedvezményét olyan feltételhez, mely nem okoz hátrányos megkülönböztetést a mozgáskorlátozottak egyes csoportjai között. A megszólított hatóság az ajánlást elfogadta (OBH 2147/2000.).
A gyermekek jogai
2000-ben az ebben a körben végzett vizsgálatok száma jelentősen növekedett a korábbi időszakhoz képest. A gyermekek védelmét szolgáló intézményrendszer egyik legfontosabb elemének a gyermekjóléti szolgálatokat tartjuk. A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény 1997. november 1-jén lépett hatályba. A törvény kötelezően ellátandó alapfeladatként írja elő az önkormányzatoknak a gyermekjóléti szolgáltatást, így a szolgálatok létrehozását is. A beszámolási időszakban – a törvény hatálybalépése után három évvel –, úgy tűnik, hogy a települések közel 90 százalékában valamilyen formában már létezik szolgálat. A konkrét vizsgálatokban azonban a rendszer hiányos vagy hibás működésére is fény derült. Egyértelművé vált, hogy a nagyon különböző gazdasági adottságú településeken eltérően alakult a szolgáltatás színvonala. Ott, ahol a legnagyobb szükség van a veszélyt elhárító, konfliktust kezelő segítségre, általában objektív okok miatt hiányos a feladatot ellátók szakmai felkészültsége, de sokszor a működés alapvető feltételei – egy bizalmas beszélgetésre alkalmas helyiség, egy telefon – sincsenek meg. Pedig súlyos gyerektragédia következhet be akkor, ha a segítők a komoly családi veszélyhelyzetet nem ismerik fel időben és a gyermeket nem emelik ki a családból (OBH 3684/2000.). Az intézmények közötti szemléleti konfliktus is csökkentheti a szolgáltatás hatékonyságát. A gyermekjóléti szolgálat és az iskola kapcsolata nem lehet harmonikus akkor, ha a tantestület a bajba jutott, de veszélyeztetettnek minősített gyermektől automatikusan meg akar szabadulni és a családból való kiemelés érdekében tesz lépéseket, míg a családsegítő az iskolát éppen arra szeretné rábírni, hogy működjön közre a gyermek és a családok együtt tartásában. A szolgálatban a jelzőrendszer, az esetmegbeszélés már nem ismeretlen fogalmak. Az együttműködők köre azonban bővíthető orvosokkal, rendőrökkel, az iskolák képviselőivel, védőnőkkel. A kapcsolattartás nem lehet egyirányú. A megfelelő helyismeret, a jelzőrendszer talán megelőzhette volna azt a tragédiát, amelyet egy 14 éves kislány szenvedett el a gyámjául kirendelt nagyanyja férjétől, aki már a gyermek édesanyját is megerőszakolta, majd az ezért letöltött büntetés után a náluk nevelkedő unokájával szemben is ugyanazt a bűncselekményt követte el. Megállapítottuk, hogy a gyámhatósági eljárás idején nem volt olyan jogszabály, amely a gyermek ideiglenes elhelyezésekor megjelölte volna a környezettel szemben támasztható erkölcsi követelményeket. Ezért az országgyűlési biztos azt ajánlotta a szociális és családügyi miniszternek, hogy az ideiglenes elhelyezésről, illetve a gyámrendelésről döntő gyámhatóság minden esetben vizsgálja meg a „nevelésre alkalmasság” követelményei között a gyermekkel egy háztartásba kerülők büntetett előéletére vonatkozó adatokat is. A miniszter az ajánlást elfogadta (OBH 254/1999.).
A Heves megyében 2000-ben elvégzett átfogó vizsgálat egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a családon belül kialakult gyermekveszélyeztető bűncselekmények sértettjeit védeni hivatott két legfontosabb intézmény – a gyermekvédelem és a büntető igazságszolgáltatás – között nincs vagy alig van kommunikáció (OBH 4320/2000.). A családon belül a gyermek sérelmére elkövetett bűncselekményeket általában nem a segítő szolgálatok hozzák a bűnügyi szakemberek tudomására, hanem a szomszédok, rokonok. A nyomozóhatóság az ilyen bűncselekményekről jogszabályi kötelezettség hiányában nem értesíti a gyermekvédelmi szerveket. A súlyosabb bűncselekmények elkerülése, a gyermekek védelme érdekében az lenne a célravezető, ha már azokról a komolyabb családi konfliktusokról is értesülnének a gyermekjóléti szolgálatok, amelyeknél rendőri intézkedést alkalmaztak. A két rendszer együttműködésének hiánya miatt jelenleg sérül a veszélyeztető családokban a gyermekek és a fiatalkorúak fokozott védelemhez, gondoskodáshoz való joga, de közvetlen veszélybe kerülhet az élethez, a legmagasabb testi-lelki egészséghez való jog is. Ezért a belügyminiszternek az országgyűlési biztos azt ajánlotta, utasítsa a rendőri nyomozó hatóságot arra, hogy az minden esetben értesítse a gyermekjóléti szolgálatot és a gyámhatóságot, ha a család felnőtt tagja ellen a kiskorú erkölcsi, szellemi, testi fejlődését veszélyeztető bűncselekmény alapos gyanúja miatt indul büntetőeljárás. Az együttműködésre azonban nemcsak egy-egy településen belül van szükség, hanem a települések között is. Az egyik város jegyzőjének az ombudsman azt ajánlotta, ha a jövőben tudomására jut, hogy a védelembe vett gyermekek családja a városukból elköltözik és ismerik az új lakáscímét, akkor értesítsék az ott dolgozó kollegáikat a gyermeket veszélyeztető helyzetről (OBH 2597/1999., OBH 4670/2000.).
