3.1.
Az Alkotmány 32/B. § (1) bekezdése szerint az országgyűlési biztos feladata, hogy az alkotmányos jogokkal kapcsolatban tudomására jutott visszásságokat kivizsgálja vagy kivizsgáltassa és orvoslásuk érdekében általános vagy egyedi intézkedéseket kezdeményezzen. A biztos vizsgálatot csak akkor folytathat és ajánlást olyan esetben tehet, ha valamely hatóság vagy közszolgáltató (továbbiakban együtt: hatóság) döntése, eljárása vagy mulasztása alkotmányos jogot sért vagy veszélyeztet, illetve ennek gyanúja felmerül.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény (továbbiakban Obtv.) 27. § (1) bekezdése írja elő azt, hogy az országgyűlési biztos tevékenységének tapasztalatairól – ennek keretében az alkotmányos jogok hatósági eljárásokkal kapcsolatos jogvédelme helyzetéről, valamint az általa tett kezdeményezések, ajánlások fogadtatásáról és eredményéről – évente beszámol az Országgyűlésnek. Ezért a 2000. évben végzett tevékenységről szóló jelentésnek is egyik alapvető része az egyes alkotmányos jogok helyzetének bemutatása.
Az Obtv. nem általában az alkotmányos jogok érvényesülésének elemzését írja elő az országgyűlési biztos számára, hanem kifejezetten e jogok hatósági eljárásokkal kapcsolatos védelmének helyzetét. Ezért a biztos az alkotmányos jogokat minden esetben – a hivatkozott törvényben meghatározott hatásköréből is következően – a hatóságok és a közszolgáltatók jogalkalmazó tevékenységével, eljárásával összefüggésben vizsgálja.
Az országgyűlési biztos azonban nem általában vizsgálja egy-egy hatóság tevékenységét, hanem kizárólag a polgárok egyéni vagy kollektív jogviszonyaiban jelentkező alkotmányos jogokkal összefüggő problémákkal foglalkozik. Az alkotmányos jogok ugyanis az egyén és az államot képviselő hatóság között fennálló jogviszonyokban realizálódnak és ezekben a jogviszonyokban sérülhetnek. Az országgyűlési biztos feladata éppen az, hogy kivizsgálja és a saját – nem kötelező érvényű – eszközeivel megpróbálja orvosolni a feltárt visszásságokat.
A jogvédelem lehetősége több tényezőtől függ, mindenekelőtt az érintett alkotmányos jog jellegétől és kikényszeríthetőségétől. A korábbi beszámolókban is rámutattunk már arra, hogy az országgyűlési biztos következetesen megkülönbözteti az alkotmányos jogokat aszerint, hogy azok első, második vagy harmadik generációs jogok-e, és ajánlásait annak figyelembevételével fogalmazza meg, hogy az alkotmányos jogok kikényszeríthető alanyi jogként, vagy követendő államcélként érvényesíthetők-e.
A beszámolási időszakban is nagy figyelmet fordítottunk azokra a panaszokra, amelyekben a hatóságok, illetve a közszolgáltatók döntéseiben egy alkotmányos alapjog korlátozását egy másik alapjog érvényesítésével indokolják. Változatlanul követtük azt a gyakorlatot, hogy az alapjogi korlátozás csak alkotmányos cél érdekében és kizárólag arányosan történhet.
A korábbi évekhez hasonlóan 2000-ben is sok olyan panaszt vizsgáltunk, amelyekben egy-egy jogszabály alkotmányosságának kérdése merült fel. Az országgyűlési biztos nem hivatott absztrakt normakontrollra. Az Obtv. alapján olyan esetekben léphet csak fel, amikor a jogalkalmazás során derül ki, hogy a hatóság által okozott alkotmányos jogokkal összefüggésbe hozható visszásság a jogszabály hiányára, ellentmondásosságára vagy feleslegességére vezethető vissza. Az országgyűlési biztos tehát nem általában értelmezi az adott jogszabály viszonyát az egyes alkotmányos jogokhoz, hanem minden esetben a hatóság által történt jogalkalmazásnak kell olyan sérelmet vagy e sérelemnek a közvetlen veszélyét előidéznie, amely összefüggésbe hozható alkotmányos jogokkal, és amely az adott jogszabály egyes rendelkezéseinek következménye. Csak abban az esetben kezdeményezheti a jogszabály megváltoztatását, ha a megállapított visszásság kifejezetten a jogszabály nem egyértelmű rendelkezésére, hiányára vagy hiányosságára vezethető vissza. A hatósági jogalkalmazás vizsgálata során az országgyűlési biztos olyan megállapítást is tehet, hogy egy teljes jogszabály hiányzik valamely alkotmányos jog megfelelő hatósági érvényesítéséhez. Gyakorlatában ilyen jogszabálynak minősül például a – már korábbi évekről szóló jelentésekben is szerepelt – konzuli védelemről szóló törvény, vagy a nemzetközi szerződésekkel okozott károk kárpótlásáról szóló törvény.
Az egyes alkotmányos jogok értékelését e beszámolóban – az 1998. évi és az 1999. évi tevékenységünkről szóló jelentések gyakorlatának megfelelően – végeztük el. Alkotmányos jogonként válogattuk össze azokat a legtipikusabb jelentéskivonatokat, amelyek áttekintést adnak a 2000. évben vizsgált panaszok természetéről.
Teljesen eltekintettünk olyan jelentések ismertetésétől, amelyekben a lefolytatott vizsgálat a panasz teljes megalapozatlanságát tárta fel. Fontosnak tartottuk azonban az olyan jelentések egy részének bemutatását, amelyekben az alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásság végül nem bizonyosodott be, de úgy véljük, hogy ezek az eljárások is példaértékűek. Olyan összeállításra törekedtünk, amelyben bemutathatók a jellegzetes hatósági magatartások, illetve a fontosabb elvi jelentőségű megállapítások. A korábbi évek gyakorlatától eltérően ebben az évben olyan jelentéskivonatok is szerepelnek a beszámolóban, amelyek a korábbi évek bármelyikéből származó ajánlások 2000. évi megvalósulását követik nyomon.
A lerövidített jelentések továbbra is két részből állnak. Vastagon szedve tartalmazzák az országgyűlési biztos döntését az adott hatóságnak az alkotmányos joggal összefüggő tevékenységéről, majd a döntés indokolását. Több alkotmányos jogot érintő vizsgálati jelentés esetén a döntési rész megtalálható valamennyi érintett alkotmányos jog kifejtésénél, az indoklás azonban csak a legtipikusabban érintett alkotmányos jognál szerepel. Változtattunk az egyes alkotmányos jogok értékelésének sorrendjén. A visszássággal leggyakrabban érintett tíz alkotmányos jog között nagyságrendileg az első helyet foglalja el a jogállamiság részét képező jogbiztonság követelménye (Alkotmány 2. § (1) bekezdés). Ezt a tizedik helyen ismertetjük, mert ez az Alkotmányban megfogalmazott általános elv az országgyűlési biztos eljárásaiban legtöbbször csak más alkotmányos joggal, vagy az Alkotmányra visszavezethető jogos érdekkel összefüggésben értelmezhető, tehát nagyon ritkán fordul elő önállóan.
Ebben a beszámolóban sem tekinthetünk el attól, hogy statisztikai adatokkal érzékeltessük a visszássággal érintett alkotmányos jogok megoszlását a 2000. évben végzett vizsgálatok alapján. A táblázatokban szereplő adatok nem azt mutatják, hogy 2000-ben milyen az alkotmányos jogok helyzete, hanem azt, hogy a tárgyévben végzett vizsgálatok milyen eredménnyel jártak.
A beszámolási időszakban az országgyűlési biztos eljárásainak nagyobb hányadát az előző két évből származó panaszok vizsgálata tette ki.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa – és májusáig az általános helyettes – 2000-ben 1394 panasz vizsgálati eljárásában 1737 alkotmányos joggal kapcsolatos visszásságot tárt fel.
A tulajdonhoz való jog
Alkotmány 9. § (1) bekezdés: Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.
Alkotmány 13. § (1) bekezdés: A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.
A tulajdonhoz való joggal összefüggő alkotmányos visszásságok száma az 1999. évi 128-ról 216-ra emelkedett a beszámolási időszakban. A tulajdonhoz való jog sérelme és az ezzel kapcsolatos visszásság az esetek jelentős részében nem önállóan valósul meg, hanem más alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszássággal együtt. Az összefüggést leggyakrabban a szociális biztonsághoz, az egészséges környezethez és a jogbiztonsághoz való joggal állapítottuk meg.
A tulajdonhoz való jog, a tulajdon védelme, a tulajdoni formák egyenjogúsága mellett az Alkotmány alapján, a tulajdonhoz való joggal összefüggésben kell értelmezni a szerződési szabadsághoz való jogot is.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján a Magyar Köztársaságban minden embernek vele született joga van az emberi méltósághoz, amelytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. Az emberi méltósághoz való jog részének tekinti az Alkotmánybíróság az önrendelkezési jogot, amely magában foglalja azt is, hogy az állampolgárok a tulajdonukkal a jogszabályok keretei között szabadon rendelkezhetnek, őket e rendelkezési jog keretében megilleti a szerződési szabadság.
A tulajdonjog és annak elemei (a birtoklás, a használat és a rendelkezés joga), valamint az önrendelkezési joghoz kapcsolódó szerződési szabadság nem tartozik a korlátozhatatlan jogok közé. Alkotmányos követelmény azonban az, hogy a korlátozás jogszabállyal történjék, alkotmányos célja legyen, és ne haladja meg az alkotmányos cél megvalósulásához szükséges és arányos mértéket.
Az előbbiekből következően az országgyűlési biztosok minden esetben megállapítják a tulajdonhoz való joggal összefüggő visszásságot, ha a hatóságok vagy közszolgáltatók jogszabályi felhatalmazás nélkül megsértik a tulajdonhoz való jogot vagy annak részjogosítványát, illetve indokolatlanul korlátozzák a szerződési szabadságot.
Az elmúlt években a tulajdonhoz való joggal kapcsolatos leggyakoribb visszásság a földhivatali eljárásokban fordult elő az eljárások mértéktelen elhúzódása miatt. Az országgyűlési biztos 1997-ben végzett vizsgálata után érkezett újabb jelzések miatt 2000-ben utóvizsgálatot tartott a földhivataloknál. Ennek során megállapította, hogy a földhivatalok a hátralék jó részét feldolgozták, de a teljes feldolgozást továbbra is különböző nehézségek akadályozzák. Ilyen gond, hogy egyes lakótelepek, illetve egyes ipartelepek privatizációját követően elmaradt vagy elhúzódott a területrendezési eljárás, amelynek következtében a földhivataloknál nagy mennyiségű, nem teljesíthető bejegyzési kérelem gyűlt össze. Ez a helyzet az érintett ingatlanok tulajdonosai számára tulajdonjoguk korlátozását jelenti és ezáltal visszásságot okoz.
A beszámolási időszakban jelentős számban érkeztek az 1999–2000. évi vízkárokkal kapcsolatos – a tulajdonjogot érintő – panaszok. Ezekben a vizsgálatokban több esetben állapítottuk meg azt, hogy sérült az állampolgárok tulajdonhoz való joga. A sérelemhez jelentős mértékben hozzájárult, hogy egyes önkormányzatok megfelelő közművesítés nélkül alakítottak ki építési telkeket mély fekvésű, vízjárásos területeken, továbbá elmulasztották vagy nem megfelelően, szakszerűtlenül teljesítették a belvíz és csapadékvíz elvezetésével kapcsolatos közfeladatot. Mindez szükségtelenül növelte a vízkárok mértékét, és az állampolgárok számára tulajdonjoggal összefüggő visszásságokat eredményezett. Előfordult az is, hogy a vízügyi hatóság nem fizette ki teljes mértékben a védekezés által okozott kárt az ingatlan tulajdonosa részére.
A tulajdonnal való rendelkezési joghoz kapcsolódó szerződési szabadság alkotmányos cél nélküli, indokolatlan és aránytalan korlátozásaként értékeltük és ezért visszásságnak tekintettük azt az önkormányzati rendeleten alapuló gyakorlatot, amely szerint a települési szilárd hulladék elszállításával kapcsolatos kötelező közszolgáltatás díjának részben vagy egészben előre történő megfizetését követelték a szolgáltatók. Ez a visszásság nemcsak a szerződési szabadság szükségtelen korlátozása, hanem a konkrét esetekben a tulajdoni formák egyenjogúságára vonatkozó alkotmányos követelmény megsértése is.
Ugyanakkor nem minősítettük a szerződési szabadság aránytalan korlátozásának azt, hogy a Budapesti Közlekedési Vállalat biztosítási szerződést kötött egy biztosítási intézettel, a vállalat járatait jogszerűen igénybe vevő utasok javára. Miután a biztosítás elsősorban az utasok érdekeit szolgálta, így az utasok hozzájárulása nélkül megkötött szerződést nem tekintettük a tulajdonjoggal összefüggő sérelemnek és visszásságnak.
A tulajdonnal való rendelkezési és használati jog, valamint a birtoklási jog megsértésében megnyilvánuló visszásságokat a vizsgált hatóságok és közszolgáltatók igen sokféle módon valósították meg.
Ebben a körben említhető az a probléma, hogy a temetők és a lakóházak közötti védőtávolságot a jogszabályok – javaslatunk ellenére – sem rendezték, ami sértheti a temetővel szomszédos ingatlanok tulajdonosainak használati jogát, valamint a temetési szertartáson résztvevők vagy a temetőbe látogatók kegyeleti jogait is.
A tulajdonnal való rendelkezési jog jogalap nélküli korlátozását jelentette az, hogy több önkormányzat az időskorúak járadékának megállapításával egy időben jogszabálysértő módon jelzálogjogot jegyeztetett be az érdekeltek tulajdonát képező ingatlanra.
Az ingatlan használatára vonatkozó tulajdonosi jogok korlátozását valósítja meg, és ezért visszásságot eredményez, ha az önkormányzat engedély nélkül úgy működtet piacot, hogy az a szomszédos ingatlanok használatát zavarja. Hasonló jellegű visszásságot okoz, ha az önkormányzat az általa fenntartott szeméttelepet nem keríti be, és ezáltal az ott felgyülemlett szemetet a szél széthordja a környező ingatlanokra.
Az építésügyi hatóságok tevékenysége, illetve mulasztása is gyakran együtt jár a tulajdoni jogok korlátozásával. Ebbe a körbe tartozik, ha nem tesz intézkedést a szomszédot zavaró szabálytalan építkezés megszüntetésére, nem gondoskodik saját kötelezést tartalmazó határozatának végrehajtásáról, vagy nem vizsgálja meg az olyan tartalmú panaszt, amely szerint valaki építési törmelék lerakásával olyan mértékben megemelte az út szintjét, hogy emiatt egyes ingatlanok megközelíthetetlenné váltak.
A tulajdonjog sérelmével összefüggő visszásságnak tekintettük, ha az eljáró hatóság vagy közszolgáltató indokolatlan pénzkövetelést érvényesített az állampolgárokkal szemben, mert ezzel gyakorlatilag elvonta tulajdonuk egy részét. Ennek a visszásságnak is különféle megnyilvánulási formáit tapasztaltuk. Ide sorolható, ha önkormányzati rendeleten alapuló díjfizetés esetén a szolgáltatás igénybevevőjének aránytalanul magas díjat kell fizetni, ha a szociális gondozást ellátó intézet jogszabályi alap nélkül követel egyszeri pénzbeli hozzájárulást vagy más befizetéseket, továbbá ha az intézmény színvonalához képest indokolatlanul magas térítési díjat állapít meg.
Minden esetben visszásságot állapítottunk meg, ha az eljáró hatóság tévesen kötelezte az ügyfelet eljárási illeték és postaköltség megfizetésére.
A jogszabályi felhatalmazás nélkül szabálysértéssé nyilvánított cselekmények alapján történő szabálysértési felelősségrevonás is a tulajdonhoz való joggal összefüggő visszásságot eredményez, ha az eljárás alá vont személyt pénzbírsággal sújtják. Ilyen jellegű visszásságot valósít meg, ha az önkormányzat a kötelező közszolgáltatások körében kizárólag a közszolgáltatási jogviszonyt, mint polgári jogi jogviszony megszegésében megnyilvánuló mulasztásokat nyilvánít szabálysértéssé. Ugyancsak a szabálysértési eljárással kapcsolatos a tulajdonhoz való joggal összefüggő visszásság, ami akkor keletkezett, amikor az eljáró hatóság megtagadta az állampolgár gépkocsijának elszállításával kapcsolatos költségek visszafizetését, miközben a szabálysértési eljárást bizonyítékok hiányában megszüntette.
Visszásságként értékeltük azt, hogy egy tüdőgondozó intézet nem gondoskodott arról, hogy a rendelő melletti öltözők ajtaját kívülről ne lehessen kinyitni, s emiatt a vizsgálaton lévő személy ruháit ellopták. Hasonló jellegű visszásságot okozott az, hogy az egyik településen a hulladékszállítást a szolgáltató a hétvégi telkek tulajdonosai számára hétköznapra szervezte meg. Ez azzal járt, hogy a tulajdonos a kötelezően előírt többezer forintba kerülő hulladékgyűjtő edényt kénytelen volt hétvégén kitenni az ingatlana elé, ahol annak megőrzését a következő hét végéig nem lehetett biztosítani.
Súlyos tulajdonjogi sérelmet és visszásságot valósított meg a vámhatóság azáltal, hogy a lefoglalt gépkocsit azt követően is hosszabb ideig nem adta ki a jogosultnak, miután ezt már meg kellett volna tennie.
OBH 89/1995. számú ügy utóélete
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese 1996. december 2-án ajánlást tett a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszternek, hogy gondoskodjon az 1/1995. (I. 31) KHVM rendelet módosításáról. Ennek keretében azt kérte, hogy az állami tulajdonú közüzemi csatornamű használatáért fizetendő díjat oly módon határozza meg, hogy a lakossági fogyasztás esetén az év meghatározott időszakára a díj tükrözze a locsolási kedvezményt.
Az országgyűlési biztos általános helyettesének vizsgálata megállapította, hogy visszásságot okozott a tulajdonhoz való joggal, valamint a jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság alkotmányos követelményével összefüggésben a vízi-közműszolgáltató, amikor az ingatlantulajdonhoz kapcsolódó locsolási kedvezmény igénybevételét nem biztosította.
A jogalkotási javaslat többszöri visszautasítását követően 1998 októberében olyan tartalmú válasz érkezett a minisztériumból, hogy a locsolási kedvezményre vonatkozó módosítási javaslatot elfogadták. A jogszabály az ismételt vizsgálat lezárásáig nem jelent meg. A szabályozás elmaradása miatt az állampolgári jogok országgyűlési biztosához a panaszok folyamatosan érkeztek. A külön jogszabály megjelenésének hiányára való tekintettel az országgyűlési biztos ismételten tájékoztatást kért a közlekedési és vízügyi minisztertől, hogy mire vonatkozott az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese által ajánlott jogalkotási javaslat elfogadása, és mit tervez a minisztérium a folyamatosan érkező panaszok megoldására. A miniszter válaszában közölte, hogy a locsolási kedvezménnyel kapcsolatban a minisztérium a jogszabály tervezetét 2000. év tavaszán elkészítette és közigazgatási egyeztetésre bocsátotta.
Az országgyűlési biztos OBH 3166/2000. számú kiegészítő vizsgálata rámutatott, az OBH 89/1995. számú ügyben készült alapjelentés már 1996 decemberében megállapította, hogy a vonatkozó rendelet részben olyan díjfizetésre kötelezi a fogyasztót, amelyért nem kap szolgáltatást. A kiegészítő vizsgálatban az országgyűlési biztos ismételten felhívta a közlekedési és vízügyi minisztert, hogy gondoskodjon a kormányrendeletben és miniszteri rendeletben említett külön jogszabály mielőbbi kiadásáról. Ez az állami tulajdonú közüzemi csatornamű használatáért fizetendő díjat oly módon határozza meg, hogy a lakossági fogyasztás esetén az év meghatározott időszakára a díj tükrözze a locsolási kedvezményt is. A jogszabály megjelent, a 8/2000. (X. 18.) KöViM rendeletet 2000. október 18-án kihirdették.
OBH 4381/1996., OBH 1332/1997., OBH 7230/1997. (12 ügy egyesítve) utóélete
1996 óta több panaszos sérelmezte, hogy a Békeszerződés 29. cikke alapján a Szövetséges és Társult Hatalmak által jóvátételként elvett (területükön volt) vagyonért a magyar állam nem fizetett kártalanítást, holott ezt a Békeszerződés (1947: XVIII. tv.) 29. cikk 3. pontjában vállalta. Az országgyűlési biztos a fenti számú jelentéseiben megállapította, hogy az Alkotmányban deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság (Alk. 2. § (1) bek.), a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangja (Alk. 7. §) követelményével, a tulajdonhoz való joggal (Alk. 13. § (1) bek.), illetőleg az öröklés jogával (Alk. 14. §) összefüggésben visszásságot okoz, hogy a törvényhozó a Párizsi Békeszerződés 29. cikke 3. pontjában vállalt kötelezettsége teljesítéséhez szükséges jogszabályt a nemzetközi szerződésekkel okozott károk kárpótlásáról nem alkotta meg. Ugyanezen alkotmányos jogokkal összefüggésben okozna visszásságot az is, ha e jogszabály nem terjedne ki a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény, valamint az 1964. február 3-i magyar-csehszlovák vagyonjogi egyezmény folytán keletkezett károkra.
Ebben a témában az Alkotmánybíróság már a 37/1996. (IX. 4.) AB határozatával megállapította, hogy az említett kötelezettségvállalás „belső jogalkotási kötelezettséggel jár, így mindaddig, amíg a nemzetközi jogi kötelezettség és a belső jog összhangja nem valósul meg, a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes állapot fennáll.” Minthogy a mulasztás megszüntetésére az Alkotmánybíróság 1997. június 30-i határidővel fel is hívta az Országgyűlést, ezekben a panaszokban az országgyűlési biztos csupán annyit tett, hogy ajánlásaiban külön is kezdeményezte a miniszterelnöknél, továbbá az illetékes parlamenti bizottságoknál (Alkotmányügyi, Emberi jogi) a mielőbbi jogalkotást. Hasonló jogi tartalmú sérelmet okoz, hogy az 1946. évi XV. törvénnyel becikkelyezett magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény alapján áttelepültek Csehszlovákiában maradt vagyonának kárpótlásáról sem rendelkezik törvény.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának és általános helyettesének ajánlására adott válaszában a külügyminiszter – mint e jogszabály előkészítésért első helyen felelős miniszter – osztotta azt a véleményt, hogy a jogosultak igényei nem kérdőjelezhetők meg; és megígérte, hogy a Kormány elé kerülő előterjesztés valamennyi vagyonjogi megállapodás alapján fennálló kártalanítási kötelezettséget megfelelően be fogja mutatni. A válaszban kapott tájékoztatástól eltérően a törvényjavaslatot 1999. évben nem terjesztették az Országgyűlés elé, ezért ez az 1999. évi beszámoló 5. részében mint törvényalkotási javaslat szerepelt. Az újabb sürgetésre a törvényjavaslat előkészítésének új kormányzati felelőseként az igazságügy-miniszter tájékoztatott arról 2000. július 27-én, hogy – a Kormány jogalkotási programjától eltérően – miért nem került 2000-ben sem az Országgyűlés elé a törvényjavaslat. Ennek alapvető oka, hogy még nem sikerült a jogszabály hatályát a várakozásoknak és a korábbiakban kialakult kárpótlási elveknek is megfelelően meghatározni.
Az elmúlt évek során ugyanis komoly várakozás alakult ki az érintettek körében az iránt, hogy a szóban forgó törvényjavaslat kapcsán több nemzetközi szerződéssel összefüggő jogsérelem is rendeződhet, így nyugvópontra juthat mindenekelőtt a Csehszlovákiával és a Jugoszláviával kötött vagyonjogi megállapodások következtében tulajdoni sérelmet szenvedettek megfelelő kárpótlásának ügye is. Ezen túlmenően – éppen az országgyűlési biztostól érkezett legutóbbi ajánlás (ld. OBH 1675/1999.) alapján – felmerült a Párizsi Békeszerződés 32. cikkének 2. pontjában vállalt kötelezettség teljesítése is. E jogi kérdések megoldására és ennek nyomán a költségvetési igény kidolgozására további előkészítő munka szükséges – foglalta össze a miniszter a jelenlegi helyzetet.
Az országgyűlési biztos változatlanul fontosnak tartja az állampolgárok alkotmányos jogaival összefüggő visszásság megszüntetése érdekében azt, hogy a törvényhozás lehetőleg 2001-ben alkossa meg a kárpótlást megállapító törvényt.
OBH 5825/1996., OBH 4302/1997., OBH 329/1996., OBH 2395/1995. számú ügyek utóélete
I. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság követelményével összefüggésben visszásságot okoz a Körzeti Földhivatal eljárása, ha a termőföld árverésen szerzett földet az árverés évének utolsó napjáig az árverési vevő birtokába nem adja.
II. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben okoz visszásságot a Földkiadó Bizottság eljárása, ha a részaránytulajdonnak megfelelő aranykorona értékű föld birtokba adásáról hoz határozatot, annak tulajdonba adásáról szóló határozat helyett.
III. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben visszásságot okoz, hogy a kisajátítási jogszabályok – az általános szabályokhoz képest – az ügyféli pozíciót szűkebben határozzák meg.
IV. Visszásságot okoz az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben, hogy a kisajátítási jogszabályok sem a kisajátítást kérő, sem a kisajátítási hatóság részére nem írnak elő határidőt a földhivatalnál annak kezdeményezésére, hogy az évekkel ezelőtt egyszerűsített kisajátítási terv alapján megtörtént kisajátítást követően a tulajdoni viszonyok az ingatlan-nyilvántartásban rendezést nyerjenek.
V. Visszásságot okoz az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben, hogy a hatályos kisajátítási szabályok a kisajátítási célra nem szükséges ingatlan visszaadását nem rendelik el, azonban előírják, hogy ha a korábban hatályos jogszabályok alapján nyomvonalas létesítmények céljára egyszerűsített kisajátítási terv alapján folytatott kisajátítás esetén a kisajátított ingatlanra vonatkozó tulajdonváltozás bejegyzése még nem történt meg, akkor a kisajátított ingatlan egyötödét meg nem haladó visszaadott területért kifizetett kártalanítást visszakövetelni nem lehet.
VI. Az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében foglalt tulajdonhoz való joggal összefüggésben visszásságot okoz, ha a kényszerbérlet intézményének felszámolására hozott intézkedésre az 1976. évi 24. törvényerejű rendelet (Ktvr.) 10. § (2) bekezdésben foglalt általános rendelkezés nincs tekintettel.
VII. Az Alkotmány 13. § (1) bekezdésével összefüggésben visszásságot okoz, hogy a Ktvr. nem kellő részletességgel állapítja meg, hogy mikor teljes a kártalanítás, illetve hogy a teljes kártalanításnak milyen elemekből kell összetevődnie, s hogy ezért a kényszerértékesítés következtében a jogosultat olyan hátrány éri, melyet az ingatlan forgalmi értékében megállapított kártalanítási összeg nem fejez ki.
VIII. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben is visszásságot okoz a 33/1976. (IX. 5.) MT rendelet (Kr.) 7. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés azáltal, hogy alkalmazását olyan jogszabályban előírt feltételekhez köti, mely jogszabály már nincs hatályban.
IX. Az Alkotmány 70/A. §-ában deklarált hátrányos megkülönböztetés tilalmával összefüggésben okoz visszásságot a Kr. 31. §-ában foglalt rendelkezés azáltal, hogy egyes tulajdonosi csoportok számára biztosítja, hogy a kártalanítási összeghez hozzájuthasson, más csoportok számára azonban nem.
X. Az Alkotmány 13. § (1) bekezdésével összefüggésben okoznak visszásságot az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (Et.1) 60. § (2) bekezdés b) pontjában foglaltak azáltal, hogy a korlátozási kártalanítás fizetésének kezdő napjaként nem a kártalanítást elrendelő határozat jogerőre emelkedésének napját jelöli meg, hanem az azt követő 3 év elteltét.
XI. Az Alkotmány 70/A. §-ával összefüggésben visszásságot okoz a Kr. 7. §-ának rendelkezése azáltal, hogy a korlátozási kártalanítást az építési tilalommal terhelt ingatlan tulajdonosa részére teszi lehetővé, a telekalakítási tilalommal terhelt ingatlan tulajdonosa részére viszont nem.
XII. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben visszásságot okoz az Et.1. 26. §, illetve 30. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezés, mert nem világos, hogy az említett rendelkezés vonatkozik-e a tilalommal terhelt ingatlanra is, vagy csak a településrendezési intézkedések által érintett ingatlanokra alkalmazható.
XIII. Az Alkotmány 13. § (1) bekezdésével, valamint az Alkotmány 70/A. §-ával összefüggésben okoz visszásságot az Et.1. 30. §-ának (5) bekezdése azáltal, hogy a korlátozási kártalanítást a korlátozás folytonossága esetén a 4. évtől kezdődően és kérelemre rendeli fizetni.
XIV. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben nem okoz visszásságot, ha a gyámhatóság a kisajátításra kerülő ingatlanok tulajdonosai személyének ismeretlensége miatt – érdekeik védelme érdekében – ügygondnokot rendel ki.
Részarány-földtulajdonos magánszemélyek, illetve kárpótlás árverésen termőföldre vételi jogukkal élő személyek panasszal fordultak az országgyűlési biztoshoz.
Beadványukban sérelmezték, hogy a földkiadási eljárás során részükre hatósági határozattal kiadott termőföldet, illetve kárpótlási árverésen megvásárolt termőföldet tőlük autópálya építés céljára kisajátították, azonban a kisajátítási eljárásban nem vehettek részt, mert a kisajátítási jogszabály részükre ügyféli pozíciót nem biztosított, őket ügygondnok képviselte a kisajátítási eljárásban. Sérelmezték azt is, hogy a kisajátított ingatlanukért a kártalanítás összegét túl alacsonyan állapították meg, továbbá hogy a kártalanítás összegéhez későn jutottak hozzá, és ennek ellenére kamatot sem kaptak.
Az országgyűlési biztos általános helyettesének vizsgálata a jogbiztonság, illetve a tulajdonhoz való jog megsértésének gyanúja miatt indult meg.
Az országgyűlési biztos általános helyettesének vizsgálata feltárta, hogy az egyik csoportba tartozó panaszosoknak részaránykiadás jogcímén megszerzett földjének az épülő M5-ös autópálya nyomvonalába eső részét sajátították ki, míg a másik csoportba tartozó panaszosok kárpótlási árverésen vásárolt földjét sajátították ki, mely az épülő 2-es főút, illetve az M5-ös és a 4-es összekötő út nyomvonalába esett. Mindkét csoportba tartozó ügyek közös jellemzője, hogy mindegyikben kétféle eljárás volt egyidejűleg folyamatban. Az egyik eljárásban ugyanarra a földre (földkiadás, kárpótlási árverés) a termőföld-tulajdon megszerzése folyt. A másik fajta eljárásban pedig ugyanarra a földre a termőföld tulajdonjogának (kisajátítás útján való) elvonása történt. A vizsgált ügyekben közös az az elem is, hogy mind a földkiadási eljárás megindulása, mind az árverés megtörténte (a termőföld-szerzés kezdete) időben megelőzte a kisajátítással történő tulajdonjog elvonásának elrendelése időpontját. A vizsgált ügyek mindegyikében, akár árverésen, akár a földkiadási eljárás során folyamatban lévő, a föld tulajdonjogára érvényesen jogcímet szerző, ezen eljárásokban már ismert személy volt, azonban ezen eljárásokkal párhuzamosan futó, de ezeknél később indult kisajátítási eljárásokban, a kisajátítást szenvedőket „ismeretlennek”, illetve olyannak tekintették, akinek „személye bizonytalan”, s ezért nem vehettek részt ügyfélként a kisajátítási eljárásban. A vizsgált ügyekben az is közös, hogy valamennyi esetben a kisajátítást szenvedő, ismert helyen tartózkodó felnőtt, nagykorú, cselekvőképes magyar állampolgárok részére „tulajdonosi státusuk ismeretlensége miatt” ügygondnokot rendeltek ki a kisajátítási eljárásban. Valamennyi vizsgált ügyben közös elem az is, hogy a kisajátítási eljárásban önállóan eljárni nem tudó ismeretlen tulajdonos érdekeinek védelmére kirendelt ügygondnokok a többlet-kártalanítás iránt eljárást nem kezdeményeztek. A vizsgált ügyek abban is megegyeznek, hogy a később indult kisajátítási eljárásban ugyannak a földterületnek vagy egy részének a tulajdonjogát a magyar állam előbb megvonta, mint az ennél korábban indult földkiadási eljárásban, illetve árverésen vételi jogot szerző magánszemély tulajdonjogának megszerzése az ingatlan nyilvántartásból kitűnt volna, vagy mint a magánszemélyek tulajdonjogát az említett ingatlanokra az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték volna. Ugyancsak közös jellemzője a vizsgált minden ügynek, hogy a kisajátítást szenvedők a kisajátítási kártalanítás összegéhez az esedékesség napjához viszonyítva nagy késéssel jutottak hozzá, vagy még nem jutottak hozzá.
A panaszolt kisajátítási ügyek is indokolták, hogy a vizsgálat kiterjedjen: (I.) a hatóságok által előidézett alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságok mellett, (II.) a kisajátításra vonatkozó jogszabályok (a kisajátításról szóló 1976. évi 24. törvényerejű rendelet (Ktvr.), valamint a Ktvr. végrehajtásáról szóló 33/1976. (IX. 5.) MT rendelet (Kr.) egyes olyan rendelkezéseire, melyek visszásságot idéznek elő.
I.
1. A tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény (Kpt.) végrehajtására kiadott 104/1991. (VIII. 3.) Korm. rendelet (Kptr.) szerint az árverésen vásárolt földet – ha a tulajdonjog ingatlan-nyilvántartási bejegyezhetőségének feltételei fennállnak – legkésőbb az árverés évének december 31. napjáig kell birtokba adni.
A vizsgálat megállapította, hogy a panaszos árverési vevők tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartásba való bejegyezhetőségének feltételei fennálltak. Az illetékes körzeti földhivatalok azonban az árverésen szerzett ingatlant a panaszosok birtokába, a jogszabályban előírt gazdasági év végéig nem adták.
A földhivatalok a birtokbaadás előírt időben való elmulasztásával visszásságot idéztek elő, mert megsértették az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében írt szabály alapvető elemét jelentő jogbiztonság elvét. Ezáltal a kárpótlási árverésen vételi jogot szerzők a kisajátítási határozat jogerőre emelkedésekor nem váltak ismert tulajdonosokká.
Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásában (1) kezdeményezte a földművelésügyi miniszternél, hogy az érintett ügyben vizsgáltassa meg a fegyelmi felelősséget, továbbá hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a kárpótlási árverésen szerzett és a földhivatalok által birtokba még nem adott földek birtokbaadására a jogszabályban előírt időben kerüljön sor.
2. A Fülöpjakab-Kunszállás községek földkiadó bizottsága visszásságot idézett elő azáltal, hogy az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas határozatait csak késlekedve, a kisajátítási határozat meghozatalát követően adta ki, s ezáltal a kisajátítással érintett részarány-tulajdonosok személye a kellő időben kiadott hatósági határozat hiányában nem vált ismertté, bizonytalan volt a kisajátítási határozat jogerőre emelkedésének időpontjában.
Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásában (2) kezdeményezte a földművelésügyi miniszternél az FM megyei földművelésügyi hivatalok arra kötelezését, hogy a tervezett kisajátítással esetleg érintett területeken a földkiadást, az egyéb feltételek azonossága esetén – megelőzően a kisajátítással nem érintett területeken való földkiadáshoz képest – fejezzék be, a kisajátítási határozat jogerőre emelkedéséig.
A vizsgálat azt is megállapította, hogy a panaszolt ügyekben a kisajátítási határozatok meghozatalakor, illetve azok jogerőssé válásakor – a jelenleg hatályos kisajátítási jogszabályok szerint – sem az árverési vevők, sem a részaránytulajdon kiadását kérők, jogilag nem voltak ismert tulajdonosnak minősíthetők. Ezért a kisajátítási határozatokat hozó közigazgatási szervek a hatályos jogszabályok megtartásával jártak el akkor, amikor a kisajátítási határozatokban, a kisajátításra kerülő ingatlanok tulajdonosai személyének ismeretlensége miatt, az ismeretlen személyű tulajdonosok érdekeinek védelme érdekében az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Áe.) 18. §-ának (4) bekezdése alapján ügygondnok kirendelése iránt intézkedtek. Az ismeretlen tulajdonosok képviseletére kirendelt ügygondnokok a vizsgált ügyekben a kisajátítási határozatban megállapított kártalanítási összeg megváltoztatását a kisajátítási határozat kézbesítésétől számított 30 napon belül a bíróságtól nem kérték, mert a szakértői vélemények alapján megállapított kártalanítási összegeket reálisnak tartották.
Az ügygondnokok kijelölése a vizsgált ügyekben a hatályos jogszabályok előírásainak megfelelően történt, így kirendelésük visszásságot nem okozott.
II.
A vizsgálat megállapította, hogy a Ktvr. és a Kr. egyes rendelkezései önmagukban is visszásságot okoznak, illetve egyes rendelkezései nincsenek összhangban más jogszabályok, az 1964. évi III. törvény (Ét.), az épített környezet védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (Ét.1) rendelkezéseivel.
3. A Kr. a 29. §-ában az Áe. általános szabályaitól (3. § (4) bek.) eltérően (szűkebben) határozza meg, hogy a kisajátítási eljárásban ki lehet ügyfél.
A Kr. szabályai szerint a kisajátítási eljárásban való részvételhez, az ügyféli státushoz szükséges, hogy a kisajátítást szenvedő tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásba be legyen jegyezve, illetve az ingatlanra vonatkozó joga az ingatlan-nyilvántartásból kitűnjön.
A jelenleg hatályos kisajátítási jogszabályok nincsenek tekintettel arra, hogy a kárpótlási árverésen a vételi jogával élő már az árverési jegyzőkönyv aláírásakor egy konkrét helyrajzi számú földet konkrét területtel és aranykorona értékkel szerez meg, mert ehhez többletként még megkívántatik, hogy a „vételi jog realizálódása” eljusson a tulajdonjog bejegyzéséig. Az árverési vételtől a birtokba adásig, illetve a tulajdonjog ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzéséig adott esetben évek telnek el. A kisajátítási jogszabályok e két intervallum közt megindult kisajátítási eljárásban pedig nincsenek tekintettel arra, hogy a Kpt., illetve hogy a Kptr. alapján vételi jogukkal élő árverési vevők tulajdonjogának bejegyzése az ingatlan-nyilvántartásba nem a kisajátítást szenvedő hibájából nem történt meg. A szabályozás által meg nem oldott feladatok terheit indokolatlanul, önkényesen hárítja az állampolgárra, az közérdeket nem szolgál, jogos egyéni érdekeket viszont sért.
Ugyancsak kiesik a kisajátításra vonatkozó jogszabályok látóköréből az a körülmény, hogy a termőföldtulajdon magánkézbe adásának másik nagy csatornáján, a földkiadási eljáráson keresztül a részarányként aranykoronában nyilvántartott földek fedezetét jelentő földalapok kijelölése és elkülönítése, valamint e földalapból az egyébként tulajdonosnak (részarány földtulajdonos magánszemélyek) való föld kiadása (a részarányként aranykoronában nyilvántartott földek helyrajzi számmal való összekapcsolása) közti intervallumban történő kisajátítás miatt sok az olyan, akiknek a személye bizonytalan, illetve ismeretlen a kisajátítási határozat meghozatalakor. A kisajátítási jogszabályok által, az általános szabályokhoz képest szűkebben megfogalmazott ügyféli kör kibővítésével az előidézett alkotmányos jogokkal összefüggő visszásság megszüntethető.
Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásában (3) javasolta az igazságügy-miniszternek a kisajátítási jogszabályok olyan módosításának kezdeményezését, hogy a) a kisajátítási eljárásban ügyfélként ha a tulajdonváltozást az ingatlan-nyilvántartásban még nem jegyezték be, az árverési vevő is részt vehessen, továbbá b) ha a tervezett kisajátítás olyan táblát érint, melyet a részarány-tulajdonos földalapjának fedezetére különítettek el, és e táblának a részarány-tulajdonosok tulajdonba adása még nem történt meg, akkor e táblából kisajátítani csak akkor lehessen, ha a táblából a földet az FM Hivatal a földkiadást igénylők tulajdonába adta. Ezért a kisajátítást kérő a kisajátítási kérelem benyújtását megelőzően 60 napon belül legyen köteles e körülményről az illetékes FM Hivatalt tájékoztatni. Az FM Hivatal a kisajátítást kérő megkeresését követő 45 napon belül legyen köteles a tervezett kisajátítással érintett táblában a földkiadásokat elvégezni.
4. A Kr. jelenleg hatályos 43. § (1)-(2) bekezdés rögzíti, hogy
(1) Ha a közút, vasút vagy nyomvonalas vízi létesítmény, illetve repülőtér fel- és leszálló pályájának építése céljából – a korábban hatályos szabályok szerint egyszerűsített kisajátítási terv alapján – folytatott kisajátítás esetén a kisajátított ingatlanra vonatkozó tulajdonváltozás bejegyzése nem történt meg, a bejegyzésről a kisajátítási hatóság megkeresése alapján a földhivatal határoz.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott kisajátítás esetén a kisajátított ingatlan egyötödét meg nem haladó visszaadott területért a kisajátítást kérő a kifizetett kártalanítási összeg visszafizetését nem követelheti.
A Kr. 43. § (1) bekezdés normaszövege azáltal idéz elő visszásságot, hogy a kisajátítást kérő részére nem ír elő kötelezettséget az ügyben a kisajátítási hatóságnál való kezdeményezésre, s hogy a kisajátítási hatóság részére nem állapít meg határidőt a földhivatal megkeresésére a bejegyezni elmulasztott változás bejegyzése céljából. Ezáltal sérül a jogbiztonság elve az ügy elintézésének kiszámíthatatlansága miatt.
Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásában (4) javasolta az igazságügy-miniszternek a kisajátítási jogszabályok olyan módosításának kezdeményezését, hogy a kisajátítást kérőt (vagy jogutódját) arra kötelezzék, hogy a korábbi jogszabályok alapján kisajátításra került ingatlanokkal érintett tulajdonváltozásokat – ha ennek ingatlan nyilvántartási bejegyzése még nem történt meg – a végleges kisajátítási terv (tényleges helyzetet tükröző) megfelelő határidőn belüli, a kisajátítási hatóságnál való benyújtásával a változás átvezetését kezdeményezzék, továbbá, hogy ha a kisajátított ingatlanra vonatkozó tulajdonváltozás bejegyzése nem történt meg, a kisajátítási hatóság a kisajátítást kérő kezdeményezésétől számított 60 napon belül a tulajdonváltozás átvezetése céljából megkeresi a földhivatalt.
5. A Kr. 43. § (2) bekezdés normaszövegéből, de az egész jogszabályból és a Ktvr.-ből is hiányzik annak előírása, hogy a korábban hatályos jogszabályok szerint egyszerűsített kisajátítási terv alapján folytatott kisajátítás esetén a kisajátítási célra nem szükséges területet a volt tulajdonos részére vissza kellene adni. Ehhez képest a Kr. 43. § (2) bekezdés mégis arról rendelkezik, hogy a Kr. 43. § (1) bekezdésében meghatározott jogszabályok alapján kisajátított ingatlan egyötödét meg nem haladó visszaadott területért a kisajátítást kérő a kifizetett kártalanítási összeg visszafizetését nem követelheti. A hatályos szabályozás a kisajátítási célra nem szükséges ingatlan visszaadását nem rendeli el, azonban előírja, hogy a korábban hatályos jogszabályok alapján nyomvonalas létesítmények céljára egyszerűsített kisajátítási terv alapján folytatott kisajátítás esetén a kisajátított ingatlanra vonatkozó tulajdonváltozás bejegyzése még nem történt meg, akkor a kisajátított ingatlan egyötödét meg nem haladó visszaadott területért kifizetett kártalanítást visszakövetelni nem lehet.
A hatályos szabályozás arról nem rendelkezik, hogy a megszűnt termelőszövetkezetek esetében a területet kinek kell visszaadni. Sőt a szabályozás arra sincs tekintettel, hogy az 1994. évi LV. törvény 6. § (1) bekezdése szerint „belföldi jogi személy… termőföld tulajdonjogát a magyar állam, az önkormányzat, az erdőbirtokossági és a legelőbirtokossági társulat és a közalapítvány kivételével – nem szerezheti meg.” A szabályozás ilyen módja jogbizonytalanságot okoz, és ezen keresztül visszásságot idéz elő.
Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásában (5) kezdeményezte az igazságügy-miniszternél a kisajátítási jogszabály olyan módosítását, a) mely a jelenleg hatályos normaszövegből a kötelező visszaadás esetét törli éppúgy, mint a térítésmentes visszaadás esetét is, b) és előírja, hogy a kisajátított, de a kisajátítás céljára nem szükséges ingatlanra vagy ingatlanrészre elővásárlási jogot biztosít a kisajátítást szenvedő részére.
6. A Ktvr. 10. § (2) bekezdésében foglalt szabály nincs összhangban az 1993. évi LXXVIII. törvény 85. §-ának (1) bekezdésében írt normaszöveg rendelkezéseivel.
A Ktvr. 10. § (2) bekezdése kimondja, hogy „Ha a kisajátított épületben lévő lakást, illetőleg nem lakás céljára szolgáló helyiséget a tulajdonos, bérlő vagy egyéb használó használja, forgalmi értékként a lakott értéket kell figyelembe venni.” Az 1993. évi LXXVIII. törvény 85. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „A lakás fekvése szerint illetékes önkormányzat köteles 1998. december 31-ig a kényszerbérlő részére önkormányzati cserelakás bérbeadását felajánlani.” Mivel a lakások és a helyiségek bérletére vonatkozó 1997. évi LVII. törvénnyel módosított 1993. évi LXXVIII. törvény idézett rendelkezése szerint az önkormányzat 1998. december 31. napjáig köteles a kényszerbérlő részére önkormányzati cserelakást felajánlani, e rendelkezéssel ellentétes a Ktvr. 10. § (2) bekezdésében foglalt normaszöveg.