Panasz alapján a büntetőeljárásban sértettként vagy tanúként kihallgatandó kiskorúak védelmét is vizsgálta az országgyűlési biztos (OBH 5790/1999.). Megállapította, hogy a sértettek kihallgatására kijelölt szaknyomozó, valamint a pszichológus szakértő a kihallgatás kezdete előtt minden esetben előzetesen elbeszélget a gyermekkel. Ennek során felméri személyiségét, érzelmi fejlettségi fokát, vizsgálja a gyermek kognitív, nyelvi, társadalmi, szexuális, fizikai fejlettségét, a gyermek koncentrálóképességét. Ezt követően dönt arról, hogy a gyermek kímélése, illetve a kihallgatás menetének megkönnyítése érdekében hasznosíthatók-e a külön kihallgató helyiség által nyújtott speciális adottságok. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy a rendőrség eljárása nem okozta a gyermeki jogok sérelmét.
A Heves megyei vizsgálat hívta fel a figyelmet arra, hogy mind a hatóságok, mind a szűkebb környezet tehetetlen a veszélyeztető alkoholbeteg szülőkkel szemben. Úgy tűnik, hogy az alkoholbetegek gyógyítása, gondozása az egészségügy perifériájára került. Velük szemben a család védelmét legtöbbször úgy tudják megoldani, hogy a még támaszt jelentő szülőt és gyermekeit „emelik ki” a családból, őket helyezik el például az átmeneti otthonokban. Itt várják meg az esetleges büntetőeljárás végét, vagy sorsuk jobbra fordulását. A brutális szülői erőszak sokszor olyan félelmet kelt a környezetben, hogy sem a gyermekvédelem képviselői, sem a jelenséget észlelő orvos, pedagógus, védőnő nem mer cselekedni, fél a megtorlástól, ezért gyakran még feljelentési kötelezettségét sem teljesíti. Az összes érdekelt intézmény folyamatos együttműködése a védtelenül kiszolgáltatottak megmentését hatékonyabban szolgálná, talán a veszélyeztető beteg gyógyulását is segítené (OBH 463/1999.).
A gyermekotthonokból érkező panaszok vizsgálatai arról tanúskodnak, hogy a gyermekvédelmi rendszer átalakulása, a nagy létszámú otthonok létesítése, a kis- és lakásotthonok kialakítása, a nevelőszülői hálózat bővítése számtalan új típusú konfliktus forrása. A hosszú távon pozitívnak értékelhető folyamat tehát nem zavartalan (OBH 1969/1999., OBH 2414/1999., OBH 4625/ 2000.). Észleljük, hogy a pszichésen sérült, esetenként deviáns viselkedést tanúsító gyermekek, fiatalok nevelésére még nem készült fel a rendszer (OBH 444/1999.). Sok-sok munkával kell megteremteni azt a kedvező légkört, amelyben egy-egy település lakossága már előítélettől mentesen fogadja az új lakóotthont. Emellett a már jól működő otthonokban is észlelhetők átmeneti zavarok. Az egyik panaszos például arra hívta fel a figyelmünket, hogy a lakásotthon gondozottjai számára a gyámjuk tiltja a külső kapcsolatokat, a nekik szánt adományokat nem fogadhatják el. A panaszos kérte az illetékes gyámhivatalt, hogy szabályozza a kapcsolattartást, ezt azonban a hatóság hatáskör hiányában jogszerűen elutasította. Mi is észleltük a szabályozatlanságot, de arra a következtetésre jutottunk, hogy a gondozott gyermekek társadalmi integrációja érdekében a megyei területi gyermekvédelmi szakszolgálatok megállapodási tervezeteket dolgozhatnának ki. Olyanokat, amelyet a gyermek gyámja és a gyermeket patronálni kívánó személyek, szervezetek köthetnének egymással. Ezzel a javaslattal az ország összes szakszolgálatát megkerestük, és túlnyomó többségük azóta el is készítette saját tervezetét (OBH 2528/1999.).
Az 1997-es gyermekvédelmi törvény szellemével, az alkotmányosan védett gyermeki jogok követelményével ellentétesnek tartottuk azt, hogy az ország két megyéjében – Szabolcs-Szatmár-Bereg és Bács-Kiskun megyékben – teljesen felszámolták a hivatásos nevelőszülői hálózatot. Az érintett hatóságok e száznál több gyermeket érintő intézkedést anyagi okokkal magyarázzák. A hivatásos nevelőszülők munkaviszonyát egyik napról a másikra megszüntették, átminősítették őket nevelőszülőknek, és aki közülük a számára megélhetési szempontból kedvezőtlen döntést nem tudta elfogadni, annak családjából – függetlenül a gyermekek érdekeitől, jogaitól – az ott nevelkedőket kiemelték és 10-15 éves családi együttélés után intézetbe szállították. Az érintett szabolcsi gyermekek sérelmének vizsgálatát még mindig nem fejeztük be. A gyermekek intézeti kényszerelhelyezése óta azonban eltelt két év és a maradandó lelki sérülés orvoslására már alig van esély. A Megyei Önkormányzat Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat vezetőjét sem az általa elismert szomorú tények, sem a mi vizsgálatunk nem indította arra, hogy az álláspontját a gyermekek érdekében megváltoztassa. Legutolsó – 2001 januárjában érkezett – válaszában is a már jól ismert – számunkra elfogadhatatlan – álláspontját ismételte meg (OBH 8961/1996., OBH 548/1999., OBH 649/1999.). A két megyében alkalmazott intézkedés és az illetékes miniszter 1999. évi átfogó vizsgálata arról győzött meg bennünket, hogy az anyagi nehézségekre tekintettel meghozott döntések súlyos visszásságokat idéztek elő. Azok a hivatásos szülők, akik a gyermekek családokban történő nevelését az érzelmi zsarolásnak engedve kedvezőtlenebb feltételek között tovább vállalták, gyermekeket mentettek meg a hatóságokkal szemben. Kérdés, hogy erről kell-e szólnia a 21. század gyermekvédelmének akkor, amikor az intézeti nevelt gyermekek ellátása – az összes eddigi számítást figyelembe véve – a legdrágább. A hivatásos nevelőszülőnél ugyanis egy időben akár nyolc gyermek is elhelyezhető, ami lényegesen csökkenti az egy gyermekre jutó ellátási költségeket. Kérdés még az is, hogy miért maradt el az illetékes miniszter hatékony közbelépése (OBH 3923/1999.).
Az újszülöttek szociális biztonságának súlyos veszélyére hívta fel a figyelmet a hat településről közel egy időben érkező beadvány, amely szerint a kiskorú anyák korlátozott jogképességére tekintettel nem lehetnek saját gyermekeik törvényes képviselői, ezért az újszülöttnek gyámot kell szerezni. A kinevezett gyám – legtöbbször fiatal nagyszülő – csak akkor jogosult gyermekgondozási segélyre, ha a gyermek másfél éves koráig keresőtevékenységet nem folytat, illetőleg rendszeres pénzellátásban nem részesül. Az ilyen – általában nem tehetős családokat – olyan súlyos anyagi hátrány éri, amely az újszülött szociális biztonságát is közvetlenül veszélyeztetheti. A több alkotmányos jogot sértő vagy veszélyeztető helyzet jogszabályi hiányosságra vezethető vissza, ezért az országgyűlési biztos azt ajánlotta a szociális és családügyi miniszternek, hogy kezdeményezze a családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény kiegészítését azzal, hogy ha a fiatalkorú anya maga neveli a gyermekét, a gyermek kinevezett gyámja – saját jövedelmétől és bejelentett lakásától függetlenül – a gyermek jogán igényelhesse és kaphassa a gyermek után járó családi pótlékot és a gyermekgondozási segélyt. Így a kiskorú anya szülei lehetnének az újszülött gyámjai minden további, az ő megélhetésüket veszélyeztető megkötés nélkül. A miniszter az ajánlást nem fogadta el, az országgyűlési biztos azonban fenntartotta azt. Most a Kormánytól várjuk a választ (OBH 407/2000.).
Az önkormányzatok képviselő testületei igen gyakran kényszerülnek a gyermekek szociális biztonsága érdekében döntéseket hozni. Ezek leggyakrabban akkor sértenek gyermeki jogokat, ha a gyermekeknek járó támogatások – például gyermeknevelési támogatás, étkezési térítési díj – megítélésénél a tényállást, a gyermek és családja körülményeit nem derítik fel az elvárható körültekintéssel. Előfordult azonban olyan kirívó eset is, amikor a gyermeknevelési támogatás kifizetésekor annak összegéből levonták a köztartozásokat (OBH 2998/1998., OBH 2997/1999., OBH 4492/1999., OBH 5748/1999., OBH 6691/1999., OBH 1478/2000.).
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának helyettese – ahogy erről az elmúlt évi beszámolóban szóltunk – hivatalból vizsgálta a rendezetlen jogállású, különösen a külföldi állampolgárságú gyermekek helyzetét annak érdekében, hogy adminisztratív okok miatt ne sérüljön szociális biztonságuk, ne lehetetlenüljön el örökbefogadási eljárásuk. Az ajánlásokban megszólított miniszterek a jogbiztonság megteremtésétől nem zárkóztak el. Végül a szociális és családügyi miniszter ígéretet tett a megfelelő törvény módosításának (1997. évi XXXI. törvény) kezdeményezésére. Intézkedés azonban azóta sem történt (OBH 400/1999.). Tekintettel arra, hogy az elmúlt évben újabb ügyben találkoztunk hasonló, az emberi méltóságot, és a szociális biztonságot sértő súlyos esettel (OBH 207/2000.), ezért az Országgyűlés figyelmébe ajánlom a mulasztást.