Ezáltal sérül az Alkotmány 13. §-a (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való jog, a szabályozás ilyen módja folyamatosan visszásságot idéz elő.
Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásában (6) az igazságügy-miniszternél kezdeményezte, hogy a kisajátítási jogszabályban kerüljön előírásra, hogy ilyen esetben az önkormányzat nem mentesül az elhelyezési kötelezettség alól, és a kisajátítást szenvedő tulajdonos az üres, beköltözhető forgalmi értéken történő kártalanításra jogosult.
7. A Ktvr. kártalanításra vonatkozó fejezetének (8–17. §-ai) jelenleg hatályos rendelkezései nem jelentenek minden esetben kellő garanciát az Alkotmány szabta teljes kártalanításra.
Az Alkotmány 13. § (2) bekezdése kimondja „Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.” A Ptk. 177. § (2) bekezdése rögzíti, hogy „A kisajátítás részletes szabályairól külön törvény rendelkezik.” A – külön törvény szerepét betöltő – Ktvr. 1. §-a „azonnali, teljes és feltétlen kártalanítás ellenében” engedi meg a kisajátítást. Lényegében nem tesz mást, mint az Alkotmány kisajátításra vonatkozó norma szövegét megismétli. A Ktvr. „kártalanítás”-ról rendelkező fejezetének (8–17. §) szabályai közül 8. § (1) bekezdését, a 9. §-át, 10. §-ának (1) és (4) bekezdését, 11–12. §-ait, 14. § (2) és (3) bekezdését és a 17. §-t hatályon kívül helyezték.
A Ktvr. jelenleg hatályos szövege nem kellő részletességgel állapítja meg, hogy mikor teljes a kártalanítás, illetve hogy a teljes kártalanításnak milyen elemekből kell összetevődnie.
S mivel a kisajátítási kártalanításnak teljesnek kell lennie – ez alkotmányos követelmény –, ezért annak olyan elemekből kell állnia és összegszerűségében olyan mértékűnek kell lennie, mely pontosan kifejezi, azaz garantálja azt az értéket, melyet a kisajátított hátrányként elszenvedett kisajátított ingatlana tulajdonjogának megvonása következtében.
A jelenleg hatályos jogszabályok pedig a kártalanítás megállapításánál nincsenek tekintettel egyebek mellett arra sem, hogy az ingatlan tulajdonosa vagy más kártalanításra jogosult; nem saját elhatározásából, nem az általa tervezett időpontban, nem az általa tervezett körülmények között, nem az általa megállapított ellenérték fejében válik meg ingatlana tulajdonjogától, vagy más jogosult az őt megillető, a kisajátítással tőle megvont jogtól, ezért a kényszerértékesítés következtében olyan hátrány éri a kártalanításra jogosultat, melyet az ingatlan forgalmi értékében megállapított kártalanítási összeg nem fejez ki. A szabályozás ilyen módja visszásságot idéz elő, sérti az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való jogot.
Az országgyűlési biztos általános helyettese a visszásság kiküszöbölése érdekében ajánlásában (7) kezdeményezte az igazságügy-miniszternél, hogy a teljes kártalanítást jelentő elemek részletesebben, teljesebb körűen kerüljenek megállapításra a kisajátításra vonatkozó jogszabályokban; továbbá, hogy a kényszerértékesítés következtében a forgalmi értékben ki nem fejezett sérelem is értékelésre kerüljön, nyerjen felvételt a kártalanítás elemei közé, a forgalmi értéken felül a forgalmi érték meghatározott százalékában.
8. A Kr. 7. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „Építési tilalom alatt álló ingatlan tulajdonjogának megszerzése jogcímén az olyan beépítetlen telket lehet – a tulajdonos kérelmére – kisajátítani, amelyet öt évnél hosszabb idő óta az 1964. évi III. törvény 13. §-ában szabályozott építési tilalom terhel, feltéve, hogy a tulajdonos a külön jogszabályban megállapított feltételek szerint cseretelekre jogosult, de a) cseretelek nem áll rendelkezésre, vagy b) a tulajdonos – szociális helyzete vagy egyéb méltánylást érdemlő körülményei miatt – a cseretelek beépítésére nem tud kötelezettséget vállalni.”
A szóban forgó „külön jogszabály” – a cseretelekadásról, továbbá a telekalakítási és építési tilalom elrendeléséről szóló 10/1997. (I. 28.) ÉVM rendelet – cseretelekadást elrendelő, a cseretelekre alanyi jogot biztosító rendelkezései pedig 1992. VII. 20. napjától már nincsenek hatályban. Ezért a Kr. idézett rendelkezése teljesíthetetlen feltételeket állapít meg, s ezáltal jogbizonytalanságot okoz, mely sérti a jogbiztonság alkotmányos elvét.
Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásában (8) javasolta az igazságügy-miniszternek a hivatkozott jogszabályból a teljesíthetetlen feltétel törlésének kezdeményezését.
9. A Kr. 31. §-a akként rendelkezik, hogy „Ha az építési tilalom alatt álló ingatlan kisajátításának feltételei (7. §) fennállnak és a kártalanításhoz szükséges pénzügyi fedezet biztosítható, a köztársasági megbízott – a tulajdonos kérelmére – határozattal kötelezi a kisajátítási kérelem benyújtására azt a szervet, amelynek érdekében az építési tilalmat elrendelték: ha ilyen szerv nincs, az illetékes jegyzőt hívja fel a kisajátítási kérelem benyújtására. Ebben az esetben a kisajátítási kérelemhez a területfelhasználási engedélyt, továbbá – ha a kisajátítás folytán az ingatlan alakja és terjedelme nem változik meg – a kisajátítási tervet nem kell csatolni.”
E rendelkezésekből az következik, hogy az öt évnél hosszabb idő óta építési tilalommal terhelt beépítetlen telkek tulajdonosainak egy része – mert a „kártalanításhoz szükséges pénzügyi fedezet biztosítható” – hozzájuthat tulajdona súlyos korlátozásáért járó kártalanítási összeghez, míg az előbbivel azonos mértékű korlátozást elszenvedő, ezért velük egy csoportba tartozó ingatlantulajdonosok másik része azért nem juthat hozzá a kártalanítási összeghez, mert a „pénzügyi fedezet nem biztosítható”. A szabályozásnak ez a módja visszásságot idéz elő azáltal, hogy az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző jogegyenlőtlenséget deklarál.
Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásban (9) kezdeményezte az igazságügy-miniszternél a Kr. normaszövegeinek olyan megváltoztatását, mely nem attól teszi függővé a kisajátítás kötelező elrendelését, hogy „és a kártalanításhoz szükséges pénzügyi fedezet biztosítható”, továbbá a normaszöveg olyan megváltoztatását is, mely szakít az 1970-es évek közepének a kisajátításra vonatkozó felfogásával, s érvényesíti a szabályozás során napjaink követelményeit.
10. A Kr. 7. § (1) bekezdése hivatkozik az Ét.-re, melynek 13. § (1) bekezdése elrendeli, hogy: „A rendezési terv jóváhagyására jogosult a terv végrehajtásának biztosítása céljából a város (község) meghatározott területrészeire telekalakítási, illetőleg építési tilalmat rendelhet el. Az építésügyi szabályzatban vagy más jogszabályban, valamint meghatározott esetekben telekalakítási, illetőleg építési tilalmat az építésügyi hatóság is elrendelhet.” Az Ét. 13. § (3) bekezdése rögzíti, hogy: „Ha a telekalakítási, illetőleg építési tilalommal terhelt – a tilalom elrendelése előtt felosztható, illetőleg beépíthető – ingatlant nem sajátítják ki, vagy a tulajdonos nem kap csereingatlant, vagy pedig a tilalmat időközben nem szüntetik meg, három év eltelte után a tulajdonos részére – kérelmére – évenként korlátozási kártalanítást kell fizetni. Ez a fizetési kötelezettség a természeti kár megelőzése és a tulajdonos érdekében elrendelt tilalom esetére nem vonatkozik.” Az Ét.1 60 §-a (2) bekezdésének a) pontja az Ét.1 kihirdetését (1997. július 24.) követő 60. napon hatályon kívül helyezi az Ét. 13. §-nak (3)-(6) bekezdéseit, tehát az Ét. 13. §-nak idézett (3) bekezdését is. Az Ét.1 60. §-a (2) bekezdésének b) pontja pedig nyomban előírja, hogy „A törvény hatálybalépésekor még fennálló telekalakítási és építési tilalmakra és a velük kapcsolatos korlátozási kártalanításra továbbra is az 1964. évi III. törvény 13. §-ának (2)-(6) bekezdésében foglalt rendelkezéseket kell alkalmazni.” Tehát az Ét. idézett 13. § (3) bekezdés rendelkezéseit az Ét.1 60. §-a (2) bekezdés b) pontja továbbra is alkalmazni rendeli.
Az Ét. idézett szövege szerint mind a telekalakítási, mind az építési tilalommal terhelt ingatlan tulajdonosa korlátozási kártalanításra jogosult. A korlátozási kártalanítást azonban csak a korlátozást elrendelő határozat jogerőre emelkedésének napjától eltelt három évet követő időponttól kezdődően rendeli évente fizetni. A visszásságot az idézi elő, hogy a tulajdonhoz való jog közérdekből történő korlátozása következtében az alkotmányos védelem tárgyát elsősorban jelentő tulajdoni tárgy értéke nem garantált az említett szabályozás mellett. Ezáltal sérül az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében meghatározott tulajdonhoz való jog.
Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásában (10) kezdeményezte az igazságügy-miniszternél a törvény szövegének olyan megváltoztatását, mely a korlátozási kártalanítás fizetését a korlátozás elrendelésének napjától kezdődően rendeli teljesíteni, ha a jogosult – a hatóság megkeresésére – e jogáról nem mond le.
11. Az Ét. a korlátozási kártalanítást mind a telekalakítási, mind az építési tilalommal terhelt ingatlanok esetében fizetni rendeli. A Kr. 7. §-a viszont csak az építési tilalommal terhelt telek tulajdonosa részére teszi lehetővé, hogy a telek kisajátítását kérhesse, a tilalmat elrendelő határozat jogerőre emelkedését követő öt év elteltével.
A Kr. 7. §-a ugyanazt a jogot – azaz hogy a korlátozást elrendelő határozat jogerőre emelkedését követő öt év elteltével a telekalakítási tilalommal terhelt telek tulajdonosa is kérhesse a kisajátítást – nem biztosítja a telekalakítási tilalommal terhelt telektulajdonos részére annak ellenére, hogy a korlátozás tartalma, mértéke és természete, s ezek következménye az építési tilalommal elrendelt korlátozással lényegében azonos. Ezért az azonos hátrány elszenvedése miatt egy csoportba tartozók közti olyan különbségtétel, mely jogegyenlőtlenséget eredményez, sérti az Alkotmány 70/A. §-ának rendelkezéseit, s ezáltal visszásságot idéz elő.
Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásában (11) kezdeményezte az igazságügy-miniszternél a kisajátítási jogszabályok olyan módosítását, amely a telekalakítási tilalommal terhelt telek tulajdonosa részére is lehetővé teszi, hogy a tilalom elrendelését követő öt év elteltével kérhesse az ingatlan kisajátítását.
12. Az Ét.1 a Kr. 7. §-a (1) bekezdésében említett jogszabályhelyet hatályon kívül helyezi. Az Ét.1 26. §-a pedig úgy rendelkezik, hogy „A településrendezési feladatok megvalósításához közérdekből szükséges ingatlanok az arra vonatkozó külön jogszabályokban szabályozott esetekben és módon sajátíthatók ki.” Ez utóbbi rendelkezés visszautal a „külön jogszabályokban szabályozott esetekre”. A szabályozás ilyen módja nem világos, nem egyértelmű, nem derül ki, hogy helye van-e kisajátításnak a tulajdonos kérelmére az öt évnél hosszabb idő óta tilalommal terhelt ingatlanok esetében. Ezért a szabályozásnak e módja nem felel meg a jogbiztonság követelményeknek, s ezáltal visszásságot idéz elő.
Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásában (12) kezdeményezte az igazságügy-miniszternél a Ktvr. és a Kr., valamint az Ét.1 szabályai közti kellő összhang megteremtését, a kisajátítási jogszabályok olyan megváltoztatását, mely azt eredményezi, hogy rendelkezései a jogkövető állampolgárok és más címzettek, a jogalkalmazók számára is világosak és megérthetőek lesznek.
13. Az Ét.1 30. §-ának (5) bekezdése a korlátozási kártalanítást a korlátozás folytonossága esetén a 4. évtől kezdődően és kérelemre rendeli fizetni. E rendelkezések sértik az Alkotmány 13. §-a (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való jogot, illetve az Alkotmány 70/A. §-ának rendelkezéseit.
Az országgyűlési biztos általános helyettese 1997. decemberében kelt ajánlásában kezdeményezte a földművelésügyi miniszternél (az ajánlás 1–2. pont szerint), valamint az igazságügy-miniszternél (az ajánlás 3–13. pont szerint) a visszásság megszüntetését.
III.
Az 1. és a 2. sorszámmal jelzett ajánlásra a földművelésügyi miniszter megbízásából a minisztérium közigazgatási államtitkára adott választ, mely az említett ajánlásokra érdemi észrevételt nem tartalmazott. Ezért az országgyűlési biztos általános helyettese arról tájékoztatta a minisztert, hogy korábbi ajánlását változatlan formában fenntartja. Az FM miniszter a fenntartott ajánlást elfogadta, s arról tájékoztatta az országgyűlési biztos általános helyettesét, hogy a visszásságok jövőbeni elkerülése érdekében felhívta a Bács-Kiskun Megyei Földhivatal vezetőjének a figyelmét a földhivatali iratok széljegyzésére vonatkozó szabályok fokozottabb ellenőrzésére, továbbá hogy intézkedett arra nézve is, hogy a Megyei FM Hivatalok a tervezett kisajátítással esetleg érintett területeken a földkiadást egyéb feltételek azonossága esetén a kisajátítási határozat jogerőre emelkedése előtt folytassák le, továbbá hogy a kezdeményezett fegyelmi vizsgálat elrendelését – a mulasztás óta eltelt hosszú időre tekintettel – nem kezdeményezhette. Az országgyűlési biztos általános helyettese a fenntartott ajánlására adott miniszteri választ és az ennek alapján megtett intézkedéseket tudomásul vette.
IV.
a) Az igazságügy-miniszter a 3–13-ig terjedő sorszámmal ellátott ajánlásra adott válaszában kifejtette, hogy az ajánlás 3/b; 6., 8–13-ig terjedő sorszámmal megjelölt ajánlásokban foglaltakkal egyetért, illetve mivel hogy az ajánlás 8–11., 12. pontjában szereplő javaslatokkal kapcsolatos érdemi nyilatkozattételre a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium jogosult, ezért a javaslatot e tárcához eljuttatja, illetve hogy a Kr. 43. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés, amelyen az 5. pontban foglalt ajánlás egy része alapszik (5/a) ma már csak inkább elvi, mintsem gyakorlati jelentőséggel bír, továbbá, hogy az ajánlás másik részével érintett kezdeményezést (5/b) a Ktvr. 23. §-ának – az Ét.1 61. § (2) bekezdésével megállapított – (3) bekezdése 1998. I. 1. napjától már az ajánlásnak megfelelően rendezi.
a/a) Az országgyűlési biztos általános helyettese az ajánlásra adott válaszra reagálva kifejtette, hogy a 3/b), a 6., a 8-13-ig terjedő sorszám alatti ajánlását elfogadó miniszteri választ tudomásul veszi, illetve hogy az 5. pontban foglalt ajánlását részben (5/a) visszavonja, részben (5/b) megvalósultnak tekinti, illetve hogy a 3/a, 4. és a 7. számmal jelölt ajánlását megismétli és változatlan formában fenntartja.
b) Az igazságügy-miniszter megbízásából a minisztérium közigazgatási államtitkára a fenntartott ajánlására adott válaszában arról tájékoztatta az országgyűlési biztos általános helyettesét, hogy azok megvalósítását támogatja, azonban a megvalósítás előtt bizonyos vizsgálatok elvégzése, egyes kérdések tisztázása szükséges. Az ajánlás további pontjaival kapcsolatban a jogszabályelőkészítő munka megkezdődött. A vizsgálat eredményeként az átfogó módosítást megelőzően lehetséges korrekciók érdekében a szükséges intézkedéseket megteszik, az ajánlás 6. pontjával összefüggő kártalanítási rendelkezések korrekciója érdekében pedig soron kívüli intézkedést látnak szükségesnek. Az ajánlás 8., 11., 12. pontjában szereplő javaslatok megvalósítása érdekében a KTM-mel ismételten felveszik a kapcsolatot. A tárca álláspontja szerint, mivel a Ktvr. és a Kr. 1990–1992. évi módosításai csak a legsürgetőbb feladatok megvalósítására irányultak, a kisajátítási jogszabályok újbóli teljes körű átgondolása és újraszabályozása nem mellőzhető, az új szabályok kialakítása azonban a Ptk., különösen a Ptk. tulajdonjogi részének teljes felülvizsgálatával együtt, illetve azzal összhangban végezhető el.
b/b) Az országgyűlési biztos általános helyettese a fenntartott ajánlásait is elfogadó választ és a további ajánlásait is érintő jogszabályelőkészítő munka állásáról – a már megtett, illetve tervezett intézkedésekről – adott tájékoztatást tudomásul vette.
c) 1999. december 7-én kelt megkeresésében az országgyűlési biztos általános helyettese kérte az igazságügy-minisztert, adjon tájékoztatást az ajánlásban szereplő jogszabályi rendelkezésekkel összefüggő jogszabályelőkészítő munka állásáról.
Az igazságügy-miniszter megbízásából a minisztérium közigazgatási államtitkára 2000. február 9-én arról tájékoztatta az országgyűlési biztos általános helyettesét, hogy a kisajátításra vonatkozó joganyag teljes felülvizsgálata folyamatban van. Az Igazságügyi Minisztérium 2000. I. félévi munkaterve szerint a vizsgálat eredményét tartalmazó előterjesztést 2000. márciusban kell a vezetői értekezletre beterjeszteni. Annak eldöntésére, hogy a kérdés teljes körű újraszabályozása vagy meghatározott körben történő módosítás indokolt-e, a hivatkozott előterjesztés alapján kerül sor. A döntés meghozatalát követően a végleges előterjesztést az állampolgári jogok országgyűlési biztosának hivatala részére – véleményezés céljából, értelemszerűen – megküldik.
c/c) Az országgyűlési biztos általános helyettese a tájékoztatást tudomásul vette.
d) Az előző [c)] pontban ígért tájékoztatás elmaradt, ezért az országgyűlési biztos 2000. december 11-én levélben kérte az igazságügy-minisztert, hogy adjon tájékoztatást az ajánlásokkal érintett jogszabályelőkészítő munka állásáról. Az országgyűlési biztos megkeresésére – 2001. január 30. napjáig – válasz nem érkezett.
OBH 1677/1997. számú ügy utóélete
A panaszos beadványában a Fővárosi Távhőszolgáltató Részvénytársaságnak a közüzemi szerződés fogyasztói felmondásakor követett eljárását sérelmezte.
A közüzemi szerződés felmondását a szolgáltató nem fogadta el, álláspontja szerint ennek előfeltétele az, hogy a panaszos a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendeletben előírt műszaki és jogi feltételeket teljesítse.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettesének álláspontja szerint a korábbi, irányadó jogszabályok rendelkezései alapján a panaszosnak a lakására vonatkozó táv-hőszolgáltatási szerződés felmondása jogszabályszerű volt. Megállapította, hogy a Budapesti Távhőszolgáltató Részvénytársaságnak a panaszos által sérelmezett eljárása a hivatkozott jogszabályok előírásainak megsértésével alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságot eredményezett a jogállamiság követelményéből fakadó jogbiztonság alkotmányos elvével és a fogyasztó tulajdonhoz fűződő jogával összefüggésben.
A szolgáltató eljárása a fentieken túlmenően sértette a panaszos törvényes érdekeit is. A sérelem orvoslása érdekében az országgyűlési biztos ajánlással élt, amelyben felkérte a FŐTÁV Rt. vezérigazgatóját, hogy az Rt.-nek a panaszos ügyében született döntését, eljárást vizsgálja felül és a nem teljesített szolgáltatásért történő átalánydíjas számlázás megszüntetése iránt intézkedjen. Az érintett az ajánlást nem fogadta el, és az ügyet felterjesztette a FŐTÁV Rt. felett felügyeletet gyakorló Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatalához. A címzett válaszadásra nyitvaálló határideje az 1998. évi beszámoló készítésének idején még nem telt el.
A főpolgármester az ajánlással kapcsolatban sürgetésre, 1999 júniusában válaszolt. Arról tájékoztatott, hogy a panaszos és a Díjbeszedő Rt. között a bíróságon a közüzemi díj megfizetése iránt per van folyamatban. Ennek jogerős befejezéséig a főpolgármester nem kívánt állást foglalni a panaszos felmondásának jogszerűségéről.
Az országgyűlési biztos általános helyettesének 2000 áprilisában történt ismételt megkeresésére a főpolgármester ismertette a jogerős bírósági ítéletet, mely szerint a Díjbeszedő Rt. keresetét a fűtési átalánydíj vonatkozásában másodfokon is elutasították. Erre tekintettel a FŐTÁV Rt. a számlázást megszüntette és a díjhátralék jóváírását kérte Díjbeszedő Rt.-től. A FŐTÁV Rt. az ajánlásban foglalt felkérésnek eleget tett, melyről a panaszost és a Díjbeszedő Rt.-t is értesítette. Az ügyet ezután az országgyűlési biztos lezárta.
OBH 1743/1997. alatt összevont ügyek utóélete
Az országgyűlési biztos általános helyettese a jogbiztonsághoz való jog (Alk. 2. § (1) bek.) és a tulajdonhoz való jog (Alk. 13. § (1) bek.) sérelmének a veszélye miatt vizsgálatot indított a Fővárosi Önkormányzat távhőszolgáltatási díjak megállapításáról szóló rendelete módosításának jogszerűsége ügyében.
Az országgyűlési biztos általános helyettese a vizsgálat és a dokumentumok alapján megállapította, hogy a panaszosok sérelmét nem az önkormányzat panaszolt rendelete okozta, hanem a szolgáltatónak a rendelettel ellentétes díjszámítási gyakorlata. Ezzel az Alkotmányban deklarált jogállamiság elvéből (Alk. 2. § (1) bek.) fakadó jogbiztonsághoz való joggal, valamint a tulajdonhoz (Alk. 13. § (1) bek.) való joggal összefüggésben visszásságot okozott, amelynek orvoslására a következő ajánlást tette.
Az Obtv. 20. § (1) bekezdésében kapott felhatalmazás alapján a feltárt alkotmányos jogsérelem orvoslása végett felhívta a Fővárosi Közgyűlést, hogy az árak megállapításáról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény 16. §-ában biztosított árhatósági jogkörében – független szakértők bevonásával – 1997. január 1-ig visszamenően vizsgálja felül a szolgáltató előterjesztése alapján megállapított díjtételeket, különös tekintettel a közös használatú helyiségek és területek vonatkozásában alkalmazott díjakra.
Az ajánlás címzettje kétszeri felszólításra késedelmesen kitérő választ adott. Az országgyűlési biztos általános helyettese tekintettel arra, hogy érdemi választ nem kapott, újabb határidő kitűzése mellett ajánlását fenntartotta.
A főpolgármester 2000. január 25-én adott válaszát az országgyűlési biztos általános helyettese elfogadta, mert a válaszból a jogbiztonsághoz való jog érvényesülésére garanciát látott azáltal, hogy a sokakat érintő monopol közszolgáltatás esetében a közszolgáltató díjszámítását a jövőben külső szakértők bevonásával felülvizsgálják.
OBH 5397/1997. számú ügy utóélete
Az országgyűlési biztos megállapította, hogy a tulajdonhoz való alkotmányos joggal, valamint a jogbiztonság követelményével összefüggésben visszásságot okoztak az országos gépjármű-nyilvántartási rendszer hiányosságai. A visszásság abban nyilvánult meg, hogy a rendőri szerv a rendőrségi adminisztrációban, köztük a nyilvántartási rendszerben mutatkozó hibák miatt csak jelentős késéssel szüntette meg a panaszostól lefoglalt gépkocsi lefoglalását. Ezért az ombudsman ajánlotta az országos főkapitánynak, hogy a konkrét ügyben korrigálja a panaszost ért sérelmet. A címzett az ajánlásnak eleget tett, és külön vizsgálatot is elrendelt. Erről 1997. december 29-én tájékoztatta az országgyűlési biztost. 2000. február 23-án kelt átiratában pedig – felhívásra – arról értesítette az ombudsmant, hogy a közlekedési igazgatási ügyintézésben több változás volt. Egyebek mellett bevezették a számítógépes gépjármű-nyilvántartást. Ez biztosította az adatok pontos, naprakész rögzítését.
Az OBH 6890/1997. számú ügy utóélete
Az országgyűlési biztos a Debrecen város Tócoskert városrészében épülő református templom és sírkert (urnatemető) építési engedélyezési eljárásával kapcsolatban indított vizsgálatot. A közigazgatási hivatal vezetője az országgyűlési biztos 1998. júniusi részjelentésében tett ajánlását elfogadva, felügyeleti jogkörében megsemmisítette a templom- és kiegészítő épületekre, valamint urnafalra kiadott építési engedélyt, megállapítva, hogy megépült létesítmények esetén építésrendészeti eljárást kell lefolytatni.
A megismételt közigazgatási eljárásban hozott másodfokú határozatot az építtető bíróság előtt támadta meg keresettel. Erre figyelemmel az országgyűlési biztos a konkrét ügyet 2000 februárjában lezárta.
Ugyanakkor megállapította, hogy a hatóságok az urnasírkert – a megismételt eljárásban urnafalnak minősített – építmény vonatkozásában bizonytalanok annak jogi meghatározását illetően.
E felmerült jogértelmezési problémákra, valamint az általa – az urnatemetők létesítésére vonatkozó – hiányosnak tartott jogi szabályozásra, vizsgálatát e témakörben folytatta. Az OBH 6890/1997. számú 1999. januári jelentésében felkérte a földművelésügyi és vidékfejlesztési minisztert, mint az építésügy ágazati irányításáért felelős minisztert, hogy kezdeményezze
1. a 253/1997. (XII. 20.) Korm. rendelet (OTÉK) kiegészítését a temetők és temetői emlékhelyek (urnatemető, urnafalak kerítésben elhelyezése) lakóépületektől, gyermek- és oktatási intézményektől való védőtávolságának meghatározásával, továbbá
2. az ágazati minisztereknél, hogy a temetőkről és a temetkezési szolgáltatásról szóló jogszabály felülvizsgálata során a temetők létesítéséről szóló szabályok között jelenjenek meg a kizárólag urnákat tartalmazó temetési rend, illetve az ehhez szükséges építmények létesítésére vonatkozó előírások. Ennek során vegyék figyelembe a temetkező kegyeleti igényét és azzal összefüggésben a lakó- és oktatási környezet rálátás védelme és mentálhigiénia szempontjait.
A Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium álláspontja az volt, hogy a kérdéses védőtávolság meghatározását a temetői törvény végrehajtására kiadandó kormányrendeletben kell szabályozni. Arról is tájékoztatást kapott az országgyűlési biztos, hogy amennyiben ez nem történik meg, úgy a minisztérium megpróbálja saját előterjesztésében fogalmazza meg a kezdeményezett védőtávolság meghatározását. Az országgyűlési biztos a választ azzal a fenntartással fogadta el, hogy ha a másik tárca kompetenciába tartozó jogszabályban kezdeményezése nem jelenik meg, úgy megismétli ajánlását. A temetőkről és temetkezésekről szóló törvény végrehajtására kiadott 145/1999. (X. 1.) Korm. rendelet a védőtávolságot nem határozta meg, ezért az országgyűlési biztos megismételte kezdeményezését. Az OTÉK felülvizsgálata folyamatban van.
A minisztérium a beszámolási időszakban megküldte az OTÉK módosításának tervezetét, amelyben a temető, temetkezési emlékhely körüli védőtávolság 30 méter. Ezt a mértéket azonban az országgyűlési biztos kevésnek tartotta, különös tekintettel a templomkertekben kialakítandó urna-elhelyezési igényekre, sűrűn lakott területeken. Ezeken a területeken gyakoriak a magas épületek (például: OBH 6890/1997. sz. ügy), ahol az épület felső emelete a 30 métert meghaladhatja. Ezért javasolta minimum a hatályon kívül helyezett OÉSZ mellékletében megállapított 50 méter megállapítását, de indokoltnak a 100 métert tartotta. Az országgyűlési biztosnak a javaslata fogadtatásáról nincs ismerete. Az OTÉK teljes felülvizsgálata érinti a vizsgált ügyben szereplő előírást, ezért az országgyűlési biztos a továbbiakban észrevételeit már a jogszabályra vonatkozó az átfogó véleményében teszi meg.
OBH 8271/1997.
A jogállamiságból eredő tisztességes eljáráshoz fűződő, a tulajdonhoz, az emberi méltósághoz, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz, továbbá a szociális biztonsághoz való joggal kapcsolatban okoz visszásságot [Alk. 2. § (1) 13. § (1) 54. § (1) 55. § (1) 70/E. §], ha a belátási képességében korlátozott, de cselekvőképességet érintő gondnokság alá nem helyezett személlyel íratnak alá olyan gondozási szerződést, amelyben vállalja, hogy élete végéig bentlakásos ellátásban részesül.
A neve elhallgatását kérő panaszos a beadványában egy közeli ismerősével történtekről számolt be. Az asszonyt (továbbiakban: N. I.) férje elhelyezte egy szociális otthonban, ahonnan nem tud kikerülni. N. I. nemcsak szabad mozgásában korlátozott, hanem alapvető jogaiban is. A 44 éves asszony egy Kiszomboron működő szociális otthonban él. A külvilággal való kapcsolata szinte teljesen megszűnt, idős, szellemileg leépült emberek között él, és havonta hozzávetőleg 2000 forint költőpénze marad.
Mivel a beadvány több alkotmányos jog sérelmére utalt, az országgyűlési biztos vizsgálatot indított, és a területileg illetékes gyámhatóságot kérte fel az ügy vizsgálatára. A gyámhatóság munkatársa N. I.-t személyesen kereste fel a szociális otthonban. Az asszony elmondta, hogy nem tudja rendezni „családi állapotát, illetve vagyoni helyzetét”. Házasságának felbontása érdekében tett lépései kudarcba fulladtak, ugyanakkor annak ellenére, hogy családja jó anyagi körülmények között él, az ő vagyoni helyzete teljesen rendezetlen, a rokkant nyugdíjának 80% -át gondozási díjként levonják, a maradék a költőpénze. Elmondta, hogy pszichiátriai kezelés alatt állt, mert öngyilkossági kísérletet követett el, emlékezete szerint ezért került néhány évvel ezelőtt a szociális otthonba. Szeretne kikerülni onnan és a férjével közös tulajdonukat képező három ingatlanból valamelyikbe beköltözni, de ezt a férje nem engedi. A szociális otthoni elhelyezését is férje intézte.
N. I. férje a gyámhatóságon elmondta, hogy felesége 1987-ben öngyilkosságot kísérelt meg, azt követően pszichiátriai kezelés alatt állt, deviáns magatartásával a család életét lehetetlenné tette, ezért döntöttek szociális otthoni elhelyezése mellett. A válást azért nem tartja megoldásnak ebben a helyzetben, mert nem akar N. I. iránt érzett felelőssége alól kibújni, de egy fedél alatt semmiképp nem tudna vele élni.
Az iratok között található volt egy 1997 februári „Gondozási szerződés”, melyen N. I. aláírása szerepelt. A szerződés szerint a gondozott élete végéig bentlakásos gondozásban részesül, ezért minden hónapban a nyugdíjának 80%-át fizeti be térítési díjként. A szerződésben megfogalmazottak szerint N. I. férje „vállalja a hozzátartozói megbízatást.” N. I. elmondta, hogy egyáltalán nem emlékszik arra, hogy aláírta volna a szerződést. Beutalását a férje intézte, úgy hogy pszichiátriai kivizsgálásra vitte kórházba, majd onnan a került az otthonba. A gondozási szerződés aláírásának napján készült kórházi zárójelentés szerint N. I. saját kérésére került felvételre a pszichiátriai osztályra „kivizsgálás céljából.” A pszichiátriáról haza már nem térhetett, a szociális otthonba költöztették. Az otthon vezetőjének 1999. okt. 27-én kelt tájékoztatása szerint N. I.-t a férje 1999-ben egyszer látogatta.
Az országgyűlési biztos vizsgálata során megállapította, hogy N. I. évek óta él olyan körülmények között, melyek alapvető jogai gyakorlásában korlátozzák. Az orvosi véleményekből, a nyilatkozatokból arra lehet következtetni, hogy a szociális otthonba történt beutalása idején nem rendelkezett ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel. Helyzetéből, lakcímbejelentéséből, ingatlan vagyonuk gyermekei részére történő elajándékozására utaló adatokból lehet arra következtetni, hogy több olyan iratot írt alá, melynek tartalmát nem, vagy nem teljesen ismerte, illetve az aláírásának jogkövetkezményeivel nem volt tisztában. Többen felelősek azért, hogy N. I. állapotáról sem a gyámhatóság, sem a bíróság nem szerzett tudomást, gondnokság alá helyezésének szükségességét nem vizsgálták. Férje abban érdekelt, hogy N. I. érdekeit senki ne képviselje. N. I. állapota miatt nem képes a helyzetén változtatni, kísérlete a házassága felbontására, vagyoni helyzete rendezésére kudarcot vallottak. A kezelő orvosok, valamint a szociális otthon dolgozói nem érezték át annak a felelősségét, hogy passzív magatartásukkal közreműködnek egy ember jogfosztottságának megteremtésében.
Az országgyűlési biztos által kezdeményezett eljárás során a beszerzett orvosi szakvélemény szerint N. I. gondnokság alá helyezése nem indokolt. N. I.-t jogai gyakorlásában súlyosan akadályozzák és – még akkor is, ha egy néhány soros orvosi vélemény nem is tartja szükségesnek a gondnokság alá helyezését – eseti gondnok kirendelésének lenne helye.
A vizsgálat megállapította, hogy az ügyben eljáró szervek eljárásaikkal, mulasztásaikkal alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságok sorozatát idézték elő. Súlyosan sérültek N. I. panaszhoz, jogorvoslathoz, tulajdonhoz, szociális biztonsághoz, emberi méltósághoz való jogai. A feltárt tényállásból úgy tűnik, hogy két szociális otthon felelős vezetői segédkeztek ahhoz, hogy az asszony kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön.
Tekintettel arra, hogy a vizsgálat alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságokat állapított meg, az országgyűlési biztos a következőket kezdeményezte és ajánlotta:
1. Kezdeményezte hogy a Kiskunhalas Város Gyámhivatala N. I. részére eseti gondnokot rendeljen ki, aki őt képviselve eljár az 1997-ben kötött szerződéseinek felderítése ügyében, és segítséget nyújt a vagyoni helyzetének, családi állapotának rendezéséhez szükséges eljárásokban.
2. Kiskunhalas Város Gyámhivatala szerezzen be igazságügyi elmeszakértő szakvéleményt N. I. elmeállapotára vonatkozóan.
3. Felkérte a Csongrád Megyei Közigazgatási Hivatalt, hogy az N. I.-t befogadó két szociális otthon működését vizsgálja felül, különös tekintettel arra, hogy miként kerülhetnek cselekvőképtelenek egy pár soros irat alapján az intézetekbe. Kérte a külön vizsgálatát annak, hogy a még de jure cselekvőképes személy esetében milyen módon, milyen jogszabály alapján vonják le a gondozási díjat úgy, hogy a gondozott már csak a költőpénzét kapja meg. A gondozási díj befizetésének módjára vonatkozó vizsgálat az érintett otthonok minden lakójára terjedjen ki.
4. Kérte a Csongrád Megyei Gyámhivatalt, hogy felügyeleti jogkörében eljárva, ebben a konkrét ügyben az elsőfokú gyámhatóság eljárását kísérje figyelemmel. Egyébként pedig intézkedjen annak érdekében, hogy a gyámhatóságok minden olyan esetben, amikor tudomást szereznek arról, hogy valaki ügyei vitelében korlátozott és emiatt olyan hátrányos helyzetbe kerül, hogy azok súlyosan sérülnek, akkor haladéktalanul gondoskodjanak a törvényes képviselet ellátásáról. Az érintettek az országgyűlési biztos kezdeményezéseit elfogadták.
5. Kérte az egészségügyi minisztert, hogy kezdeményezze az egészségügyi törvény módosítását és annak a pszichiátriai betegekre vonatkozó rendelkezéseit egészítsék ki úgy, hogy a területileg illetékes gyámhatóságnak jogszabályi előírás alapján értesüljön arról, ha a pszichiátriai beteg a hozzátartozója vagy saját kérésére távozik a kezelő intézményből.
A miniszter válaszlevelében azt írta, hogy a jelentésben foglalt javaslatra tekintettel felülvizsgálja a normaszöveg kiegészítésének, pontosításának szükségességét.
6. Indítványozta, hogy az egészségügyi miniszter, valamint a szociális és családügyi miniszter gondoskodjon arról, hogy kormányrendelet szabályozza azoknak az intézményeknek, személyeknek a körét, akiknek hivatalos tudomásuk alapján kötelességük a gyámhatóságnak jelezni azt, ha betegsége vagy korlátozott cselekvőképessége miatt érdekei érvényesítésére képtelen klienssel, ügyféllel, pácienssel találkoznak. Az indítvánnyal a szociális és családügyi miniszter egyetértett, a módosítás a 6/2000. (VII. 6.) SsCsM rendeletben megjelent.
OBH 10084/1997.
I. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonságoz való joggal és a 9. § (2) bekezdésében biztosított vállalkozáshoz való joggal összefüggésben fennáll a sérelem közvetlen veszélye, ha a jogszabály gyakori módosítása következtében a házi szakápolást nyújtó szolgáltatók számára kiszámíthatatlan és nem egyértelmű a szabályozás.
Teljes szöveg: 3.4. alfejezetben.
OBH 10369/1997. számú ügy utóélete
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével (a jogbiztonsághoz való jog), továbbá az Alkotmány 13. § (1) bekezdésével (a tulajdonhoz való jog), valamint az Alkotmány 7. § (1) bekezdésével (nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangjához való jog) összefüggésben visszásságot okoz a törvényhozó mulasztása, amíg a Párizsi Békeszerződés megkötésével az állampolgárok tulajdonában okozott károk kárpótlásáról szóló törvényt az egyes országokkal kötött vagyonjogi megállapodásokra is tekintettel, nem alkotja meg.
A panaszos az országgyűlési biztoshoz intézett beadványában sérelmezte, hogy magyar állampolgár szülei Csehszlovákiában elvett javaiért a magyar állam nem kárpótolta.
Az országgyűlési biztos általános helyettese a jogbiztonság, a tulajdonhoz való jog, valamint a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangjához való jog megsértésének gyanúja miatt indított az ügyben vizsgálatot.
Az országgyűlési biztos általános helyettesének vizsgálata feltárta, hogy a magyar állampolgár panaszos édesapja kassai lakását a benne lévő javakkal együtt a Csehszlovák Nemzeti Tanács rendeletével zárolták, s az így elvett javaikért sem a Magyarországon elhunyt édesapa, sem a Magyarországon élő gyermeke kárpótlásban nem részesült.
Az országgyűlési biztos általános helyettesének vizsgálata megállapította, hogy a Párizsban 1947. február 10-én kelt békeszerződés becikkelyezése tárgyában elfogadott 1947. évi XVIII. törvény 29. cikkelyének 1. pontja rendelkezik arról, hogy a: „Szövetséges és Társult Hatalmak mindegyikének jogában áll lefoglalni, visszatartani, felszámolni, vagy bármi más intézkedés alá vonni mindazokat a javakat, jogokat és érdekeket, amelyek a jelen szerződés életbelépése idején saját területén vannak, és Magyarország vagy magyar állampolgárok tulajdonai …” A törvény 29. cikk 3. pontja úgy rendelkezik, hogy: „A magyar kormány kötelezi magát, hogy azokat a magyar állampolgárokat, akiknek javait e cikk értelmében elvették, és nem adták vissza, kártalanítani fogja.” Csehszlovákia Szövetséges és Társult Hatalom volt, tehát a területén fellelhető javakra vonatkozik a Párizsi Békeszerződés. A panaszos szüleinek javai a szerződés életbelépésének idején Csehszlovákia területén voltak, melyet tőlük kártalanítás nélkül elvettek. Az Alkotmánybíróság 37/1996. (IX. 4.) AB határozata rögzíti, hogy az Alkotmány 7. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. A Párizsi Békeszerződés idézett 29. cikk 3. pontjában foglalt kötelezettségvállalás belső jogalkotási kötelezettséggel jár, így mindaddig, amíg a nemzetközi jogi kötelezettség és a belső jog összhangja nem valósul meg, a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség fennáll.
Az Alkotmánybíróság felhívta az Országgyűlést, hogy 1997. június 30. napjáig – a különböző országokkal kötött vagyonjogi egyezményekre is figyelemmel – tegye meg a szükséges intézkedéseket a Békeszerződés hivatkozott rendelkezéseinek végrehajtására. Megállapítható, hogy a nemzetközi szerződésekkel okozott károk kárpótlására vonatkozó törvény mind a mai napig nem került elfogadásra.
Az országgyűlési biztos általános helyettese az említett alkotmányos jogokkal összefüggő visszásság megszüntetését kezdeményezte ajánlásában az igazságügy-miniszternél. Ajánlásra adott válaszában – az igazságügy-miniszter megbízásából a minisztérium közigazgatási államtitkára – arról tájékoztatta az országgyűlési biztos általános helyettesét, hogy az Alkotmánybíróság 37/1996. (IX. 4.) AB határozatában megállapított alkotmányellenes helyzet felszámolása érdekében törvénytervezet kerül kidolgozásra a Párizsi Békeszerződés 29. cikke szerint elvett javak tulajdonosainak részleges kárpótlása tárgyában, s hogy a törvénytervezet 1999. I. félévében kerül előterjesztésre.
A kapott tájékoztatás ellenére sem került 1999. I. félévében a törvénytervezet az Országgyűlés elé, s a külügyminiszter 1999. augusztus 2-i tájékoztatásától eltérően a törvénytervezet a II. félévi törvényalkotási programban sem szerepelt. A törvénytervezet Országgyűlés elé terjesztésének sürgetése érdekében 1999. december 14. napján a miniszterelnököt, illetve az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságát, valamint az Alkotmány- és Igazságügyi Bizottságát is megkereste az országgyűlési biztos. Az üggyel azonos más ügyek kapcsán a megkeresésre 2000. január 24-én napján a miniszterelnök megbízásából a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter azt a választ adta, hogy reményeik szerint a kérdés végleges rendezésére 2000. év I. felében sor kerül. A külügyminiszter 2000. január 24-én kelt válasza szerint intézkedtek, hogy a törvénytervezet szerepeljen az Országgyűlés 2000. I. félévi jogalkotási programjában.
A törvénytervezet előkészítésének új központi felelőseként az igazságügy-miniszter 2000. július 27-én adott válasza szerint még nem sikerült a jogszabály hatályát a várakozásoknak és a korábban kialakult kárpótlási elveknek is megfelelően meghatározni.
A törvényjavaslat 2000. évben nem került az Országgyűlés elé.
OBH 1/1998.
Nem okoz alkotmányos joggal kapcsolatos visszásságot a távközlési szolgáltatók azon gyakorlata, hogy egy hozzáférési pont – előfizetői állomás – tekintetében csak egy természetes, illetve jogi személlyel kötnek szerződést.
A panaszos az országgyűlési biztoshoz intézett levelében leírta, hogy egy telefonszámlával kapcsolatos problémát szeretett volna elintézni az Első Pesti Telefontársaság Rt. ügyfélszolgálatán, ahol nem járhatott el, mert nem volt meghatalmazása a férje nevén lévő telefonnal kapcsolatos ügyintézéshez. Másnap meghatalmazással a birtokában engedték, hogy az ügyben eljárjon. A panaszos alkotmányos jogait sértőnek tartotta, hogy minden ügyintézéshez meghatalmazásra van szüksége, holott a készüléket férjével közösen használják, és a telefonkönyvben mindketten benne vannak. A panaszos sérelmezte továbbá, hogy egy előfizetői állomás csak egy személy nevén lehet.
A panasz alapján az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében deklarált tulajdonhoz való joggal kapcsolatos visszásság gyanúja miatt az országgyűlési biztos vizsgálatot indított, vizsgálata során az Obtv. 18. § (4) bekezdése alapján nyilatkozatot kért a Hírközlési Főfelügyelettől.
A közcélú szolgáltatók szerződéskötési kötelezettség mellet nyújtják szolgáltatásaikat. A közszolgáltatók, így a telefontársaságok által kötött szerződések esetében az általános szerződési feltételeket jogszabályi előírások és a közszolgáltató üzletszabályzata tartalmazzák. A telefontársaságok általános szerződéskötési gyakorlata, hogy egy hozzáférési pont – előfizetői állomás – tekintetében csak egy természetes, illetve jogi személlyel szerződnek. Együttélő családtagok esetén a távközlési szolgáltatás egyedi igénybevételének lehetősége az adott lakáson belül több hozzáférési pont létesítésével biztosított. Azt, hogy a telefontársaság egyetlen személlyel köt szerződést, így a hozzáférési pont egy személy nevére kerül, és az előfizetői állomással kapcsolatos ügyintézés során teljes jogkörrel csak ez a személy, illetve ennek meghatalmazottja járhat el, az indokolja, hogy a szolgáltatóval szemben álló több szerződő fél között kialakuló esetleges vitának, ellentétnek a közszolgáltató ne váljon a részesévé. Ha ugyanis egyetlen előfizetői állomás tekintetében több személlyel szerződne a szolgáltató, akkor az érintett személyek közötti vita vagy megromlott viszony jelentősen megnehezítené a szolgáltató számára a hozzáférési pontok létesítését, fenntartását és üzemeltetését. Az egy ügyféllel való szerződéskötést tehát célszerűségi szempontok indokolják.