Sok panaszt vizsgáltunk elvált szülők gyermekeinek kapcsolattartása miatt. Ezekben az ügyekben a panaszosok általában a láthatástól megfosztott szülők és nagyszülők voltak. A vizsgált esetek többségében a gyermeki jogok súlyos sérelmét állapítottuk meg. A hatóságok az eljárás során többször mulasztottak, például hosszú várakozásra ítélték a kérelmező láthatásra, kapcsolattartásra jogosult személyt, vagy teljesen elmulasztották a végrehajtás érvényesítését. A jogszabályi követelményeknek megfelelő eljárásra való felhívás mellett minden ilyen ügyben leszögeztük azt is, hogy a legszakszerűbb hatósági beavatkozás sem pótolhatja a gyermek neveléséért felelős felnőttek együttműködését. Ha ők nem tartják szem előtt a gyermek érdekeit, hanem „túszként” használják őket egymás ellen, akkor hatósági kényszerintézkedésekkel csak újabb sérelmet okoznak annak a védtelen személynek, aki kapcsolatuk megromlásáért aligha felelős (OBH 4657/1999., OBH 3056/2000.).
A diákjogok és az oktatási intézmények
A beszámolási időszakban az előző évekhez képest lényegesen kevesebb olyan általános és középiskolás diák által elszenvedett sérelemmel szembesültünk, amelyben az emberi méltóság megsértésének gyanúja beigazolódott. Talán ezért volt figyelemre méltó a debrecenbánki általános iskola igazgatójának esete, amely nagy felháborodást keltett a településen. A szülők és a tanulók szerint az igazgató rendszeresen bántalmazta, szidalmazta diákjait. A vizsgálatra Debrecen város jegyzőjét mint a fenntartó képviselőjét kértük fel. A fegyelmi eljárásban a vádak beigazolódtak. Az eljáró fegyelmi tanács szigorú fegyelmi büntetésben részesítette az igazgatót. A vizsgálatot ajánlás nélkül fejeztük be, mivel a panaszt a helyben lefolytatott fegyelmi eljárásban orvosolták (OBH 5327/1999.).
A településen belüli ellentétek a kisebb településeken az iskolai nevelőmunkát is alaposan befolyásolhatják. Ezzel találkoztunk például Apc községben, ahol az egyik tanárnő a gyermekek közötti súlyos atrocitásokra nem a pedagógiai fórumokon kereste a megoldást, hanem a problémát okozó gyermek ellen hangolta a többi szülőt, akik viszont a veszélyeztetett, de egyben veszélyeztető gyermek eltávolítását követelték az iskolától. Egy esetben az iskola igazgatója minden lehetséges fórumot felhasznált, a gyermekjóléti szolgálat segítségét is igénybe vette és ezzel megmentette az osztály megmaradt közösségét, az érintett gyermeket, és ehhez megnyerte a szülők támogatását is. Igaz, hogy a helytelen pedagógusi beavatkozás eredményeként tizenhat gyermeket átírattak egy másik iskolába, de az iskola igazgatója mégis jogszerűen és helyesen járt el akkor, amikor a nevelési tanácsadó szakvéleménye alapján, a „sértett szülők és tanár” akarata ellenére nem emelte ki a gyermeket az osztályközösségből és nem kezdeményezte, hogy az magántanulóként folytassa tanulmányait (OBH 2332/2000.). Az ilyen és ehhez hasonló ügyek egyre inkább jelzik azt, hogy a mai feszültségteli környezetben minden iskolában szükség van gyermek- és ifjúságvédelmi feladatokkal megbízott pedagógusokra. Ezt többször is eredményesen ajánlottuk az iskoláknak vagy az iskolák fenntartójának (OBH 4101/1999., 5373/1999.).
Több ízben állapítottuk meg a diákok tulajdonhoz való jogának sérelmét. Az egyik szakközépiskola tanulói például az egymást követő tanévekben nem vagy csak részben kapták meg a nyári szakmai gyakorlaton végzett munkájukért járó ellenértéket. A tanulóktól különböző jogcímen beszedett „adományokkal” pedig nem tudtak az okmányfegyelem szabályai szerint elszámolni. A vizsgálat eredményeként helyreállt az iskola pénz- és értékkezelési rendje. A városi ügyészségnek a vizsgálatot követő óvása pedig azt eredményezte, hogy minden érintett tanulónak – annak is, aki már nem volt az iskola kötelékében – utólag kifizették a nyári szakmai gyakorlat alatt végzett munkája ellenértékét (OBH 3594/2000.). Hasonló, de az ország majdnem minden diákjának komoly érdeksérelmet jelentő visszásságot tárt fel az a vizsgálat, amelyben kiderült, hogy az 1999/2000. tanév kezdetekor az iskolákban nem álltak rendelkezésre a diákigazolványok, ezért a diákok nem tudták igénybe venni azokat a kedvezményeket, amelyekre az igazolvány feljogosítja őket. 100-150 ezer diák a tanév kezdetén sem ideiglenes, sem állandó igazolvánnyal nem rendelkezett. Minderre az Oktatási Minisztérium mulasztása miatt került sor, amelyet azonban 1999. október 20-ig sikerült pótolni. 2000-től már a márciusi beiratkozáskor kitölthették a tanulók a szükséges adatlapokat, így remélhető, hogy hasonló helyzet nem fordul elő (OBH 4292/1999.).