Ami az ügyintézéssel kapcsolatos problémát illeti, a házastárs vagy más személy előfizetői állomással kapcsolatos ügyintézéséhez szükséges meghatalmazás kiváltható az ún. ügyfélkártyával. Az ügyfélkártyát annak tulajdonosa más személy birtokába adhatja, aki – ez lehet a nem előfizetői statusban lévő házastárs vagy bármely családtag – azzal a telefonnal kapcsolatos ügyintézés során teljes jogkörrel eljárhat. Mindezek alapján a telefontársaságok szerződéskötési gyakorlatával kapcsolatban az országgyűlési biztos alkotmányos joggal összefüggő visszásságot nem állapított meg.
OBH 710/1998.
I. Visszásságot okoz az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való joggal kapcsolatosan az önkormányzat jogelődjének intézkedése az építési engedély és telekmegosztás tárgyában, melynek következtében az építkezés több éven keresztül nem folytatódhat.
II. Visszásságot okoz az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való joggal kapcsolatosan a földhivatal eljárása azzal, ha vízvezetési jogot jegyzett be magánszemély részére olyan önkormányzati tulajdonban lévő vízvezetékre, amely vezetékrendszer közcélú szolgáltatás biztosítására épült a városban.
III. Visszásságot okoz az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság követelményével összefüggésben a közszolgáltató, ha a közszolgáltató részére a szolgalmi jog bejegyeztetéséről nem gondoskodik, ugyanakkor a lezárt saját használatú úton a fennálló szabályozástól eltérően közvilágítást biztosít.
IV. Visszásságot okoz az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való jog közvetlen veszélyeztetése miatt a gáz- és telefonszolgáltató azzal, ha az ingatlantól három méterre lévő bekötési pont igénybevétele a korábbi építési engedély birtokában sem lehetséges, mivel a rákötést csak a negyven méterre lévő másik bekötési ponttól engedélyezik.
A százhalombattai házaspár azért fordult panasszal az állampolgári jogok országgyűlési biztosához, mert a folyamatban lévő építkezésükben korlátozva vannak, mivel a befejezés előtt az ingatlan melletti út lezárásra került, továbbá a közművekre való csatlakozás sem megoldott.
Az országgyűlési biztos általános helyettese az Alkotmányban deklarált tulajdonhoz való jog és a jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság követelményének megsértése gyanúja miatt vizsgálatot indított. Megkeresést intézett az alábbi hatóságoknak és szolgáltatóknak: Budakörnyéki Földhivatal Érdi Kirendeltsége; MATÁV Rt. Biatorbágyi Távközlési Centrum; Víz- és Csatornamű Társulat, Százhalombatta; TIGÁZ Rt. Százhalombatta; Százhalombatta Város Önkormányzata; Távhőszolgáltató Kft., Százhalombatta; Budapesti Elektromos Művek Rt; Érd és Térsége Víziközmű Kft; Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium.
A vizsgálat megállapította, hogy a földhivatal vízvezetési jogot engedélyezett magánszemély részére olyan vezetékre, amely vezetékrendszer közcélú szolgáltatás biztosítására épült a városban. A rendszer részét képezi a saját használatú úton elhelyezett vezeték is, amely vezetékrendszer az önkormányzat tulajdonában van. A földhivatal megszegte azt a törvényi előírást, mely a szolgalom létesítésének alappillére, nevezetesen, hogy az a szolgalom a „más tulajdonában lévő ingatlanon” fennálló jog. A saját tulajdonra létesített szolgalom nem létező fogalom, a vizsgált ügyben más építtetők jogának gyakorlását akadályozza. A földhivatal nem is válaszolta meg azt a kérdést, hogy magánszemély miként kaphatott közcélt szolgáló közműhálózat részét képező – ma önkormányzati – tulajdonra nézve vízvezetési szolgalmi jogot. Az intézkedés a tulajdonhoz való jog közvetlen veszélyeztetése miatt az ingatlant kiszolgáló vízellátás mindenkori biztosítását szolgáló közműhelytállással összefüggésben visszásságot okoz, figyelemmel arra, hogy a vezeték meghibásodása esetén a szolgáltató nem rendelkezik a zavartalan bejutás és hibaelhárítás lehetőségével, illetve az sem tisztázott, hogy meghibásodás esetén a magánszemély vízvezetési szolgalmi joga milyen célt szolgál. A bejegyzés nem csak jogot, de kötelezettséget is jelent. A közművállalatoknak e joga karbantartás, javítás, hibaelhárítás kötelezettségének elősegítését szolgálja, ezért visszás e jog megadása olyan magánszemély részére, aki ezt semmilyen körülmények között nem teljesíti és nem is feladata. Elektromos Művek Rt. a szolgalmi jog bejegyzését nem kezdeményezte, arra hivatkozással, hogy a korábbi szabályozás a föld feletti vezetés esetén erről nem rendelkezett, további álláspontja pedig az volt, hogy a bejegyzés elmaradása a jog gyakorlását nem érintette. E nyilatkozat a vizsgálat szempontjából lényeges kijelentést tartalmaz, mivel minden közműszolgáltatói jog bejegyzését megkérdőjelezi, azt feleslegessé nyilvánítva, tekintettel arra, hogy a nyilatkozat szerint a feladat teljesítését a bejutás elzárása nem akadályozza. Az elektromos hálózat kialakítása a kérdéses területen 500 ezer forint tanácsi hozzájárulással történt, szemben a 14 ezer forintos önerővel. A vizsgálat megállapította, hogy a legnagyobb részt közpénzből épült vezetékrendszerre való csatlakozás helyett, a panaszosoknak a mintegy negyven méterre lévő más csatlakozási pont igénybevétele jelentős többletkiadást jelent. A hálózatra való csatlakozás ezért elmaradt. A vizsgálat megállapította, hogy a jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság követelményével összefüggésben visszásságot okozott az a szolgáltatói magatartás, amely a lezárt saját használatú úton a fennálló szabályozástól eltérően 5 évig nyújtott közvilágítást. A vizsgálat megállapította, hogy a gáz- és telefonberuházás-szolgáltatások a lezárt úton megvalósultak, amelyet panaszosok ugyancsak nem vehettek igénybe a megfelelő hozzájárulás hiányában. A vezetékrendszer a saját használatú úton megépült, de ezt nem követte semmilyen
szolgalmi jog bejegyzés. A gázszolgáltató álláspontja szerint teljességgel közömbös, hogy a bekötés melyik utcáról realizálódik, hiszen a gázszolgáltató-vezeték a tulajdonos telekhatáránál ér véget, onnan csatlakozó vezetékként folytatódik a telekhatáron belül egy méterre elhelyezett elzáró szerelvényig. E nyilatkozat szerint a lezárt úttól három méterre engedélyezett ház gázbekötése a szolgáltató számítása szerint egyenértékű a negyven méterre lévő útról való csatlakozással. Föld felett vezetve megkérdőjelezhető a külső megjelenés elviselhetősége, föld alatt pedig – a költségeken túlmenően – károsíthatja a telepített növényzetet, a szőlőt és a gyümölcsfákat. A telefonhálózatot az önkormányzat építette ki, majd átadta a MATÁV részére. A közszolgáltatások igénybevételének lehetetlenné tétele a tulajdonhoz való jog közvetlen veszélyeztetése miatt visszásságot okozott egy olyan építkezés esetén, amikor maga a hatóság kötelezte az ingatlantulajdonosokat, hogy az épületeket (több épületet érintően) az úttól három méterre kell felépíteni. Ez építészeti szempontból is indokolt volt, de az ingatlanrész kisajátítása már az elektromos hálózat létesítésekor felmerült, tehát minden leendő építkező joggal bízhatott abban, hogy az út használatának és onnan kapcsolódó minden közműbekötésnek semmilyen akadálya nem lehet. A Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium az ügy feltárását követően kimondta, hogy az 1975-ben megszerzett és közös tulajdonban lévő ingatlanon az út létesítése, építése, átadása az útügyi szakigazgatási szerv engedélye alapján volt lehetséges, ez azonban elmaradt. Az ingatlan szilárd burkolatú, közvilágítással ellátott, „közforgalmat lebonyolító saját használatú útként” funkcionált 1986-ig. A tanács az út lezárásáról tudomással bírt, ellene azonban semmit nem tett, holott ekkor már közművek létesültek az ingatlanon. A történések egymást követő sora, panaszosok súlyos érdek sérelme, alkotmányos jogainak csorbítása ma is fennáll. A visszásság kiküszöbölése érdekében a tanács jogutódjának, tehát az önkormányzatnak kell lépnie, mert csak ezzel szüntethető meg a visszásság, és ezzel teljesíthető a tanácsi kötelezés, amely az egész ügy indítója, nevezetesen az, hogy az ingatlant hatósági kötelezés alapján a saját használatú út mentén kellett felépíteni. E kötelezés következményeit viselni kell, különös figyelemmel arra, hogy az út engedélyezésének hatósági eljárása elmaradt, amely messzemenően figyelembe vehette volna mások érdekeit is. A terület kialakításának eredeti elképzelése a közterület funkciót célozta meg, tekintettel arra is, hogy a lezárásig közterületként működött. A vizsgálat megállapította, hogy a hatóság az út kialakításával kapcsolatos eljárását nem folytatta le, de közterületként való elnevezése, a közvilágítás, a szabályos kialakítás, a közművek beruházása megkívánja, hogy annak funkciója jogilag is rendeződjön, és ezzel a fentiekben kifejtett, folyamatosan fennálló, a tulajdonnal összefüggő alkotmányos joggal kapcsolatos visszásság kiküszöbölhető legyen.
Az országgyűlési biztos általános helyettese:
1. Felkérte Százhalombatta Város Önkormányzatának képviselő-testületét, hogy kezdeményezze a magán tulajdonban lévő ingatlan megvásárlását vagy kisajátítását közlekedés céljára, és intézkedjen a hatóság engedélyének beszerzésére.
2. Felkérte a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium közigazgatási államtitkárát, hogy vizsgáltassa felül a Budakörnyéki Földhivatal Érdi Kirendeltségének eljárását, hogy a Ptk. előírásai szerint mennyiben felel meg a közös tulajdonban álló ingatlanon az egyik tulajdonostárs részére bejegyzett szolgalmi jog abban az esetben, ha a szolgalom jogosultja egybeesik az ingatlan tulajdonosával, illetve magánszemély mennyiben jogosult vízvezetési szolgalom gyakorlására vízszolgáltatást biztosító önkormányzati tulajdonú víziközmű gerincvezetéke esetében. A konkrét ügyben lehetséges intézkedés megtételén túl hívja fel a megyei földhivatalok útján a földhivatalok figyelmét a hasonló esetek elkerülése és a jogszabályok fokozott betartása érdekében.
3. Felkérte a Magyar Energia Hivatal főigazgatóját, hogy a fennálló szabályozás alapján szerezzen érvényt a területileg illetékes gázszolgáltató és elektromos szolgáltató feladatának ellátásával összefüggő – eddig mellőzött – szolgalmi jog bejegyzésére, különös figyelemmel a gázberuházás esetében, amikor a szolgalmi jog telepítésének igénye felmerült, de annak bejegyzése elmaradt. A konkrét ügyben lehetséges intézkedés megtételén túl hívja fel a szolgáltatók figyelmét a hasonló esetek elkerülése és a jogszabályok fokozott betartása érdekében.
4. Felkérte a Hírközlési Főfelügyelet elnökét, hogy a fennálló szabályozás alapján szerezzen érvényt a területileg illetékes Távközlési Centrum szolgáltatásával összefüggő – eddig mellőzött – szolgalmi jog bejegyzésére, tekintettel arra, hogy az elektromos hálózat szolgalmi jogának fennállására alapított feltevés minden alapot nélkülözött. A konkrét ügyben lehetséges intézkedés megtételén túl hívja fel a szolgáltatók figyelmét a hasonló esetek elkerülése és a jogszabályok fokozott betartása érdekében.
5. Felkérte a Közlekedési Főfelügyelet főigazgatóját az ügy fokozott figyelemmel kísérésére, szükség esetén a segítségnyújtásra az út közfunkciójának megvalósítása során lefolytatandó hatósági eljárás érdekében.
Az ajánlásokkal és kezdeményezéssel az önkormányzat kivételével minden érdekelt egyetértett, és a szükséges intézkedést megtette. Az önkormányzat válaszában közölte, hogy a kezdeményezést nem fogadja el. Az országgyűlési biztos a kezdeményezés fenntartása mellett a választ tudomásul vette.
OBH 1170/1998.
I. Visszásságot okoz a tulajdonhoz való joggal (Alk. 13. § (1) bekezdése) összefüggésben, ha a honvédség hivatásos katonáinak megtiltják, hogy saját mobiltelefonjukat a laktanyába bevigyék.
II. Visszásságot okoz a hátrányos a hátrányos megkülönböztetés tilalmával (Alk. 70/A. § (1) bekezdése) összefüggésben, ha a saját gépkocsijukkal a szolgálati helyükre bejáró hivatásos katonák kevesebb költségtérítést kapnak, mint a tömegközlekedést használók.
A hivatásos katonatiszt panaszos azt sérelmezte, hogy a Szolgálati Szabályzat módosításáról szóló 22/1997. (X. 3.) Korm. rendelet (70. §-a) szerint tilos a laktanyába bevinni rádiótelefont. Az országgyűlési biztos általános helyettese az érintett alkotmányos jog sérelmének veszélye miatt megkereste az ügyben a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkárát, aki indokolatlannak tartotta a panaszt. Arra hivatkozott, hogy a Munka Törvénykönyve felruházza a munkáltatót azzal a joggal, hogy a munkába járáshoz, illetve a munkavégzéshez nem szükséges dolgok bevitelét a munkahelyre megtilthatja, korlátozhatja, feltételhez kötheti. A honvédség hivatásos állományú tagjainak szolgálati jogviszonya további korlátozásokat enged meg. Végül indokolja a szigorítást a laktanyákban tevékenykedők zavartalan munkájának biztosítása.
A lényegében elutasító választ az általános helyettes nem fogadta el, hanem újabb megkeresésben kérte annak megvizsgálását, hogy miként lehetne a korlátlan tilalmat legalább részben feloldani és differenciált szabályozást bevezetni.
A HM közigazgatási államtitkárának legutóbbi pozitív válasza azt tartalmazza, hogy az életviszonyok változása és az országgyűlési biztos vizsgálatának eredményeként, a miniszter kiadta a 14/2000. (HK 6.) HM számú és a 18/2000. (HK 9.) HM számú utasítást, az 56/1999. (IV. 2.) Korm. rendelet végrehajtása tárgyában. A két utasítás megszünteti a rádiótelefonok szolgálati helyre való bevitelének teljes körű korlátozását.
A panasz második része azt kifogásolta, hogy a megszűnt alakulatok miatt áthelyezésre került hivatásos katonák saját hibájukon kívül kerülnek hátrányos helyzetbe, mert saját jármű használata esetén csak 3 Ft/km térítést kapnak, a tömegközlekedést használókkal szemben, akik a bérlet árának több mint 80%-át megkapják. A tárgyban az általános helyettes megkereste a HM közigazgatási államtitkárát, a Gazdasági Minisztérium közigazgatási államtitkárát és a Pénzügyminisztérium közigazgatási államtitkárát. A Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára kivételével, valamennyien elutasító választ küldtek, a tömegközlekedés preferálására hivatkozással, az útviszonyok állapotára utalva, lényegében figyelmen kívül hagyva az indokolatlan megkülönböztetésre vonatkozó kifogást.
A Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára elismerte, hogy korábban valóban csak a 3 Ft/km elszámolásra volt lehetőség, de ezt 1998. november hó 1-jétől a 60/1998. (HK 19.) HM utasítással módosított 34/1998. (HK 11.) HM utasítás újraszabályozta, így ettől az időponttól számítva a panaszos munkábajárási költségei is a Volán díjszabása szerint kerül elszámolásra. Így a panaszos beadványa okafogyottá vált.
OBH 1428/1998.
Nem okoz visszásságot az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében rögzített tulajdonhoz való joggal összefüggésben az önkormányzat, ha az idegenforgalmi adó mértékét úgy emeli, hogy az a jogszabályban meghatározott adómaximumot nem haladja meg.
Teljes szöveg: 3.7. alfejezetben.
OBH 1929/1998.
Az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében deklarált tulajdonhoz való jog sérelmét jelenti és ezzel visszásságot okoz, ha egy ápoló-gondozó otthonban a lakók emelt szintű ellátás hiányában is egyszeri hozzájárulást kötelesek fizetni.
A panaszos a beadványában sérelmezte a Mezőtúri Szociális Otthonban uralkodó körülményeket, az intézmény tárgyi és személyi feltételeit. A vizsgálatra az állampolgári jogok országgyűlési biztosa felkérte a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közigazgatási Hivatalt, mint az intézmény működését engedélyező hatóságot. A vizsgálat szerint az intézmény 1972 óta működik ápolást, gondozást nyújtó idősek otthonaként, az engedélyezett férőhelyek száma 165 fő, ellátási területe Mezőtúr és környéke. Az ideiglenes működési engedélyben a közigazgatási hivatal előírta, hogy a jogszabályban meghatározott szakképzettségi és létszámarányt, illetve az 5 váltás ágyneműt az intézménynek biztosítania kell. Az intézményi térítési díj a vizsgálat idején 15 600 forint volt, ezen kívül az otthon egyszeri hozzájárulásként – a „B” épületben elhelyezett gondozottaktól – a fenntartó önkormányzat rendelete alapján 80 000 forintot kért, melynek összege 1999-ben 92 000, 2000-ben pedig 100 000 forintra emelkedett.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa megállapította, hogy a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény szerint az átlagot jóval meghaladó minőségű elhelyezési körülményeket és szolgáltatásokat biztosító tartós bentlakásos intézményben a személyi térítési díj mellett az intézményi elhelyezéskor egyszeri hozzájárulás vagy személyi térítési díj pótlék is kérhető. Megállapította azonban azt is, hogy az otthon „B” épületében lévő 21 lakószoba közül egy sem felelt meg az átlagot jóval meghaladó minőségű elhelyezés feltételeinek. Egyik szobához sem tartozott önálló fürdőszoba. A 21 szobában összesen 61 személyt helyeztek el, a szobák egy-, két-, négy-, illetve hatágyasak voltak. Megállapította tehát, hogy az intézmény jogsértő módon szedi az egyszeri használatbavételi díjat a „B” épületben elhelyezett gondozottaktól. Megállapította azt is, hogy 1996 óta 54 főt érintett az egyszeri hozzájárulás befizetésének kötelezettsége, összesen 3 995 191 forint összegben. A feltárt alkotmányos joggal kapcsolatos visszásság orvoslása érdekében az állampolgári jogok országgyűlési biztosa kezdeményezte, hogy a fenntartó önkormányzat gondoskodjon a jogalap nélkül kért és befizetett egyszeri hozzájárulások visszafizetéséről. Az önkormányzat az ajánlást elfogadta.
OBH 2050/1998.
I. A szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvényben előírt ügyintézési határidő túllépése az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti jogállamisághoz, illetve az ebből eredő jogbiztonsághoz való alkotmányos joggal összefüggő visszásságot okoz.
II. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében biztosított jogállamhoz, illetve az ebből eredő jogbiztonsághoz, továbbá az Alkotmány 13. §-ában biztosított tulajdonhoz való alkotmányos jogokkal összefüggésben okoz visszásságot, ha szabálytalan parkolás elkövetésével gyanusított személy költségeit azért nem térítik meg mert a szabálysértési eljárást nem a gépkocsit üzemeltető személy felelősségének, hanem a felelősség bizonyítékainak hiányában szüntették meg.
III. A gépkocsi elszállításával összefüggésben felmerült költségek megtérítésére vonatkozó kérelem fellebbezéskénti elbírálása az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében biztosított jogállamhoz, illetve az ebből eredő jogbiztonsághoz, az Alkotmány 13. §-a szerinti tulajdonhoz, továbbá az Alkotmány 64. §-ában biztosított kérelem előterjesztéséhez való alkotmányos joggal összefüggésben okoz visszásságot.
A panaszos azért fordult az állampolgári jogok országgyűlési biztosához, mert a személygépkocsiját szabálytalan parkolás miatt elszállították. A panaszos ellen szabálysértési eljárás indult, amit a Budapesti Rendőrfőkapitányság XVII. Kerületi Rendőrkapitányság (a továbbiakban: I. fokú szabálysértési hatóság) 1997. december 10-én bizonyíték hiányában megszüntetett. A panaszos sérelmezte, hogy a gépkocsi elszállításával összefüggésben keletkezett 10 000 forint összegű kára megtérítését kérelmező beadványára a rendőrség hónapok óta nem reagált. A panaszos azt kérte az állampolgári jogok országgyűlési biztosától vizsgálja meg, hogy a rendőrség a beadványára miért nem válaszolt és segítse őt abban, hogy a gépkocsi elszállításával összefüggésben felmerült költségeit mielőbb visszakapja.
Az országgyűlési biztos Alkotmány 2. § (1) bekezdésében biztosított jogállamisághoz, illetve az ebből eredő jogbiztonsághoz, Alkotmány13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz, továbbá Alkotmány 64. §-ában biztosított kérelem előterjesztéséhez való alkotmányos joggal összefüggő visszásság gyanúja miatt indított vizsgálatot.
Az országgyűlési biztos az 1993. évi LIX. tv. 18. § (3) bekezdése alapján kezdeményezte, hogy Budapest rendőrfőkapitánya (a továbbiakban: rendőrfőkapitány), mint a felügyeleti szerv vezetője vizsgálja meg, hogy a panaszos a beadványára miért nem kapott válaszolt, és a megállapításairól tájékoztassa őt. A rendőrfőkapitány vizsgálatának adatai szerint a panaszos 1997. május 13-án személygépkocsijával a Budapest, V. kerületben parkolt. Amikor a panaszos a gépkocsihoz visszaérkezett, az intézkedő rendőr és a személygépkocsi elszállítását végző cég munkatársai még a helyszínen voltak és tájékoztatták őt arról, hogy szabálytalanul parkolt. A panaszos ellen szabálysértési eljárás indult. Figyelemmel arra, hogy a panaszos a szabálysértés elkövetését nem ismerte el, továbbá az I. fokú szabálysértési hatóság a rendelkezésére álló fényképfelvétel alapján a szabálysértés tényét nem tudta kétséget kizáróan megállapítani, ezért az eljárást az 1997. december 10-én bizonyíték hiányában – megszüntette. A szabálysértési eljárás megszüntetéséről szóló határozatot 1997. december 22-én kézbesítették a panaszosnak.
A panaszos a szabálysértési eljárást megszüntető határozat kézhezvételét követően írásban fordult az I. fokú szabálysértési hatósághoz, amiben kifogásolta, hogy a szabálysértés elbírálása 7 hónapig tartott és a személygépkocsi elszállításával összefüggésben felmerült költségei megtérítését kérte. A beadvány 1997. december 29-én érkezett az I. fokú szabálysértési hatósághoz.