Az országgyűlési biztosok 2000-ben is számos panaszt vizsgáltak meg, amelyek az önkormányzatok vagy más fenntartók által összevonásra, átszervezésre vagy megszüntetésre ítélt oktatási-nevelési intézmények közösségeitől érkeztek. A vizsgálatok megállapításai nem tértek el jelentősen a korábban végzett vizsgálatok eredményeitől. A fenntartói döntéssel kapcsolatos panaszok vizsgálata során előzetesen megállapítottuk, hogy az önkormányzat döntése kizárólag törvényességi és alkotmányossági okból vizsgálható felül. Az önkormányzatnak a település egésze érdekében kell a gazdálkodását alakítania, e körben a törvény csak a kötelezően ellátandó feladatait határozza meg, annak végrehajtásáról a törvényes keretek között a képviselőtestület jogilag szabadon dönthet. Az önkormányzat gazdálkodásának célszerűségi szempontból történő felülbírálására egyetlen szervezetnek sincs törvényes lehetősége.
A művelődéshez való jog az Alkotmányban biztosított alapjogok második generációjaként ismert jogok csoportjának része, olyan társadalmi konszenzuson alapuló érték, amely államcélként fogalmazódik meg. Az állam a törvényekben vállalt feladatának ellátását helyi szinten az önkormányzatok közreműködésével valósítja meg azáltal, hogy biztosítja az ingyenes és kötelező általános iskola igénybevételének lehetőségét. A szabad iskolaválasztás joga az országgyűlési biztos értelmezése szerint kiterjesztően nem értelmezhető, ezért a művelődéshez való alkotmányos jog nem biztosít az érintetteknek jogalapot arra, hogy az alapellátás sérelme nélkül valamely intézmény változatlanul hagyását követeljék. A döntés érdemére vonatkozóan a jogszabályok a fenntartónak széles mérlegelési jogot biztosítanak, ezért a jogszabályok az önkormányzat döntéseivel szemben az érintettek számára főként az eljárási szabályok körében nyújtanak garanciákat a latensen megjelenő anyagi jogsérelmek megakadályozására. A közoktatási törvény széles körű véleményezési lehetőséget biztosít az érintett intézmények dolgozóinak, a diákoknak és szüleiknek valamennyi olyan kérdésben, amely az oktatási intézmény működését alapvetően befolyásolja. E szabályok garantálják, hogy a képviselők a lehető legteljesebb mértékben tisztában legyenek a döntésük várható következményeivel, és az előre látható problémákat küszöböljék ki, illetve döntésükkel ne okozzanak aránytalanul súlyos terheket, vagy ha az elkerülhetetlen, úgy kompenzálják azokat. Az országgyűlési biztos nem vizsgálhatja, hogy az önkormányzat a döntése meghozatalánál a szempontokat helyesen mérlegelte-e, ha a döntése nem csorbította az Alkotmányban és a közoktatási törvényben garantált ingyenes és kötelező általános iskola, illetve óvoda azonos színvonalú, aránytalan terhet nem okozó igénybevételének lehetőségét.
Korlátozott volt az országgyűlési biztos vizsgálati lehetősége azokban az ügyekben is, amelyekben az önkormányzatok az alapellátási feladatukon túl a korábban önként vállalt feladatok teljesítésének módján kívántak változtatni. Az egyik ügyben négy szülő kifogásolta, hogy a Kispesti Önkormányzat, valamint a Móra Ferenc Óvoda és Általános iskola vezetése a középsúlyos értelmi fogyatékos gyermekekkel szemben hátrányos megkülönböztetést alkalmazott. Sérelmezték, az iskola 1997-ben hozott döntését, mely szerint a középsúlyos értelmi fogyatékos gyermekek csak a 6. évfolyam betöltéséig járhatnak az intézménybe, ezért a panaszosok gyermekeinek 2001-től új intézményt kell választaniuk. A panaszos szerint az önkormányzat és az iskola vezetése ezzel kifejezte, hogy „csak nyűg számukra a középsúlyos értelmi fogyatékos gyermekek oktatása”. Az országgyűlési biztos a művelődéshez való jog sérelme, valamint a diszkrimináció tilalma megsértésének gyanúja miatt indított vizsgálatot, és megállapította, hogy a közoktatási törvény alapján a kerületi önkormányzat csak a többi tanulóval együtt oktatható enyhe értelmi fogyatékos gyermekek általános iskolai oktatásáról köteles gondoskodni. A többi tanulóval együtt nem oktatható fogyatékos gyermekek ellátása a fővárosi önkormányzat feladata. A panaszosok gyermekeinek beíratásakor csupán az enyhe fokú értelmi fogyatékosságot állapították meg, de egy későbbi vizsgálat a fogyatékosságát már középsúlyosnak minősítette, és emiatt a következő tanévtől akár át is irányíthatták volna őket a fővárosi önkormányzat által számukra fenntartott intézménybe. Az önkormányzat a családok helyzete iránt megértő magatartást tanúsított, amikor úgy döntött, hogy ezeknek a tanulóknak csak a 6. év befejezését követően kell a fővárosi intézménybe járniuk, mert ebben a korban már könnyebb, de szükséges is a gyermekek önállóbb életvitelhez szoktatása. Az önkormányzat a 2001. évi költségvetésébe már betervezte a fogyatékos gyermekek szállításának költségét. Az országgyűlési biztos a vizsgálatát ebben az ügyben alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásság hiányában megszüntette (OBH 4824/1999.).
Az előbbi ügyhöz hasonló volt az is, amelyben egy szakképző iskolát akart a települési önkormányzat átadni a róla gondoskodni köteles megyei önkormányzatnak. A fenntartók közötti átmeneti konfliktus – vizsgálatunk hatására is – mindenki megelégedésére végződött. A helyi önkormányzat kisebb létszámmal, a tanműhelyek kiürítése után a szakképző iskolát – önként vállalt feladatként – tovább működtette (OBH 1395/1999.).