1. 1998. június 25-én kelt levelében a rendőrfőkapitány arról tájékoztatta az országgyűlési biztost, hogy a panaszosnak a gépkocsi elszállításával összefüggésben felmerült költségei megtérítéséről szóló beadványát az I. fokú szabálysértési hatóság fellebbezésként – az eljárás során keletkezett iratokkal együtt – 1998. január 20-án felterjesztette a Budapesti Rendőr-főkapitányság Igazgatásrendészeti Főosztály Jogorvoslati Alosztályához (a továbbiakban: II. fokú hatóság). A II. fokú hatóság 1998. május 18-án az I. fokú határozatot helyben hagyta. A II. fokú határozatot, amelynek másolatát a rendőrfőkapitány megküldte az országgyűlési biztosnak, 1998. június 11-én postázták a panaszosnak. A rendőrfőkapitány vizsgálata megállapította, hogy a panaszos beadványának elbírálása a II. fokú hatóság szabálysértési elődóinak túlterheltsége miatt haladta meg a szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvényben előírt ügyintézési határidőt.
Az Alkotmánybíróság az 56/1991. (XI. 8.) AB határozatának indokolásában a jogállamiság alapvető követelményeként fogalmazta meg, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által megállapított működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtsék ki a tevékenységüket. Az Alkotmánybíróság hivatkozott határozata alapján az országgyűlési biztos megállapította, hogy a II. fokú hatóság a szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvényben előírt ügyintézési határidő túllépésével az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti jogállamisághoz, illetve az ebből eredő jogbiztonsághoz való alkotmányos joggal összefüggő visszásságot okozott.
2. A másodfokú határozat kézhezvételét követően a panaszos ismét az országgyűlési biztoshoz fordult és megküldte részére az I. fokú szabálysértési hatóság 1998. június 18-án kelt levelét, amiben azt a tájékoztatást kapta, hogy a kártérítési igényével bírósághoz fordulhat. Az országgyűlési biztos az 1998. szeptember 15-én az országos rendőrfőkapitányhoz fordult, akitől az 1993. évi LIX. tv. 18. § (3) bekezdése alapján azt kérte vizsgálja meg, hogy a panaszosnak a személygépkocsi elszállításával felmerült költségei megtérítésével kapcsolatos kérelmére a II. fokú hatóság miért nem reagált.
Az országgyűlési biztos második megkeresésére is a rendőrfőkapitány válaszolt, aki 1998. október 6-án kelt levelében tájékoztatta az országgyűlési biztost arról, hogy vizsgálatának adatai szerint az I. fokú hatóság azért nem térítette meg a panaszosnak a személygépkocsi elszállításával felmerült költségeit, mert a szabálysértési eljárást nem a gépkocsit üzemeltető személy felelősségének, hanem a felelősség bizonyítékainak hiányában szüntették meg. A rendőrfőkapitány álláspontja szerint I. fokú hatóság hivatkozott jogértelmezése téves volt, ezért arra utasította a Budapesti Rendőr-főkapitányság Közgazdasági Főosztályának vezetőjét, hogy a panaszos költségeit téríttesse vissza. A panaszos költségeinek megtéríttetésével egyidejűleg a rendőrfőkapitány felhívta a Budapesti Rendőr-főkapitányság Közlekedésrendészeti Főosztálya vezetőjének figyelmét arra, hogy amennyiben a szabálysértési eljárást bizonyítékok hiányában kell megszüntetni, a gyanúsított költségeit minden esetben vissza kell téríteni.
Jelentésében az országgyűlési biztos felhívta a figyelmet arra, hogy a szabálysértésekről szóló 1968. évi I. tv. értelmében a szabálysértés miatt az elkövető akkor vonható felelősségre, ha a cselekménye szándékos vagy gondatlan. Az 1968. évi I. tv. hivatkozott rendelkezése értelmében a szabálysértési eljárásban először azt kell felderíteni, hogy történt-e szabálysértés, majd tisztázni kell, hogy azt az elkövetéssel gyanúsított személy szándékos vagy gondatlan cselekménye okozta-e. Amennyiben a szabálysértés tényét a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem lehet kétséget kizáróan megállapítani, vagyis a hatóság az eljárást bizonyítékok hiányában megszünteti, az említett döntés egyben azt jelenti is, hogy nem történt jogsértés. Jogsértő cselekmény hiányában az elkövető szándékosságának vagy gondatlanságának, más szóval felelősségének megállapítása fogalmilag kizárt. Vizsgálatának eredményeként az országgyűlési biztos megállapította, hogy az a jogértelmezés, amely szerint a szabálytalan parkolás elkövetésével gyanúsított személy költségeit azért nem térítették meg, mert a szabálysértési eljárást nem a gépkocsit üzemeltető személy felelősségének, hanem a felelősség bizonyítékainak hiányában szüntették meg, mind az 1968. évi I. tv. 5. §-ának, mind a 143/1995. (XI. 30.) Korm. rendelet 8. § (4) bekezdésének rendelkezéseivel ellentétes, ezért az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében biztosított jogállamhoz, illetve az ebből eredő jogbiztonsághoz, továbbá az Alkotmány 13. §-ában biztosított tulajdonhoz való alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságot okozott.
Figyelemmel arra, hogy Budapest rendőrfőkapitánya mind a panaszos költségeinek visszatérítéséről, mind a jövőben előforduló jogsértések megelőzése érdekében követendő eljárásról intézkedett, ezért az országgyűlési biztos ajánlást nem tett.
3. A Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. tv 92. § (1) bekezdése értelmében a rendőri intézkedések – így például a jármű elszállítása – miatti jogorvoslatra büntetőeljárás, az államigazgatási eljárás és a szabálysértési eljárás szabályai az irányadók. Az 1994. évi XXXIV. tv 92. § (2) bekezdése szerint szabálysértési eljáráshoz kapcsolódó rendőri intézkedés elleni panaszt az ügy érdemében hozott, vagy az eljárást megszüntető határozat elleni jogorvoslati kérelemben kell előterjeszteni. Az 1994. évi XXXIV. tv 92. § (2) bekezdése azonban úgy rendelkezik, hogy ha a (2) bekezdésben említett, vagyis a szabálysértési eljárást megszüntető határozat ellen jogorvoslati kérelem előterjesztésére nem kerül sor, az eljáráshoz kapcsolódó rendőri intézkedéssel szemben a 93. § rendelkezésének figyelembevételével panasznak van helye. A szabálysértésekről szóló 1968. évi I. tv. 68. § (1) bekezdése szerint a fellebbezést az I. fokú hatóságnak az ügy érdemében hozott határozata, más szóval döntése ellen lehet benyújtani. Az országgyűlési biztos álláspontja szerint a panaszos ügyében az I. fokú hatóság érdemi döntése az volt, hogy a szabálysértési eljárást bizonyítékok hiányában megszünteti. A panaszos az 1997. december 29-én érkeztetett levelében az eljárás megszüntetésére vonatkozó hatósági döntést nem kifogásolta, vagyis kérelme tartalmilag nem volt fellebezés. Figyelemmel arra, hogy a szabálysértési eljárást megszüntető határozat ellen a panaszos jogorvoslati kérelmet nem terjesztett elő, a gépkocsi elszállításának költségeire vonatkozó igényét az 1994. évi XXXIV. tv. 93. §-ának rendelkezései szerint kellett volna elbírálni. A leírtak alapján az országgyűlési megállapította, hogy a panaszosnak a gépkocsi elszállításával összefüggésben felmerült költségei megtérítésére vonatkozó kérelme fellebbezéskénti elbírálása az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében biztosított jogállamhoz, illetve az ebből eredő jogbiztonsághoz, az Alkotmány 13. §-a szerinti tulajdonhoz, továbbá az Alkotmány 64. §-ában biztosított kérelem előterjesztéséhez való alkotmányos joggal összefüggésben okozott visszásságot.
A feltárt alkotmányos joggal összefüggő visszásság jövőbeni megelőzése érdekében 2000. augusztus 30-án kelt jelentésében az országgyűlési biztos kezdeményezte, hogy Budapest rendőrfőkapitánya írásban hívja fel az I. fokú szabálysértési hatóságok figyelmét a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 92–93. §-ainak helyes alkalmazására.
Budapest rendőrfőkapitánya 2000. szeptember 14-én kelt levelében az országgyűlési biztos ajánlásával egyetértett, és tájékoztatta őt arról, hogy a vizsgálat során feltárt jogalkalmazási kérdések egységes alkalmazása érdekében már több továbbképzést tartottak és tartanak a jövőben is. A rendőrfőkapitány válaszát az országgyűlési biztos elfogadta.
OBH 2189/1998.
Az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított, a tulajdonhoz fűződő és az Alkotmány 18. §-ban elismert, az egészséges környezethez való joggal, valamint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból eredő jogbiztonsággal összefüggésben visszásságot okoz, ha az üzemeltető hatósági engedély nélkül működtet piacot.
Teljes szöveg: 3.4. alfejezetben.
OBH 2859/1998.
I. Az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt a jogorvoslathoz, a 13. § (1) bekezdésében foglalt a tulajdonhoz való joggal kapcsolatban visszásságot okoz, ha a hatáskörrel rendelkező hatóságok nem járnak el hatáskörükben és az erre vonatkozó kérelem elutasítását nem határozati formában közlik; ha a panaszos az intézkedés hiányában nem tudja megközelíteni a korábban megközelíthető ingatlanát.
II. A 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság részét képező jogbiztonsággal kapcsolatos visszásságot okoz, ha a hatóságok az engedély nélkül építkezőkkel szemben nem járnak el, ha a hatásköri összeütközést észlelő hatóságok nem kezdeményezik annak feloldását, ha az ezt szabályozó törvények közötti joghézag ezt lehetővé is teszi.
A panaszos azzal fordult az országgyűlési biztoshoz, hogy Csobánka Község Polgármesteri Hivatala, a Pest Megyei Közigazgatási Hivatal és a Közlekedési Felügyelet ügyével érdemben nem foglalkozik, egymáshoz teszik át azt. Utcájukban egy ház építkezéséből származó törmelékkel és földdel megemelték az úttest szintjét, később egy részét szilárd burkolattal látták el, így az ő ingatlana megközelíthetetlenné vált.
A vizsgálatot a biztos a jogorvoslathoz és tulajdonhoz való joggal kapcsolatos visszásság gyanúja miatt indította, a Közigazgatási Hivatalt és a község jegyzőjét kérve fel az előzmények és iratok ismertetésére, saját vizsgálatának lefolytatására.
A panaszos és a községi önkormányzat között 1997 óta folyt levelezés az út magassági viszonyainak megváltoztatása miatt. A panaszos a Pest Megyei Közigazgatási Hivatalhoz is fordult, amely saját hatáskörének hiányát állapította meg, és áttette a panaszt intézkedésre a Pest Megyei Közlekedési Felügyelethez. A Pest Megyei Közlekedési Felügyelet is a hatáskörének hiányát állapította meg, és áttette az ügyet a Pest Megyei Közigazgatási Hivatalhoz. Megállapították, hogy az út engedély nélkül épült („betonozására” az önkormányzat 60 000 forintot is adott), a 2902/1. hrsz-ú ingatlanon építkező engedélyköteles munkákat végzett engedély nélkül, de intézkedést a három szervezet közül egyik sem tett, határozat nem született. Az Önkormányzat engedélyköteles útépítés engedély nélkül való megépítéséhez járult hozzá saját pénzeszközeivel.
Az országgyűlési biztos megállapította, hogy
1. A település Általános Rendezési Terve ellentmond a korábbi Országos Építésügyi Szabályzatnak (OÉSz), és a jelenlegi országos településrendezési és építési követelményeknek (OTÉK), valamint más építésügyi szabálynak, köztük a hatályos építési törvénynek (Étv.), mivel az nem rendelkezik arról, hogy azon ingatlanok, amelyek beépítésre szánt területen találhatók, de a terepviszonyok (vagy bármi más folytán) nem közelíthetők meg gépkocsival, minek minősülnek. Azoknak, amelyek korábban építési teleknek minősültek, de nem közelíthetők meg ilyen módon, mi a besorolásuk, fűződnek-e hozzájuk építési jogok és ha nem, e változás miatt ki kártalanítja a tulajdonosokat? A rendezési terv ellentmondásainak feloldására ezért csak a figyelmet hívta fel, de ajánlást arra nézve nem tett.
2. Megállapította a panaszos által megkeresett szervek negatív hatásköri összeütközését. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (Atv.) 50. §-a szerint:
„(1) Ha … az állami szervek között, továbbá az önkormányzatok között, illetőleg az önkormányzat és … az állami szervek között hatásköri összeütközés merül fel, ezek a szervek az Alkotmánybíróságnál indítványozhatják a hatásköri összeütközés megszüntetését.
(2) Az Alkotmánybíróság dönt arról, hogy a felmerült vitában mely szervnek van hatásköre, és kijelöli az eljárásra kötelezettet.”
A lehetőséggel nyilvánvalóan él az a szerv, amelyik hatáskörének megsértését észleli, és érdeke fűződik ahhoz, hogy ő legyen az eljáró. Így a pozitív összeütközés esete (ha mindketten vagy többen is el akarnának járni) rendezett. Amikor azonban egyik hatóság sem jár el, nem is akar és érdeke sem fűződik hozzá (sőt ellenérdekelt lehet), ezzel a lehetőséggel egyik fél sem él, nem fordul az Alkotmánybírósághoz és így az ügyben egy szerv sem jár el.
3. Megállapította, hogy a megkeresett szervek levélben tájékoztatták panaszost, és tették át az ügyet egymáshoz. Így az ügyfélnek nem volt lehetősége jogorvoslati jogával élni.
Az, hogy a megkeresett szervezetek nem kívántak eljárni, érdemi döntés volt. Határozatba kellett volna foglalni, és jogorvoslatnak lett volna helye. Akkor is, ha egyébként érdemében csak akkor volt kilátás a jogorvoslatra, ha a II. fokú hatóság vagy a bíróság a hatáskört mégis megállapítja, és új eljárásra utasítja az elsőfokú építésügyi és/vagy közlekedési hatóságot. Az egyező, elutasító döntés esetén ugyanis a bíróság igénybevétele sem vezethetne semmilyen eredményre, mert a hatásköri összeütközésben rendes bíróság nem dönthet, és az Alkotmánybírósághoz sem fordulhat, azt csak a felek tehetnék. Mivel az idézett Atv. szerint e szervek is csak indítványozhatják az összeütközés megszüntetését – így szabadon dönthetnek arról, hogy fordulnak-e az Alkotmánybírósághoz, amelynek a 2. pontban kifejtettek szerint kevés a valószínűsége.
4. Megállapította, hogy az önkormányzat mint tulajdonos, nem intézkedett a részben általa is létrehozott állapotnak most már szabályszerű, engedélyezett útépítéssel való korrigálására sem. Az út teljes kiépítése, a beruházás elmaradása ügyében a biztos hatásköre hiányát állapította meg, és abban ajánlást sem tett.
A vizsgálat alapján megállapította ugyanakkor, hogy az 1–3. pontban leírtakkal az ügyben el(nem)járó szervek megsértették a panaszosnak az elöljáróban említett alkotmányos jogait, mert éveken át nem hoztak határozatot, a tulajdonának megközelítését akadályozó körülményeket nem tárták fel, a telek besorolását és az ehhez fűződő építési jogokat nem tisztázták. Nem jártak el hatáskörükben az engedély nélküli építkezőkkel szemben, ezzel a panaszos állampolgári jogait közvetlenül érintően túl a jogállamiság, és jogbiztonság követelményével kapcsolatban is visszásságot okoztak.
Megállapította azt is, hogy e visszásságok és a jövőbeni előfordulásuk potenciális lehetősége a jogszabályok hiányosságaira is visszavezethetők.
Ezért kezdeményezte a következőket:
1) Az igazságügy-miniszter és a belügyminiszter kezdeményezzék az összhang megteremtését az Atv. és az 1957. évi IV. tv. között a negatív hatásköri összeütközés feloldása, az eljárási kényszer és a teljes körű jogorvoslat érvényesülése érdekében.
2) A földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter az Étv. és végrehajtási rendeleteinek olyan módosítását kezdeményezze, illetve hajtsa végre, amely az 1. pontban feltett kérdésekre választ ad, és rendezi az „építési telek” kérdését.
3) A Pest Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője járjon el az engedély nélküli építkezések és terepszint változtatások ügyében, a lehetséges intézkedéseket tegye meg. Amennyiben az idő múlása folytán a tényleges intézkedés már nem lehetséges, legalább a felelősöket nevezze meg. A jövőbeni ilyen esetek elkerülésére intézkedjék.
4) A Pest Megyei Közlekedési Felügyelet járjon el az engedély nélküli útépítés ügyében. Határozzon a tulajdonos önkormányzat teendőinek műszaki minimumáról, amellyel az engedély nélküli „útbetonozás” előtti eredeti állapot a tekintetben helyreállítható, hogy a telkekre – így panaszoséra is – a bejárás biztosított legyen.
A megszólítottak a kezdeményezéseket elfogadták. Az 1–2. pontokban említett törvények módosításának előkészítése a tárcáknál folyamatban van. Az engedély nélküli útépítés ügyében a rendészeti eljárás folyamatban van.
OBH 3760/1998.
A lefoglalt gépkocsi kiadásának évekig tartó elhúzódása, a feloldásra irányuló kérelmek válasz nélkül hagyása, a vámeljárás és az államigazgatási eljárás szabályainak megsértése alkotmányos visszásságot okoz az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményével, illetve a tulajdon védelméhez (Alk. 13. § (1) bek.) és a jogorvoslathoz való joggal (Alk. 57. § (5) bek.) összefüggésben.
A panaszos sérelmezte, hogy a vám- és pénzügyőrség a helyszínen hagyás mellett lefoglalta gépkocsiját. A panaszos jóhiszeműségét megállapították, de nem kapott semmilyen értesítést az ügyben és gépkocsija lefoglalását nem szüntették meg. A panasz alapján az állampolgári jogok országgyűlési biztosa vizsgálatot rendelt el és tájékoztatást kért a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokától.
A Vám- és Pénzügyőrség Bács-Kiskun Megyei Nyomozó Hivatala nyomozást rendelt el R. András és B. Attila ellen csempészet bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja miatt. A nyomozás során, 1998. február 9-én, birtokban hagyás mellett, a rendelkezési jog korlátozásával lefoglalták a panaszos tulajdonát képező gépkocsit, mert a gyanúsítottak a vámkezeltetését elmulasztották és meghamisított okmányokkal helyezték forgalomba. A panaszos a gépkocsit 1997 májusában vásárolta a székesfehérvári használtautópiacon, érvényes belföldi forgalmi engedéllyel és rendszámmal.
A panaszos kérte a lefoglalás megszüntetését. A Nyomozó Hivatal a kérelmet elutasította, mivel a gépkocsi vámkezelése nem történt meg. A nyomozás akkori stádiumában nem volt egyértelműen megállapítható a gépkocsit megvásárló panaszos jóhiszeműsége. A panaszos jogorvoslati kérelmének a Nyomozó Hivatal helyt adott, de tájékoztatták, hogy a gépkocsi csak a vámigazgatási eljárás lefolytatása és a vámteher kifizetése után adható ki.
A panaszos a vámkezelést nem kezdeményezte. Arra hivatkozott, hogy ő a gépkocsit magyar forgalmi rendszámmal vásárolta, ezért vámtartozás nem terheli. A vámhivatal felszólítása után méltányossági kérelmet nyújtott be, amelyben a vámteher elengedését kérte.
A Szentgotthárdi Vámhivatal végrehajtási eljárást kezdeményezett a csempészet elkövetői ellen. A Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokának tájékoztatása szerint a végrehajtási eljárásra tekintettel a jóhiszemű megszerzőt vámteherfizetési kötelezettség nem terheli. A lefoglalt dolog kiadásáról hozott határozat indoklási részében megjegyzett – vámeljárásra vonatkozó – kiadási feltétel a jogellenes forgalombahozókra vonatkozik. Az országos parancsnok intézkedett a panaszos rendelkezési jogát korlátozó intézkedés megszüntetésére, a gépkocsin elhelyezett vámzárak eltávolítására.
A panaszos ügyének rendezését hátráltatta, hogy a Szentgotthárdi Vámhivatal 1997. augusztus 13-án hozott határozatának végrehajtása elhúzódott. A vámtartozás behajtására csak 2000. február 7-én intézkedtek. Az ügyintézés elhúzódása sértette az államigazgatási eljárási és a vámigazgatási eljárási határidőket is.
Az országgyűlési biztos 2000. május 9-én kelt jelentésében megállapította, hogy a vámhivatal határozata, amelyben a panaszos jóhiszeműségének megállapítása ellenére, úgy rendelkezett a lefoglalás feloldásáról, hogy a panaszos a gépkocsiját továbbra sem használhatta és a vámzárak eltávolítását harmadik személlyel szemben folytatott vámigazgatási eljárás lefolytatásától tette függővé, sértette a panaszosnak a tulajdonához való jogát, és nem volt összhangban a vámjogról, a vámeljárásról, valamint a vámigazgatásról szóló 1995. évi C. törvény rendelkezéseivel sem. Ezáltal sértette a jogállamiság és a jogbiztonság követelményét is.
A Kecskeméti Vámhivatal azzal, hogy a panaszos méltányossági kérelmére két éven keresztül nem válaszolt, sértette az államigazgatási eljárás szabályait, ezáltal a panaszos jogorvoslathoz való jogát, valamint a jogállamiságot és annak lényegi elemét képező jogbiztonságot.
Az országgyűlési biztos ajánlotta a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokának, hogy a megállapított alkotmányos visszásságok jövőbeni elkerülése érdekében intézkedjék a panaszok, jogorvoslati és méltányossági kérelmek elbírálására vonatkozó jogszabályok és belső utasítások betartására,
– intézkedjék annak érdekében, hogy a büntető- és vámeljárásokkal összefüggésben elrendelt lefoglalások, illetve a rendelkezési jog egyéb korlátozásai során – különösen, ha nem az eljárás alá vont személyek tulajdonára vonatkoznak – fokozott mértékben érvényesüljenek az eljárási garanciák; mulasztás vagy jogszabálysértés esetén pedig minden esetben vizsgálják meg az eljáró fegyelmi felelősségét,
– intézkedjék, hogy az állományilletékes parancsnok vizsgálja meg a mulasztás okozóinak fegyelmi felelősségét.
Az országos parancsnok az ajánlásokat elfogadta és a javasolt intézkedéseket végrehajtotta.
OBH 4510/1998.
Visszásságot okoz az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogbiztonság elvével, valamint a 13. § (1) bekezdésben biztosított tulajdonhoz való joggal összefüggésben, ha az építésügyi eljárásban hozott jogerős bontási határozat végrehajtása évekig elhúzódik.
A panaszos azért fordult kérelemmel az országgyűlési biztoshoz, mert álláspontja szerint az egri önkormányzat jegyzője mint az elsőfokú építésügyi hatóság nem intézkedett annak érdekében, hogy a telekszomszédját az eredeti állapot helyreállítására kötelező határozatának érvényt is szerezzen, és ezzel a tulajdonosi jogai csorbultak.
Az országgyűlési biztos a panaszos korábbi kérelmét az OBH 8891/1996. számú ügyben már kivizsgálta, és a jegyzőt felhívta az államigazgatási eljárás szabályainak betartására, mert megállapította, hogy az eljárása során nem tartotta be az eljárási határidőket, mivel a kötelezett teljesítésének elmaradását követően csak 3 hónap múltán foganatosított végrehajtást.
Az országgyűlési biztos a tulajdonhoz való alkotmányos jog sérelmének veszélye miatt vizsgálatot indított, melynek során megállapította, hogy a panaszos és telekszomszédja között három – építésügyi szempontból – elkülöníthető ügyben keletkezett vita. Az engedély nélkül épített épületrészek visszabontása, az engedély nélkül végzett földkitermelés, illetve földfeltöltés, továbbá a szintén engedély nélkül elvégzett vasbeton szerkezetű – a panaszos családi házával érintkező – fal bontása miatt. Az építtető az építési engedélyt 1991-ben kapta meg, de attól a kivitelezés során eltértek. Ennek megállapítását követően az engedély módosítását kérték, amit meg is kaptak, ám azt sem tartották be. Ezek után fennmaradási engedély iránti kérelmet nyújtottak be, amit az elsőfokú építésügyi hatóság megadott, de a panaszos fellebbezése folytán a hatóság visszavonta az engedélyt, és az építtetőt a tervtől eltérően megvalósult épületrészek visszabontására kötelezte. Az eljárásban ettől kezdve a fellebbezések időszaka következett, mert hol a panaszos, hol az építtető részéről érkezett újabb fellebbezés, majd kereset. Az építtető a keresetét a bírósági eljárásban azonban visszavonta. A kötelezett azonban a jogerős bontási határozat végrehajtása során is igénybe vett minden rendelkezésére álló jogi lehetőséget az eljárás elhúzására, illetve a végrehajtás elkerülésére. Ilyen eszközök voltak az eljáró hatósággal szemben elfogultsági kifogás bejelentése, újabb szakértői vélemény kérése, a végrehajtás felfüggesztésének kérése az önkéntes teljesítés ígéretével. A közigazgatási hivatal a végrehajtásra kötelező határozatot jóváhagyta, amely ellen a kötelezett az eljárást ismét peres útra terelte, de a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasította, majd azt a másodfokú bíróság is helybenhagyta. A végrehajtási eljárás ezzel folytatódott, de továbbra sem fejeződött be, mivel a további problémákat többek között az okozta, hogy a végrehajtás költségének megelőlegezése annak az önkormányzatnak a feladata, amely a végrehajtást foganatosítja. A települési önkormányzat ellen benyújtott elfogultsági kifogás miatt a közigazgatási hivatal másik önkormányzatot jelölt ki. A végrehajtás további akadálya volt az is, hogy a végrehajtási eljárásra kijelölt önkormányzat nem talált olyan építőipari céget, amely vállalta volna a „rossz reklámnak” minősülő karhatalmi bontásban való közreműködést.
A bontással kapcsolatos ügy mellett indult másik ügy amiatt keletkezett, hogy az építtető a panaszos ingatlanával közvetlenül szomszédos telekhatáron – a panaszos szerint – földalatti garázs építésébe kezdett, és ezért nagy mennyiségű föld kitermelését végeztette el előzetes engedélyek nélkül. Az eljárás során több kijelölt építésügyi hatóság is elfogultságot jelenthetnek be, ezért a Heves Megyei Közigazgatási Hivatal a panaszos és az építtető között három szálon folyó ügyben több első fokon eljáró hatóságot jelölt ki. Az országgyűlési biztos a kijelölt hatóságoktól, illetve a közigazgatási hivataltól 7 esetben kért és kapott részletes tájékoztatást az építésügyi eljárás pillanatnyi állásáról, melyekből a hatóságoknak a jogszabály szerinti eljárását folyamatosan figyelemmel kísérte.
Az engedély nélkül végzett földfeltöltés ügyében a kijelölt felsőtárkányi jegyző hozott kötelező határozatot, melynek nem teljesítése miatt a kötelezettet 77 000 forint végrehajtási bírsággal sújtotta. December 20-án 100 000 forint, egy hónap múlva újabb 100 000 forint összegű végrehajtási bírságot szabott ki. Ezen határozatok ellen a kötelezett fellebbezéssel élt, és egyben a Heves Megyei Közigazgatási Hivatallal szemben elfogultsági kifogást jelentett be. Az elfogultsági kifogás kérdésében a FVM a 2000 májusában hozott döntésével a Nógrád Megyei Közigazgatási Hivatalt jelölte ki az eljárás lefolytatására.
Az országgyűlési biztos vizsgálata nem terjedhetett ki az engedélytől eltérően épített épület ügyében folyamatban lévő hatósági eljárására, mert abban a jogorvoslati jogosultság minden érdekeltet megillet, ezért kizárólag azt vizsgálta, hogy az elhúzódásban közvetve, vagy közvetlenül voltak-e olyan körülmények, amelyek az államigazgatási eljárásról szóló 1957. évi IV. tv. szabályaival ellentétes intézkedésből következtek. Az építésügyi hatósági eljárás folyamatos figyelemmel kísérése mellett sem tapasztalt egyik eljáró hatóságnál sem olyan kirívó eljárási szabálysértést, amely az eljárás elhúzódását közvetlenül okozta, vagy valamelyik fél jogainak csorbítására irányult. A közigazgatási hivatal tájékoztatása szerint a kötelezett ellen indított eljárások közül jelenleg kettő bírósági szakban van. Egyik ügyben a Heves Megyei bíróság előtt, a másikban pedig a Legfelsőbb Bíróság előtt van folyamatban az eljárás. Ezen ügyekben – a bírósági eljárásra tekintettel – az Obtv. 29. § (1) bekezdése értelmében az országgyűlési biztosnak nincs lehetősége az eljárás vizsgálatára. A panaszos egyedi ügyében az eljárást megszüntette.
A vizsgálat megállapította, hogy nem a hatóságoknak az államigazgatási eljárás szabályaival ellentétes eljárása okozta, hogy az eljárás elhúzódása sértette az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság elvét és a 13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való jogot. A visszásságot az eljárás során alkalmazott jogszabályoknak a cél elérésére való alkalmatlansága okozta, mivel azok nem biztosítanak megfelelő lehetőséget az eljáró szervek számára a jogerős és végrehajtható határozatok „karhatalmi végrehajtására”, nem zárják ki az eljárásjogi szabályok időhúzási célú alkalmazását. Nem biztosítják az eljáró hatóságok számára – beleértve a kijelölt hatóságot is – a végrehajtási költség megelőlegezésének anyagi fedezetét. Nem szabályozzák a piaci szereplők számára is ösztönző módon a végrehajtás építőipari szakmai hátterét.
Az országgyűlési biztos általános helyettese az OBH 6274/1998. számú ügyben már 1999 júliusában megkereste a földművelésügyi és vidékfejlesztési minisztériumot a hasonló jellegű problémák rendezésének megoldási terve iránt érdeklődve. Az M-6565/1999. számú levélben a minisztérium helyettes államtitkára arról adott tájékoztatást, hogy a kérdés vizsgálata a minisztériumban folyamatban van. Az országgyűlési biztos az 1993. évi LIX. törvény 25. §-a alapján felhívta a földművelésügyi és vidékfejlesztési minisztert, hogy kezdeményezze az 1997. évi LXXVIII. törvény, illetve a végrehajtási rendeletek olyan módosítását, amely az eljáró hatóságokat hatékonyan ösztönzi a végrehajtás lefolytatására.
Az FVM az építésügyi eljárás szabályainak módosítását az államigazgatási eljárásról szóló 1957. évi IV. törvény reformjában tartják megoldhatónak, illetve egy dekoncentrált szervként működő építésügyi hatóság létrehozásában.
Az ajánlásra adott választ az országgyűlési biztos elfogadta.
OBH 4879/1998.
I. Az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében foglalt tulajdonhoz való joggal összefüggésben visszásságot okoz, ha a közigazgatási hivatal tévesen kötelezi az ügyfelet az eljárási illeték és a postaköltség megfizetésére. A jogbiztonság (Alk. 2. § (1) bek.) követelményét sérti, ha a tévedést az okozza, hogy a hatóság számára a jogszabály alapján nem egyértelmű a hatáskörének hiánya.
II. A tulajdonhoz való joggal (Alk. 13. § (1) bek.) és a jogállamiságból (Alk. 2. § (1) bek.) fakadó tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggésben visszásságot okoz, hogy a felügyeleti intézkedés illetéke akkor sem téríthető vissza, ha a hatóság a jogsértést megállapítja.
A panaszos ügyvéd azt sérelmezte, hogy amikor birtokvédelmi ügyben ügyfele nevében felügyeleti eljárást kezdeményezett, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közigazgatási Hivatal megalapozatlanul állapította meg, hogy a bogácsi jegyző eljárása törvényes volt, ezért felügyeleti intézkedést nem tett. A panaszos úgy vélte, a hivatal döntését főként az befolyásolta, hogy ez esetben az illetéket nem kell visszatéríteni.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa a közigazgatási hivatal tájékoztatása és az iratok alapján azt állapította meg, hogy a jegyző – a hivatal figyelemfelhívó megkeresése nyomán – az eljárási hibát kijavította azzal, hogy a birtokvédelmet kérőt is meghallgatta. Ezt követően azonban korábbi határozatát az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Áe.) 48. § (1) bekezdésére utalással csak kicserélte, holott ténylegesen a határozat indokolását módosította. Az országgyűlési biztos megállapítása szerint ez az eljárási hiba mutatja azt, hogy bizonytalanságot okoz a gyakorlatban a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 191. § (4) bekezdése, amely szerint a jegyző határozata ellen államigazgatási úton jogorvoslatnak nincs helye. Az Áe. 1981-es módosításakor az Alapeljárásból a Jogorvoslatok fejezetbe került két korrekciós eszköz, a határozat módosítása és a visszavonása (61. §), amiből következik, hogy birtokvédelmi eljárásban nem alkalmazhatók. Ez azt is jelenti, a jegyzőnek arra sincs lehetősége, hogy az esetleg megalapozatlan döntését a végrehajtás előtt módosítsa.
Hasonló okból volt bizonytalanság a közigazgatási hivatal eljárásában is, amely a jogi képviselő eljárási hibára hivatkozó beadványa alapján felügyeleti eljárást indított, amihez kérte az 5000 forint illeték és a felhívás postaköltségének megfizetését, miközben többször is felhívta a panaszos figyelmét a bírósági jogorvoslatra. Az Áe. 71. §-a a felettes szerv felügyeleti intézkedését a jogorvoslatok között szabályozza. A Ptk. 191. és 192. §-a szerint a birtokvédelem ügyében hozott államigazgatási határozat ellen államigazgatási úton jogorvoslatnak helye nincs, a határozatot sérelmesnek tartó fél a bíróságtól kérheti a határozat megváltoztatását, a kézbesítésétől számított 15 napon belül. E rendelkezések alapján a helyes jogértelmezés az, hogy a felügyeleti szerv birtokvédelmi ügyben érdemi intézkedést nem tehet. A közigazgatási hivatalnak ezért nem az illeték lerovására kellett volna a panaszost felszólítania, hanem csak a hatáskörének hiányát közölnie. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a jegyzőt – a jogsértés megállapítása esetén – csak határozatának megsemmisítésével együtt lehetett volna új eljárásra utasítani, amire pedig nincs mód. A hatóság tehát törvényes alap nélkül hívta fel a panaszost az illeték lerovására, ami a tulajdonhoz való alkotmányos joggal összefüggésben visszásságot okozott.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa megállapította, hogy az eljárási illeték lerovatása a fentiek miatt visszásságot okozott a tulajdonhoz való alkotmányos joggal összefüggésben, és kezdeményezte a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közigazgatási Hivatal vezetőjénél az illeték visszafizetését. A kezdeményezést a hivatalvezető elfogadta, intézkedett a visszatérítés iránt.
Az ügyből azonban az is kiderült, hogy a hasonló visszás helyzetek elkerülése, a jogbiztonság érdekében indokolt a birtokvédelemre vonatkozó eljárási szabályok egyértelmű megfogalmazása a jogorvoslati korlátok tekintetében. Az országgyűlési biztos javasolta az igazságügy-miniszternek és a belügyminiszternek, hogy ezt kezdeményezzék a jogalkotónál.
A konkrét ügy ráirányította a figyelmet arra a szintén visszásságot kiváltó helyzetre, hogy bár a felügyeleti eljárás, intézkedés funkciója elsősorban az eljárások jogszerűségének biztosítása (nem az egyéni jogorvoslás), ezt a funkciót segíti az eljárást kezdeményező ügyfél is (egyéni szándékától függetlenül), az illetékfizetés és -visszatérítés szabályai ezt a sajátosságot nem veszik figyelembe. A megfizetett illetéket ugyanis – ugyanúgy, mint a fellebbezésnél – csak akkor lehet visszatéríteni, ha a határozat az ügyfél hátrányára részben vagy egészben jogszabálysértő, és a visszatérítést a jogorvoslati eljárás során hozott határozatban kell elrendelni. Az Áe. 71. §-a szerinti felügyeleti eljárásban azonban a határozat megváltoztatása vagy megsemmisítése csupán joga, de nem kötelessége a felettes szervnek, még akkor sem, ha jogszabálysértést észlel, továbbá mások jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogai is korlátozzák az intézkedést. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 32. §-a alapján sem ilyenkor nincs lehetőség a visszatérítésre, sem akkor, ha van jogsértés, de az nem okozott hátrányt a panaszosnak (pl. eljárási jogsértés, mint a panaszolt ügyben), vagy nem neki okozott.
Ahhoz, hogy a jövőben a hatóságok ne okozzanak sérelmet az állampolgároknak a tulajdonhoz (Alk. 13. § (1) bek.) és a tisztességes eljáráshoz (Alk. 2. § (1) bek.) való jogukkal összefüggésben, indokolt az illetékekről szóló törvény módosítása a felügyeleti intézkedés illetéke tekintetében. Az országgyűlési biztos erre tett javaslatot a pénzügyminiszternek és a belügyminiszternek. A válaszadás határideje még egyik jogszabálymódosítási javaslat esetén sem telt le.
OBH 434/1999.
Az Alkotmány 2. §. (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonsággal és az Alkotmány 13. §. (1) bekezdésében biztosított tulajdonjoggal összefüggésben visszásságot okoz az építésügyi jogszabály azon hiányossága, hogy nem tartalmazza a temetőnek a lakóházaktól, valamint a gyermek- és oktatási intézményektől való védőtávolságát.
A panaszosok a beadványukban azt sérelmezték, hogy a járdánházi önkormányzat képviselő-testülete a meglévő temetőt az ingatlanukkal szomszédos ingatlanon kívánja bővíteni.
Az országgyűlési biztos vizsgálatot indított, mert felmerült az Alkotmány 13. §. (1) bekezdésében biztosított tulajdonjoggal és az Alkotmány 2. §. (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonsággal összefüggésben a visszásság gyanúja.
Az országgyűlési biztos a polgármestertől és a megyei ÁNTSZ-től kért tájékoztatás alapján megállapította, hogy Járdánháza önkormányzata képviselő-testülete a község temetőjének bővítését határozta el. A területi ÁNTSZ előzetes állásfoglalásában előírta, hogy a temető tervezett bővítési területe 100 méteres körzetében a lakók hozzájárulása szükséges. A panaszos a hozzájáruló nyilatkozatát visszavonta, s kérte, hogy a temetőt ne bővítsék. A képviselő-testület figyelemmel arra, hogy akkor volt folyamatban a temetkezésről szóló törvényjavaslat országgyűlési vitája, a törvény elfogadásáig eljárását felfüggesztette. A törvény hatálybalépését követően a testület a bővítéshez szükséges munkálatok megrendeléséről határozott, miután a temetőt másfelé nem lehet bővíteni. A községben a vezetékes ivóvízhálózat több mint 10 éve működik, ennek ellenére a panaszos az ingatlanán lévő ásott kutat használja, saját veszélyére és felelősségére. A szakhatóság előírása a megyei ÁNTSZ szerint a lakók méltányolható kegyeletvédelmét vette a figyelembe a bővítésnél, mert annak közegészségügyi akadálya nincs.
Az országgyűlési biztos megállapította, hogy a temetők létesítése, bővítése során az OÉSZ szabályozta a betartandó védőtávolságot olymódon, hogy a kegyelet-védelem érdekében lakóépülettől 50 méter védőtávolságot kellett biztosítani. Az OTÉK alapján (hatályba lépett 1998. január 1.) a temetők ún. különleges területek övezetébe tartoznak, amelyek építési feltételeit helyi építési szabályzatban, településrendezési tervben kell meghatározni. A temető védőterületére vonatkozóan tételes előírás nincs, azt a szakhatóságok eseti előírásainak figyelembevételével kell kialakítani.
Az országgyűlési biztos más ügy kapcsán (OBH 6890/1997.) tartott vizsgálatában rámutatott arra, hogy a temetőnek a lakóépületektől, valamint az oktatási és gyermekintézményektől való védőtávolsága meghatározásának hiánya az Alkotmányban biztosított tulajdonjoggal és a jogállamiságból fakadó jogbiztonsággal összefüggésben visszásságot okoz. Ezért kezdeményezte az OTÉK kiegészítését a védőtávolság meghatározásával. A vizsgálat idején folyamatban volt a kormányrendelet felülvizsgálata, amelynek során – hosszas egyeztetést követően – az előterjesztő azt a választ adta, hogy az országgyűlési biztos kezdeményezését figyelembe veszik.
Az országgyűlési biztos ismételten megállapította, hogy magának a jogszabálynak a hiányossága okozza az alkotmányos jogokkal összefüggésben a visszásságot, amelynek megszüntetése érdekében jogszabálymódosítási kezdeményezését már más ügyben előterjesztette, ezért a jelen ügyben erre nézve ajánlást nem tett.
OBH 762/1999.
Az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz és a 70/D. § (1) bekezdésében megfogalmazott, a lehető legmagasabb testi és lelki egészséghez, valamint a 2. § (1) bekezdésében dekralált jogállamiságból fakadó tisztességes eljáráshoz való alkotmányos joggal összefüggésben nem keletkezik visszásság, ha az ügyfelek az államigazgatási eljárást együttműködésükkel nem segítik.
Teljes szöveg: 3.4. alfejezetben.
OBH 1185/1999., OBH 1888/1999., OBH 2458/1999.
A jogállamiságból fakadó jogbiztonsággal (Alk. 2. § (1) bek.), a tulajdonhoz való joggal (Alk. 13. § (1) bek.) és az emberi méltóságból (Alk. 54. § (1) bek.) eredő önrendelkezési joggal összefüggő visszásságot eredményez az olyan önkormányzati rendelet alkalmazása,
– amelyen nem vezetik keresztül az Alkotmánybíróság által végrehajtott változtatást,
– amelynek rendelkezései a települési szilárdhulladék-elszállítási díjának részleges előre történő megfizetését írják elő,
– amely a hulladékgyűjtés módját úgy szabályozza, hogy azt a szolgáltatás igénybevételére kötelezett tulajdonosok egy része a tulajdonjogának veszélyeztetése nélkül nem tudja igénybe venni,
– amely szabálysértéssé minősíti a hulladékszállítási kötelező közszolgáltatás igénybevételének elmulasztását.
Az országgyűlési biztos több állampolgári panasz alapján vizsgálatot folytatott Érd Város Önkormányzat Képviselő-testülete által a települési szilárd hulladék összegyűjtésére, elszállítására és ártalommentes elhelyezésére irányuló kötelező közszolgáltatás ellátásáról alkotott rendelet alkalmazásával kapcsolatban.
A panaszosok kifogásolták, hogy a megállapított szolgáltatási díjak a szolgáltatáshoz képest aránytalanul magasak, a díj mértéke független az ingatlanban lakó személyek számától, szolgáltatási díj fizetésére kötelezik azokat is, akik a szolgáltatást nem veszik igénybe, a szolgáltató az önkormányzat által megállapított díjtételeken felül külön díjbeszedési díjat is követel, a szolgáltató a hulladék összegyűjtését csak hétköznap végzi, ezért azt az ingatlanukra csak hétvégén kijáró üdülőtulajdonosok nem tudják igénybe venni, a díjkedvezmények megállapítása során az önkormányzat nem járt el kellő méltányossággal az idős, másodmagukkal élő, kis jövedelmű emberek tekintetében.
Az országgyűlési biztos az ügy vizsgálata során a következőket állapította meg:
Az egyes helyi közszolgáltatások kötelező igénybevételéről szóló 1995. évi XLII. törvény (Kötv.) alapján az önkormányzat által alkotott rendelet alkotmányosságát állampolgári panaszok alapján az Alkotmánybíróság vizsgálta. Ennek során a rendelet egy szövegrészét alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette. Az indítványt ezt meghaladó részében az Alkotmánybíróság elutasította. A megsemmisített jogszabályhely azt az előírást tartalmazta, hogy az Érden lakóhellyel rendelkező tulajdonosok kérhetik a kötelező közszolgáltatás igénybevételének szüneteltetését, ha legalább 90 napig megszakítás nélkül sem ők, sem más nem használja az ingatlant. Az Alkotmánybíróság a diszkrimináció alkotmányos tilalmába ütközőnek ítélte, hogy az ingatlan használatának tartós szüneteltetését, mint díjat csökkentő tényezőt csak az Érden lakóhellyel rendelkező tulajdonosoknál vették figyelembe. Az Alkotmánybíróság határozata alapján hatályban maradt rendeletszöveg szerint már minden ingatlantulajdonos élhet az említett díjcsökkentés lehetőségével, ha legalább 90 napig nem tartózkodik az ingatlanán és azt más sem használja.
Az országgyűlési biztos részére a vizsgálat során Érd város jegyzője által hatályosként megküldött rendeleten az Alkotmánybíróság által végrehajtott módosítást nem vezették keresztül. Ez alapot ad arra a feltételezésre, hogy az Alkotmánybíróság által megváltoztatott jogszabályhely gyakorlati alkalmazása változatlanul annak eredeti, alkotmányellenes szövege szerint történik, ami a jogállamisággal és a diszkrimináció tilalmával összefüggő alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságot okoz.
A rendelet egyébként a díjazás mértékét illetően megfelel az alkotmányossági követelményeknek. Olyan differenciált díjrendszert állapított meg, amely törekszik a szolgáltatás-ellenszolgáltatás Polgári Törvénykönyvben megállapított követelményének a lehetőségekhez képest történő biztosítására. E tekintetben alkotmányos visszásságot nem állapított meg a vizsgálat. Az ár mértékére vonatkozóan az országgyűlési biztos hatáskör hiányában nem folytatott vizsgálatot. A kötelező hulladékszállítási közszolgáltatás díja ugyanis a hatósági árak körébe tartozik. Az Alkotmánybíróság 6/1999. (IV. 21.) AB határozatában megállapította, hogy a hatósági árak tartalmát nem a piaci viszonyok határozzák meg, ezért az arányosság megítéléséhez szükséges piaci érték megállapítására nincs mód. A hatósági árat megállapító rendeleti szabályok törvényessége a Ptk. alapján nem vizsgálható. Az arányosságot a hatósági árat megállapító jogszabálynak kell biztosítani, a jogszabály alkotmányosságának vizsgálata azonban kívül esik az országgyűlési biztos hatáskörén.