Az országgyűlési biztosnak több esetben azt kellett megvizsgálnia, hogy meddig terjed az önkormányzatok alapellátási feladata. A budapesti X. kerületi Bem József általános iskola nevelőtestülete panaszolta, hogy az önkormányzat korlátozta az iskola önállóságát, amikor a következő tanévre csupán egy első osztály indítását engedélyezi. A művelődéshez való jog sérelmének gyanúja miatt indult vizsgálat megállapította, hogy az adott iskola körzetén belül mindössze 27 tanköteles korú gyermeket tartottak nyilván, és számukra egy első osztály is elegendő. Az elmúlt években viszont nagy volt az érdeklődés az iskola iránt, mivel az a Hungária körútnál van, amelynek túlsó oldala már a VIII. kerülethez tartozik. Az innen jelentkezőket még két osztályban sem tudták volna elhelyezni. A jelentkezők jelentős része tehát nem az iskola körzetében lakik. A nevelőtestület szerint az önkormányzat a kerületen belüli lakók szabad iskolaválasztási jogát is csorbította, ezért a közigazgatási hivatalhoz fordultak, amely azonban az önkormányzat döntését nem kifogásolta. A képviselőtestület a határozatát mégis módosította, és lehetőséget biztosított az iskoláknak további osztályok indítására is, feltéve, ha a két osztályba együttesen legalább 43 kizárólag kerületi lakos gyermeket vesznek fel. Az önkormányzat e határozatával korlátozta az iskolák önállóságát, és megakadályozta, hogy a fenntartásában működő egyes iskolák nem kerületi lakos tanulókat nagyobb számban vegyenek fel. Az általános iskola csak azt a tanköteles tanulót köteles felvenni, akinek lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye a körzetében található, de az intézménynek lehetősége van a szabad férőhelyeit körzeten kívül lakó jelentkezőkkel feltölteni. A fenntartóknak érdeke az, hogy az intézmények minél teljesebb kihasználtsággal működjenek, de figyelniük kell arra is, hogy más települések lakóinak igényeit ne szolgálják ki. Az önkormányzatok azonban együttműködési megállapodást is köthetnek az intézményfenntartásra, és elérhetik, hogy az átlagosnál jobb színvonalú vagy speciális oktatást végző intézményeket nemcsak a település lakói, hanem a társult önkormányzatok területén élő lakók is igénybe vehessék. Ha egy intézményben a tanulók több mint fele nem a település lakója, az intézmény fenntartása körzeti feladat ellátásnak minősül. Ekkor a megyei önkormányzat köteles az önkormányzatok között együttműködési megállapodás megkötését kezdeményezni. Az eljárásban érintett iskolában a saját kerület tanulóinak száma még több mint a létszám fele. Ezért a törvény csak lehetőséget biztosít a Fővárosi Önkormányzatnak, hogy az érdekelt kerületek között együttműködési megállapodást kezdeményezzen.
Az országgyűlési biztos megállapította, hogy az önkormányzat nem vett igénybe minden rendelkezésére álló jogi eszközt az oktatás létszámának, színvonalának fenntartására, ezért felhívta a jegyzőt, hogy kezdeményezze a képviselőtestület intézkedését az együttműködési megállapodás érdekében. Kezdeményezte az oktatási miniszternél a közoktatási törvény olyan módosítását, amely alkalmas arra, hogy az önkormányzatok mint fenntartók jogai és a diákok, illetve szüleik szabad iskolaválasztáshoz való joga között jelentkező ellentmondást feloldja, illetve szabályozza. Az önkormányzat az ajánlást elfogadta és kezdeményezte az együttműködési megállapodás megkötését. Az oktatási miniszter a törvény módosítására tett ajánlással nem értett egyet, mert a visszásság rendezésére más megoldást tartott indokoltnak. Álláspontja szerint a bejáró diákok után járó normatíva, valamint az önkormányzati társulások támogatásának megnövelésével a költségvetési törvényben a visszásság orvosolható. Az országgyűlési biztos elfogadta a miniszter válaszát (OBH 1852/2000.).
Az országgyűlési biztos a művelődéshez való jog szabad gyakorlásával kapcsolatban gyakran került kapcsolatba közlekedési problémákkal. Halmozottan sérült gyermekek szülei panaszolták azt, hogy a gyermekeik számára indított speciális tagozat a gyermekek szállítását nem tudta biztosítani, a szülők pedig anyagi okokból azt nem voltak képesek vállalni. Az országgyűlési biztos a művelődéshez és a szociális biztonsághoz való jog sérelmének veszélye miatt indított vizsgálatot, és megállapította, hogy a Fővárosi Önkormányzat által fenntartott Mozgásjavító Általános Iskola és Diákotthon – budapesti III. kerületi – Csillagház tagozatának vezetése úgy döntött, hogy a 8 általánost elvégzett tanulók számára szocializációs programot indít, de arról is értesítette a szülőket, hogy az intézmény csak a tanköteles korú gyermekek szállítását tudja biztosítani. A XVII. kerületi szülők a szállítás 60 Ft/km díját nem tudták vállalni. A fővárosi önkormányzat az országgyűlési biztost arról tájékozatta, hogy már tudomást szereztek a problémáról, és intézkedett, hogy a gyermekeket október 9-től folyamatosan szállítók költségeinek fedezésére forrást találjanak, majd a fenntartó önkormányzat 2000 decemberében több mint félmillió forintot elkülönített a Csillagház nem tanköteles korú fogyatékos tanulói szállítási költségeinek fedezetére. A vizsgálat megállapította, hogy nem okozott alkotmányos joggal összefüggő visszásságot az önkormányzat, amikor a nem tanköteles fogyatékos tanulók részére előre nem biztosította a szállítás költségeinek fedezetét, és csak a probléma jelentkezésekor intézkedett (OBH 4607/2000.). Hasonló eredménnyel zárult a Hortobágy körüli tanyavilágból bejáró tanulóknak az iskolabusz megszüntetésével kapcsolatos panasza (OBH 4218/2000.).