Nem adott alapot intézkedésre a rendeletnek az az előírása sem, amely szerint kedvezményben részesülhetnek az ingatlant egyedül használó, egyedül élő 70 éven felüli tulajdonosok. A Kötv. felhatalmazása alapján az önkormányzat – az alkotmányos követelmények megtartása mellett – szabadon mérlegelheti a kedvezmények megadását, feltételeit és a kedvezményezettek körét. Amennyiben mérlegelése során nem sért alkotmányos követelményeket, úgy nem valósít meg alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságot azzal, hogy a lakosság egy bizonyos, objektív ismérvek alapján meghatározott csoportjának kedvezményt ad, akik viszont nem felelnek meg ezeknek az ismérveknek, nem vehetik igénybe a kedvezményt. A rendelet e szabálya megfelel annak a követelménynek, hogy az azonos ismérveknek megfelelő igénybevevői körökre azonos joghatású szabályokat kell alkalmazni. Önmagában az a tény, hogy a kedvezmények megállapítását a lakosság egyes csoportjai méltánytalannak tartják, nem alkalmas alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásság megállapítására.
Nem okoz alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságot az az előírás sem, amely szerint a hulladékszállítás díját az is köteles megfizetni, aki a szolgáltatást nem veszi igénybe. A Kötv. értelmében ugyanis a szolgáltatás igénybevétele az ellátott területen kötelező, az igénybevétel mellőzésére és erre hivatkozva a díjfizetés megtagadására nincs törvényes lehetőség.
A rendelet értelmében a szolgáltatás egy részét a tulajdonosok előre kötelesek megfizetni. E szabály gyakorlati alkalmazása az emberi méltóságból eredő önrendelkezési joggal összefüggő alkotmányos visszásságot okoz. Az önrendelkezési jog magában foglalja a cselekvési szabadságot, ami azt jelenti, hogy a polgári jogi kapcsolatok tartalmát a felek általában szabadon határozhatják meg. A szerződési szabadság korlátozható, azonban csak alkotmányos cél által vezérelten, a céllal arányos mértékben. A települési szilárd hulladék elszállítása polgári jogviszony keretében történik, a jogviszony létrehozását és annak tartalmi elemeit jogszabályok állapítják meg. A szolgáltatás igénybevevője tehát a szerződés tartalmáról nagyrészt nem dönthet szabadon. Ilyen körülmények között különös jelentősége van annak, hogy meddig terjed a szerződési szabadság rendeleti korlátozása. Az országgyűlési biztos gyakorlata értelmében a szerződési szabadság aránytalan korlátozását eredményezi az előzetes díjfizetési kötelezettség meghatározása, ezért az ilyen rendelkezés gyakorlati alkalmazása alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszássághoz vezet.
A rendelet értelmében a szolgáltató hétköznap köteles elvégezni a szemétgyűjtést. A tulajdonosok a szemetet kizárólag szemétgyűjtő edényben gyűjthetik, melyet ki kell tenni az ingatlan elé az elszállítás érdekében. Többen is panaszkodtak amiatt, hogy ingatlanukra csak hétvégén járnak ki, és ha a gyűjtőedényt hétvégén kiteszik, az a következő hét végére eltűnik. A szemétgyűjtés rendjének és módjának ilyen módon történő szabályozása a tulajdonhoz való joggal összefüggő alkotmányos visszásságot eredményez a gyakorlatban, mert a tulajdonos a szolgáltatást vagy nem tudja igénybe venni, vagy csak tulajdonának veszélyeztetésével tudja a hulladékot az előírt módon elszállíttatni.
A rendelet a települési szilárd hulladék igénybevételére irányuló közszolgáltatás elmulasztását szabálysértésnek minősíti. E jogszabály alkalmazása ugyancsak alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságot eredményez. Az Alkotmánybíróság álláspontja értelmében ugyanis (19/1998. (V. 22.) AB határozat) a szabálysértés intézményének rendeltetésével összeegyeztethetetlen, hogy a jogalkotó valamely közjogi védelmet igénylő közérdek nélkül önmagában a polgári jogi szerződésből eredő kötelezettség nem teljesítését szabálysértéssé nyilvánítsa. A települési szilárd hulladék szervezett gyűjtése és elszállítása közérdek, ha azonban ennek elmulasztása nem jár együtt más közjogi védelmet igénylő érdek (pl. a köztisztaság védelme) sérelmével, akkor a mulasztás önmagában szabálysértésnek nem minősíthető. Az ilyen tartalmú szabálysértési rendelkezés gyakorlati alkalmazása alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságot eredményez.
A Kötv. értelmében a közszolgáltatás díját az önkormányzat rendeletében kell szabályozni. Ez azt jelenti, hogy a közszolgáltatás elvégzéséért a rendeletben meghatározottakon felül a szolgáltató semmilyen címen nem követelhet további díjat. Az országgyűlési biztos nem terjesztette ki vizsgálatát arra a kérdésre, hogy a szolgáltató valóban szed-e díjbeszedési díj címén a rendeletben foglaltakon túlmenően díjat a tulajdonosoktól, mert e tekintetben a tulajdonosok a rendelkezésükre álló jogorvoslati lehetőségeket nem merítették ki. A rendelet értelmében a rendelettel összefüggő tevékenység és a rendelet végrehajtásának vizsgálata a jegyző feladata.
Mindezek alapján az országgyűlési biztos a feltárt alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságok megszüntetése érdekében ajánlást tett az önkormányzat törvényességi felügyeletét ellátó Pest Megyei Közigazgatási Hivatal vezetőjének, és felkérte, hogy kezdeményezze a rendelet megfelelő módosítását.
Felkérte továbbá Érd Város Önkormányzatának jegyzőjét, gondoskodjék arról, hogy a lakosság megismerje, a szolgáltató pedig alkalmazza a rendeletnek az Alkotmánybíróság által módosított szövegét.
Érd Város Önkormányzat jegyzőjénél kezdeményezte, hogy a rendelet által megállapított ellenőrzési jogkörében vizsgálja meg, alkalmaz-e a szolgáltató olyan díjtételeket, melyeket a rendelet nem tartalmaz, és szükség esetén tegyen intézkedést a jogtalanul alkalmazott díjtételek megszüntetésére.
A Közigazgatási Hivatal vezetője egyetértett az ajánlással, és kezdeményezte a rendelet módosítását.
OBH 1253/1999.
Az Alkotmányban deklarált vállalkozáshoz való joggal (9. § (2) bek.), a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való joggal (70/B. § (1) bek.) összefüggésben visszásságot okoz, ha a kamara – a jogbiztonság alkotmányos követelményét (Alk. 2. § (1) bek.) is megsértve – a vállalkozó számára olyan szakmai feltételt ír elő valamely munka elvégzéséhez, amelyre csak jogszabályban lenne lehetőség.
A panaszos – aki egyéni vállalkozó villanyszerelő – 1999-ben benyújtott panaszában azt kifogásolta, hogy a Pest Megyei Kézműves Kamara nem fogadta el szakképesítettnek a szakirányú végzettséggel rendelkezőket, hanem csak a szakirányú felsőfokú végzettségű vagy a mestervizsgát tett vállalkozókat. A vizsgára felkészítést a kamara szervezte, ami nagy költséget jelentett a vállalkozóknak. Mindezek miatt sérelmezte a panaszos a kötelező kamarai tagságot. Mivel a panaszban leírt sérelem összefüggésben áll az állampolgár alkotmányos jogaival, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa az ügyben vizsgálatot indított, amelynek lefolytatására a kamara felett törvényességi felügyeletet gyakorló gazdasági minisztert kérte fel.
A gazdasági miniszter a vizsgálata eredményeként közölte, hogy a Pest Megyei Kézműves Kamara és a Budapesti Elektromos Művek Rt. 1998 májusában együttműködési megállapodást kötött. Az együttműködés célja a villamosenergia-fogyasztók magasabb színvonalú kiszolgálása, az élet, vagyon- és üzembiztonsági követelmények magasabb szintű teljesítése az e szakterületen működő vállalkozók és vállalkozások minősítésével. Ennek megvalósításához a kamara Szakvállalkozói Nyilvántartást vezet, amelybe való felvételre félévenként felhívást tesz közzé.
A Gazdasági Versenyhivatal Versenytanácsa Vj-110/1998/27. számú határozatával az együttműködési megállapodást a gazdasági versenyt korlátozó megállapodásokra vonatkozó tilalom alól 2002. december 31-ig mentesítette.
Az indokolás szerint a Budapesti Elektromos Művek Rt. vállalta, hogy változatlanul folytatja jelenlegi munkaátvételi gyakorlatát, s a minőségtől függően nem zárkózik el a hálózatra kapcsolástól csupán azért, mert nem a nyilvántartásba bejegyzett gazdálkodó szervezet végezte ezt a munkát, illetve állított ki erre vonatkozó igazolást. A Pest Megyei Kézműves Kamara azonban ettől eltérően, valótlan tartalommal félretájékoztatta a vállalkozót, amikor jogszabályellenesen a nem minősített beszállítók szerelési jogosultságát szűkítette. A villamos energiáról szóló 1994. évi XLVIII. törvény ugyanis sem a szolgáltatót, sem a kamarát nem hatalmazza fel arra, hogy a csatlakozó berendezés kivitelezőjének képesítési követelményeit előírja. (Ezt miniszteri rendeletek szabályozzák.)
A mester cím megszerzése nem jelent többletjogosultságot birtokosa számára, kivéve, ha erről külön jogszabály rendelkezik. Jelen esetben a kivitelezői tevékenység gyakorlását a rendelet nem köti mestervizsgához, vagy szakirányú felsőfokú végzettséghez, nem írható elő követelményként a – Szakvállalkozói Nyilvántartásba vétel feltételeként meghatározott – szakirányú vizsga sem.
A gazdasági kamarákról szóló 1994. évi XVI. törvény 59. §-a ellenére az érintett vállalkozók a panaszolt esetben jogorvoslattal nem élhettek, mert az Együttműködési Megállapodás megkötését testületi határozat nem előzte meg. Mindezen megállapítások alapján a gazdasági miniszter a törvényességi felügyeleti eljárás keretében felhívta a Pest Megyei Kézműves Kamarát, hogy a jövőben a szakvállalkozói igazolvánnyal kapcsolatban csak olyan tájékoztatást tegyen közzé, amely megfelel a jogszabályoknak és a Gazdasági Versenyhivatal Versenytanácsa határozatának.
A vizsgálat alapján az országgyűlési biztos megállapította, hogy a Pest Megyei Kereskedelmi és Iparkamara eljárása sérelmet okozott a panaszosnak a vállalkozáshoz, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos jogaival összefüggésben, de sérelmet szenvedett a jogbiztonság követelménye is. A miniszter törvényességi felügyeleti jogkörében a konkrét ügyben a jogsértés megszüntetésére intézkedett. Az országgyűlési biztos ajánlásában azt kérte a minisztertől, hogy vizsgálja meg, milyen eredménnyel járt ez az intézkedés. A miniszter az ajánlást elfogadta, az ellenőrzés megállapította, hogy a visszásság orvoslása megtörtént.
A vizsgálat idején fogadta el az Országgyűlés a gazdasági kamarákról szóló új, 1999. évi CXXI. törvényt, ami ugyan a kamarai tagságot nem teszi kötelezővé, de feladataik – például éppen a fogyasztók érdekvédelmében, a szakképzésben – fennmaradnak. Hasonlóképpen mód van a kamarai határozatokkal szemben a jogorvoslatra, és változatlan a törvényességi felügyelet is. Ez indokolta, hogy az országgyűlési biztos másik ajánlásában arra kérje a gazdasági minisztert, valamint a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökét, szíveskedjenek gondoskodni arról, hogy minél szélesebb körben ismertté váljon a kamarai döntésekkel kapcsolatos törvényességi eljárás lehetősége, fórumai.
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke közölte, hogy az ajánlást elfogadva tájékoztatást adtak ki az említett témában a területi kamaráknak azzal, hogy azt a kamarai hírlevelekben jelentessék meg.
OBH 1332/1999. és OBH 6829/1996.
Az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében rögzített, a tulajdonhoz fűződő jogot sérti a pszichiátriai betegek otthonának a gondozottak pénzkezelésével kapcsolatos azon gyakorlata, amely szerint egyes cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt álló gondozott nyugdíját, jövedelmét gondnoka helyett az intézet veszi fel és kezeli. Ugyanezen jogot sérti, ha a gyámhatóságok – a gondnokság alatt álló személyek vagyona terhére az eseti pénzfelhasználás engedélyezése során – a gondnokok kérelmének indokoltságát nem minden ügyben vizsgálják a megfelelő körültekintéssel, és a pénzfelhasználást „automatikusan” engedélyezik.
Teljes szöveg: 3.3. alfejezetben.
OBH 1675/1999.
Az Alkotmányban deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság (2. § (1) bek.), a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangja (7. §) követelményével, a tulajdonhoz való joggal (13. §), illetőleg az öröklés jogával (14. §) összefüggésben visszásságot okoz, továbbá a hátrányos megkülönböztetés tilalmába (70/A. §) is ütközik, ha a nemzetközi szerződéssel az állampolgárok tulajdonában okozott károk kárpótlás útján történő rendezése nem terjedne ki a Párizsi Békeszerződés 32. cikkében vállalt kötelezettség teljesítésének elmulasztása folytán keletkezett károkra.
A panaszos a beadványában azt kifogásolta, hogy a nagyapja 1945. július 12-én 97,35 mázsa búzát szállított a szovjet jóvátételre, de annak ellenértékét sem ő, sem örökösei nem kapták meg; az állami szervek leveleikre érdemben nem intézkedtek. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese által lefolytatott vizsgálat megállapította, hogy a panaszos időközben elhunyt édesapja még 1992-ben írt levelet – amihez csatolta a búza átadásával kapcsolatos követelésre vonatkozó eredeti hivatalos iratot – a kártalanítás ügyében a pénzügyminiszterhez. A minisztériumtól azt a választ kapta, hogy a Párizsi Békeszerződés (1947: XVIII. tv.) 32. cikkelye alapján kérése teljesítésére egyelőre nincs lehetőség, mert a szükséges jogszabályt nem alkották meg, a Magyar Államot terhelő kártérítések rendezésére folyamatosan kerülhet sor. Hasonló tartalmú válaszleveleket kapott a panaszos nagyapja az Országgyűlés elnökétől, a Miniszterelnöki Hivataltól 1990-ben, 1991-ben, maga a panaszos pedig az Igazságügyi Minisztériumtól 1999-ben.
Az országgyűlési biztos és általános helyettese évek óta sürgeti az állam által kötött nemzetközi szerződésekkel okozott károk (ideértve a II. világháborút követő lakosságcserék vagyonjogi vonzatait is) kárpótlására vonatkozó törvény megalkotását figyelemmel a hozzájuk érkező nagyszámú panaszra. A Kormány jogalkotási programja szerint ez a törvényjavaslat 2000. év első felében az Országgyűlés elé került volna. Ez azonban csak a Párizsi Békeszerződés 29. cikk 3. pontjában meghatározott károkról rendelkezett volna, a 32. cikk 2. pontjáról nem. Visszásságot okozna a jogegyenlőség alkotmányos elvének sérelme miatt a tulajdonhoz (örökléshez) való joggal összefüggésben, ha a Párizsi Békeszerződés jóvátételre vonatkozó egyik cikke alapján okozott kár kárpótlására megszületik a szükséges jogszabály, a másik cikk alapján kárt szenvedettek esetére azonban nem. A törvényhozónak lehetővé kell tennie – a Pénzügyminisztérium ismerete szerint csekély számú – ilyen jogalapú (Békeszerződés 32. cikk) kérelem elbírálását is. E javaslatára válaszolva az országgyűlési biztost az igazságügy-miniszter tájékoztatta a jogszabályelőkészítés helyzetéről, arról, hogy a késedelem alapvető oka, hogy még nem sikerült a jogszabály hatályát a várakozásoknak és a korábbiakban kialakult kárpótlási elveknek is megfelelően meghatározni. E jogi kérdések megoldására és ennek nyomán a költségvetési igény kidolgozására további előkészítő munka szükséges. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa az alkotmányos joggal kapcsolatos visszásság megszüntetését ez esetben is folyamatosan sürgetni fogja a törvényhozónál.
OBH 1728/1999.
Az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében deklarált tulajdonhoz való joggal összefüggésben visszásságot okoz, ha az egészségügyi intézményben az orvosi vizsgálóhoz tartozó öltöző helyiség bárki számára – kívülről is – nyitható.
A panaszos az országgyűlési biztoshoz intézett levelében leírta, hogy tüdőszűrés elvégzése miatt jelentkezett a IX. ker. Bakáts utcai szűrőállomáson. Személyes tárgyait a röntgen vizsgálat idejére az öltözőben hagyta, ahonnan azokat egy ismeretlen férfi eltulajdonította. A panaszos véleménye szerint az eset megelőzhető lett volna, ha az öltöző ajtaja kívülről nem, csak belülről lett volna nyitható, így a történtek tekintetében mulasztás terheli a tüdőszűrő állomást is. Panaszával megkereste az érintett egészségügyi intézményt, de ott elutasították.
A panasz alapján a tulajdonhoz való joggal kapcsolatos visszásság gyanúja miatt az országgyűlési biztos vizsgálatot indított, vizsgálatához a panaszos által becsatolt iratokat használta fel.
A panaszos a tüdőszűrő állomás öltöző helyiségében egy székre rakta le felsőruházatát és a nála lévő csomagokat. Amikor a röntgenhelyiségben tartózkodott, egy ismeretlen férfi kinyitotta az öltöző ajtaját, és panaszos válltáskájával a kezében elrohant.
Az országgyűlési biztos a panasszal kapcsolatban azt vizsgálta, hogy mennyire állapítható meg ok-okozati összefüggés a vagyon elleni cselekmény elkövetésének lehetősége és az egészségügyi intézmény öltözőjébe való ki- és belépés módja között. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy a panaszos válltáskájának eltulajdonítását lényegesen megkönnyítette az, hogy a szűrőállomás öltözőjének ajtaja kívülről bármikor kinyitható. Az egészségügyi vizsgálat elvégzésekor az öltözőben hagyott vagyontárgyak eltulajdonítását az egészségügyi intézmény valóban nem tudja megakadályozni, de az öltözőbe való ki- és belépés módjának megváltoztatásával megnehezíteni igen. A tulajdonhoz való jog biztosítása magában foglalja annak védelmét is, ami nem csak a hatóságok, bíróságok, hanem valamennyi közintézmény kötelessége az alapfeladatához igazodó mértékben. A tulajdonhoz való jogból adódóan tehát egy egészségügyi intézménytől az is elvárható, hogy az egészségügyi vizsgálat elvégzése alatt az öltözőben hagyott tárgyak nagyobb biztonsága érdekében az öltöző ajtaját csak belülről teszi nyithatóvá. Az egészségügyi intézmény az öltözőbe való ki- és belépés korlátozás nélküli megengedésével veszélyezteti az egészségügyi vizsgálaton részt vevő állampolgárok tulajdonhoz való jogát, ezért azzal összefüggésben visszásságot okoz.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa a megállapított visszásság orvoslása érdekében felkérte a Fővárosi Szent István Kórház főigazgatóját, hogy a tüdőszűrő állomás öltözőjébe való ki- és belépés módját, az öltözőben hagyott vagyontárgyak nagyobb biztonsága érdekében, változtassa meg.
Az érintett a kezdeményezést elfogadta.
OBH 1824/1999.
Visszásságot okoz az Alkotmány 70/E. §-ban biztosított szociális biztonsághoz való joggal és a 13. § (1) bekezdésében deklarált tulajdonhoz való joggal kapcsolatban az önkormányzat azzal, hogy két idős, jövedelemmel nem rendelkező testvérpár esetében az időskorú járadék megállapítását követően a tulajdonnal rendelkező jogosult ingatlanára vonatkozóan jelzálogjogot jegyeztet be a földhivatalban az önkormányzat javára.
A panaszosok (testvérek) azért fordultak az állampolgári jogok országgyűlési biztosához, mert sérelmezték a Bihardancsháza Község Önkormányzatának eljárását a szociális támogatásokkal kapcsolatos kérelmük ügyében.
A vizsgálat az Alkotmányban deklarált szociális biztonsághoz való jog megsértésének gyanúja miatt indult, melynek során az országgyűlési biztos megkereste az önkormányzatot.
A vizsgálat megállapította, hogy az önkormányzat rendelete helyesen szabályozta az időskorúak járadéka megállapításának feltételeit. A rendelettel és annak alapjául szolgáló törvényi felhatalmazással szemben azonban helytelen gyakorlatot folytatott az önkormányzat, amikor a panaszosok tiltakozása ellenére jelzálogjogot jegyeztetett be az ingatlantulajdonnal rendelkező panaszos ingatlanára. A törvénysértő állapothoz a földhivatal is hozzájárult. A Hajdú-Bihar Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője az országgyűlési biztos felkérésére a vizsgálatot mindenre kiterjedően lefolytatta, részletes megállapításokat, javaslatokat és intézkedéseket tett. Az Alkotmánybíróság a 31/1996. (VII. 3.) AB határozata kimondta: „…Az említett rendelkezések összevetésével megállapítható, hogy az önkormányzat nem jogosult arra, hogy zálogjog keletkeztetését rendeletében előírja. Ilyen felhatalmazást ugyanis törvényi előírás nem tartalmaz, a Ptk. 685. § a) pontja pedig a 259. §-t nem említi azok között a rendelkezések között, amelyek tekintetében az önkormányzati rendelet általános értelemben is jogszabálynak minősül…”
Az országgyűlési biztos megállapította, hogy az ellátási kötelezettség elmaradásával és a tulajdonjog indokolatlan korlátozásával az Alkotmányban deklarált szociális biztonsághoz és a tulajdonhoz való joggal összefüggésben az önkormányzat döntése és a földhivatal eljárása alkotmányos joggal kapcsolatos visszásságot okozott. A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa 1999-ben Borsod-Abaúj-Zemplén megyei települést érintően vizsgálatot folytatott a rendszeres szociális segély folyósításával kapcsolatos egyes önkormányzati gyakorlattal összefüggésben. A kisebbségi biztos kifejtette, hogy a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló törvény nem tartalmaz előírást arra vonatkozóan, hogy az önkormányzat a segélyezett halála, tehát az öröklés megnyílta előtt jogosult jelzálogjogot bejegyeztetni a rendszeres szociális segélyben részesülő személy ingatlan tulajdonára. A kisebbségi biztos ajánlására az érintett település törvényességi felügyeletét ellátó megyei közigazgatási hivatal intézkedett a rendelet módosításáról. A kisebbségi biztos vizsgálatát követően az állampolgári jogok országgyűlési biztosa felkérte a közigazgatási hivatalok vezetőit, hogy tekintsék át a megye településein a hatályos helyi rendeleteket, mivel országos áttekintést szeretne kapni arról, hogy melyik településen alkalmazzák a törvényellenes gyakorlatot. Az országos vizsgálatot az országgyűlési biztos az OBH 3120/1999. számú jelentésében lezárta, és a közigazgatási hivatalokat, a földhivatalokat és az önkormányzatokat érintő kezdeményezéssel egyidőben ajánlást tett a bejegyzések törlése érdekében.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa felkérte Bihardancsháza Község Önkormányzatának Képviselő-testületét, hogy az önkormányzat ellátási kötelezettségére tekintettel – és nem a panaszosok hozzájárulásától függően – vizsgálja felül döntését, és az időskorúak járadékát mindkét panaszos részére állapítsa meg.
A polgármester tájékoztatása szerint a kezdeményezés teljesült, és mindkét panaszos részére az önkormányzat a járadékot megállapította.