A speciális oktatást, nevelést igénylő gyermekek védelmében közel egy éven át folyamatosan foglalkoztunk az úgynevezett Meixner-módszert alkalmazó fővárosi általános iskola különböző érdekcsoportjaitól érkezett panaszaival. Az országgyűlési biztos azt vizsgálta, hogy az iskola alapítványi működtetésbe adása nem ellenkezik-e magasabb szintű jogszabállyal, illetve okoz-hat-e visszásságot a művelődéshez való joggal összefüggésben. E körben megállapította: a művelődéshez való jog nem jelenti azt, hogy az általános iskolát ne lehetne alapítvány működtetésébe átadni, ha egyébként az önkormányzat, és az állami költségvetés biztosítja az oktatásban részesülők megfelelő képzését és anyagi támogatását. Megállapította azt is, hogy a közigazgatási hivatal döntései ellentmondásosak, a művelődéshez való alkotmányos joggal összefüggésben visszásságot okoztak, mert a formális törvényesség látszatával a tanulók és a szülők többségének érdekei és akarata ellenére a tanítás megkezdését kívánták megakadályozni. Az ombudsman felhívta a Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetőjének a figyelmét, hogy a törvényes eljárás érdekében kifejtett tevékenysége és a működés anyagi feltételeinek elvonása éppen azok számára okozza a legnagyobb sérelmet, akiknek a jogai érdekében fel kíván lépni, ezért felkérte, hogy az eljárásában ne csupán a törvény betűjét, de annak célját is vegye figyelembe. A hivatalvezető az országgyűlési biztos felhívására és ismételt megkeresésére sem válaszolt, ezért az országgyűlési biztos a belügyminiszternél a válaszadási kötelezettség elmulasztása miatt a hivatalvezetővel szemben fegyelmi eljárást kezdeményezett. A belügyminiszter válaszadási határideje még nem járt le (OBH 2004/1999.).
A felsősoktatási ügyek vizsgálatában a hatáskörünk megállapítása meglehetősen bonyolult. Mindig figyelembe kell venni az intézményi autonómiát és a miniszter törvényességi felügyeleti jogkörét. Az utóbbival kapcsolatos jogbizonytalanságot okozó szabályozási problémára az elmúlt években több ajánlásban hívtuk fel a figyelmet. A teljesebb szabályozásra vonatkozó indítványokat 2000-ben a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter elfogadta. A kodifikációs munka elkezdődött, a beszámolási időszakban azonban még a hatályos jogszabályok alapján kellett eljárnunk (OBH 3452/1999.).
A Wesley János Lelkészképző Főiskolával kapcsolatos panaszok vizsgálata példaszerűen magában foglalta a hatáskörünkkel, vizsgálati lehetőségeinkkel kapcsolatos fent említett összes nehézséget. A panaszok szerint a főiskola szociális munkás szakának oktatói 1999 őszén távoztak az intézménytől, ezért új oktatókat kellett alkalmazni. A szociális szak hallgatói azonban ragaszkodtak régi oktatóikhoz, a kialakult képzési rendhez. A tantárgyi tematikát és addigi oktatóikat a képzési színvonal garanciáinak tekintették. Az új oktatókat, az oktatási program változását nem fogadták el, ezért korábbi oktatóikkal más felsőoktatási intézményben kívánták folytatni tanulmányaikat. Ehhez az oktatási miniszter segítségét kérték. A hallgatók az intézményi tanács összetételét, képviseletük hiányát is kifogásolták, mert így a rájuk vonatkozó döntéseket véleményük meghallgatása nélkül hozták. A képzést is e nélkül változtatták meg, és a hallgató ezzel szemben védelmet sem kaphatott. Hiányolták a megfelelő tájékoztatást. A panaszosok kifogásolták a minisztérium eljárásának elhúzódását, a vizsgálat eredményét és azt, hogy azt csupán levélben és nem határozatban közölték velük. Az országgyűlési biztos vizsgálata során tisztázta, hogy az oktatás minősége – a megszerezhető képesítés – összefügg a munka és a foglalkozás megválasztásának szabadságával, a művelődéshez való joggal. Ehhez az állam azzal nyújt garanciát, hogy az intézmény szakmai programja, működési feltételeinek vizsgálata alapján dönt arról, alkalmas-e államilag elismert oklevél (diploma) kiadására. A képzés minőségét (alkalmasságát) egy független szakértői testület, a MAB vizsgálja, és állásfoglalása alapján hoz döntést az állami szerv a szakindítás kérdésében. A MAB ezt a vizsgálatot elvégezte, az intézmény oklevél-kiadási jogát nem függesztette fel. E szakértői állásfoglalást az országgyűlési biztos nem vizsgálhatja felül. Azt azonban megállapította, hogy a felsőoktatási törvény (Ftv.) hiányosan rendelkezik a minőségről hozott döntés lehetséges jogkövetkezményeiről. Emiatt az előbbiekben felsorolt alkotmányos jogok érvényesüléséhez szükséges állami garancia is hiányos. Ajánlásában ezért az országgyűlési biztos felkérte az oktatási minisztert, kezdeményezze az Ftv. olyan kiegészítését, amely a szak engedélyének megvonása esetére rendelkezik a tanulmányok folytatásának módjáról és ebben a miniszter közreműködéséről akként, hogy más intézményt vagy intézményeket kér fel a hallgatók átvételére, és számukra a finanszírozást biztosítja. A miniszter erre az ajánlásra – bár a határidő az év végén már letelt – választ sürgetés ellenére még nem adott. A másik lényeges kérdés volt a törvényességi felügyelet tartalma. Erről az országgyűlési biztos kifejtette, hogy az bármilyen fenntartású intézménynél azonos. A jogszerű működés ellenőrzése jogsértés esetén a jogszabályban előírt intézkedés foganatosítása. Azt, hogy a felügyeletet gyakorló mit vizsgálhat, a jogalkotó határozza meg azzal, ahogyan szabályoz. A konkrét esetben a miniszter az egyházi fenntartású intézménynél több intézkedést tett e jogkörében. Ennek nyomán az intézmény módosította egyes szabályzatait úgy, hogy a hallgatói részvételt a különböző testületekben biztosították. Az országgyűlési biztos ajánlásában kérte az oktatási minisztert, hogy a vizsgálat megállapításait vegye figyelembe, a hiányosságokat előidéző okokat mielőbb szüntesse meg. A törvényességi felügyelet körében konkrét vizsgálatot is javasolt a miniszternek. Válaszában a miniszter mindezeket az ajánlásokat elfogadta (OBH 4414/1999., 4590/1999., 4893/1999.).
Már az 1999. évről szóló jelentésben is szóvá tettük azokat az alapjogokat sértő jelenségeket, amelyek a másoddiplomás és a párhuzamos képzés körében merültek fel. A párhuzamos képzésben részesülők számára hátrányt jelent, hogy a törvényi szabályozás hiányossága miatt nem világos az, hogy melyik képzésben vehetik igénybe a tandíjmentességet. Az országgyűlési biztos ismételten felhívta az oktatási miniszter figyelmét arra, hogy indokolt a jogszabályok olyan módosítása, amely a párhuzamos képzésre vonatkozó finanszírozási, támogatási rendelkezések értelmezése körében a bizonytalanságot megszünteti. Az oktatási miniszter válaszában a problémát elismerte és közölte, hogy azt a törvény és a rendelet eltérő szabályai okozták. A vizsgálat ideje alatt mindkét jogszabályt módosították. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy a jogbizonytalanság ugyan sérelmet jelentett, de a korábban meghozott döntések a konkrét panaszos fizetési kötelezettségével – így a tulajdonhoz fűződő jogával – összefüggésben visszásságot nem okoztak. A hallgatót megillető támogatással, illetőleg kedvezménnyel kapcsolatos választási jog hiányos szabályozása miatt viszont továbbra is fennáll a jogbiztonság sérelmének közvetlen veszélye. Ezért javasolta az országgyűlési biztos az oktatási miniszternek, hogy a vonatkozó rendelet módosítására tegyen előterjesztést a Kormánynak. A válaszadás határideje még nem telt el (OBH 6477/1998., OBH 7374/1998.).
Az elmúlt években ismét előfordult, hogy egy felsőoktatási intézmény nem azt a diplomát akarta kiadni, amelyet a tanulmányok megkezdésekor megígért. A pedagógiai szakon végzett hallgatók tanári helyett nevelői oklevelet kaptak volna. Ez a változás a meglévő állásukat veszélyeztette. A vizsgálatra az Oktatási Minisztériumot kértük fel, amely egyébként is vizsgálta az ügyet. A miniszter megállapította, hogy a főiskola jogosult volt a pedagógiai és a nevelőtanári szak meghirdetésére, de a szakpárosítás, illetve a képzési előfeltételek korábbi gyakorlatától eltért. (Egy szakként, levelező tagozaton hirdette azt meg.) A belső tájékoztatóban, újsághirdetményben tanári szakként jelölték meg a megszerezhető képzettséget, holott a szak elvégzése önmagában nem eredményezhet tanári szakképzettséget. A főiskola vezetése késedelmesen, csak a képzés utolsó évében kérte az Oktatási Minisztérium segítségét. Végül kompromisszumos megoldást találtak a diploma minősítésére. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy a főiskola a szak átszervezésével és a nem helytálló tájékoztatással visszásságot okozott. A jövőbeni hasonló esetek elkerülésére ajánlást tett a főigazgatónak, az oktatási minisztert pedig arra kérte, hogy hívja fel az intézmények figyelmét a hibás tájékoztatás esetleges következményeire is, és sürgette a bölcsész szakok képesítési követelményeinek mielőbbi kiadását. A címzettek az ajánlásokat elfogadták (OBH 2742/1999.).
