Gy 539/2005.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának állásfoglalása a kiemelten nagy adótartozást felhalmozók listájának közzétételével kapcsolatban
Az ombudsman álláspontja szerint nem okoz alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságot a kiemelten nagy adótartozást felhalmozók személyének és adóhátralékuk mértékének a közzététele.
Hangsúlyozni kell, hogy a jövedelmek adóztathatóságának alkotmányossága nem kétséges, a közteherviselés ugyanis alkotmányban rögzített állampolgári kötelesség, amely szerint mindenki köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez, a közszükségletek anyagi fedezetéhez hozzájárulni. Az alapjogi tulajdonvédelem – amelyet az Alkotmánybíróság bizonyos, polgári jogilag nem tulajdonnak minősülő vagyoni értékű jogokra is kiterjesztett – az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját védi. A tulajdon szociális kötöttségei azonban a magántulajdon közkötelezettségekkel való terhelését alkotmányosan lehetővé teszik. A közteherviselési kötelesség teljesítése az állam és a társadalom működésének anyagi alapjait teremti meg, hiszen az adók teszik ki az állami bevételek túlnyomó részét, ezért kikényszerítésük a társadalom egész közösségét érintő közérdek, az erre vonatkozó információk ismerete közügy.
A kiemelten nagy adótartozást felhalmozók adatainak közzétételét elrendelő jogszabályi rendelkezés célja, hogy javítsa az adózási morált azáltal, hogy a nagy összegű adórövidítéseket eredményező cselekmények elkövetőit szembesíti azokkal, akiknek kárára jogellenesen kívántak gazdagodni, azaz a társadalom többi tagjával. Utalni kell arra is, hogy a nyilvánosság elvének az alkalmazása a személyek vagyonát illetően jogrendünkben a forgalom biztonsága, illetve a közélet tisztasága érdekében elfogadott gyakorlat (az ingatlan-nyilvántartás és a cégjegyzék, illetőleg egyes állami tisztségviselők vagyon-nyilatkozatának nyilvánossága stb.).
Az Alkotmány 70/A. §-ának értelmében az azonos helyzetben lévő személyeket azonos bánásmódban kell részesíteni, ezért alkotmányos jogokkal összefüggő visszásság gyanúja csak akkor merülne fel, ha az adótartozók között a közzététel során a hatóság hátrányos, sértő megkülönböztetést alkalmazna. (Ahogyan azt az OBH 2150/2005. sz. jelentésemben megállapítottam az ún. KA-VOSZ ügyben: az egyediesítés, az adósok homogén csoportjából való kiemelés azzal a szándékkal, hogy így a többi adóst fizetésre bírják, olyan indokolatlan különbségtétel, amely az érintettekre nézve megalázó, és sérti az emberi méltóságukat.) Erre utaló adat azonban az adótartozók vonatkozásában eddig nem merült fel.
Budapest, 2005. szeptember 5.
Lenkovics Barnabás sk.
OBH 3911/2005.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának állásfoglalása a gyógyszerárakkal összefüggésben felmerült, de az egészségügyi ellátórendszer egészét érintő verseny térnyerésének egyes kérdéseivel kapcsolatban
A Magyar Orvosi Kamara elnökének felvetése és kérése alapján felmerült, hogy a „biztonságos, színvonalas és az esélyegyenlőségre tekintettel lévő betegellátás, a szolidaritás elvét követő társadalombiztosítás” ez idő szerint a gazdasági szempontok szerinti verseny terepén méretik meg, mely egyes esetekben – a jogi normák változásait is szem előtt tartva – alapjogi aggályokat kelt. Mivel a gazdaságban élénkítő hatással bíró verseny a patika vagy az orvosi rendelő falai között szokatlan, sőt visszás körülményeket teremthet, országgyűlési biztosként – ahogyan eddig is az egészségügyet érintő kérdésekkel kapcsolatban – ezúttal is szükségesnek látom a helyzet emberi jogi és alkotmányos alapjogi értékelését és erről a nyilvánosság tájékoztatását.
A konkrét esetben a törvényjavaslat – a Gazdasági Versenyhivatal álláspontja szerint – a nem támogatott gyógyszerek körében óhajtotta volna elindítani a gyógyszertárak közötti árversenyt, ezzel megszüntetendő a gyógyszertárak „árkartellszerű” viselkedését. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy – mivel a nem vényköteles gyógyszerek egységes ára nem hatósági aktus révén jött létre – mindez a gyógyszertárak versenyt elkerülő magatartásának következménye. Ez pedig a Gyógyszerész Kamara azon jogosítványával lehetséges, mely meghatározza az e termékkört is érintő árrés szabályozását, ezzel együtt a tájékoztató jellegű fogyasztói árak negyedéves kihirdetését jelenti. (Az Országgyűlés 2005. július 4-i ülésnapján elfogadta az emberi alkalmazásra kerülő gyógyszerekről és egyéb, a gyógyszerpiacot szabályozó törvények módosításáról szóló 2005. évi XCV. törvényt.).
A Gazdasági Versenyhivatal véleménye szerint azonban „szükség van e téren is a piacgazdasági törvényszerűségek figyelembevételén alapuló, bátrabb deregulációra, s a terület újraszabályozására”.
I. A Magyar Köztársaság Alkotmánya a többi között tartalmazza az állam objektív alapjogvédelmi kötelezettségét [8. § (1) bek.], mely kötelezettség – különösen az egészségügyet érintő kérdésekben – különös hangsúlyt kap. Azon túl, hogy az államcélként megfogalmazott lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog kereteit meghatározta az Alkotmánybíróság, az e joggal összefüggésben újólag felmerülő esélyegyenlőség problémája több keresztmetszetben érinti az ellátórendszert az alap-, és szakellátástól a fekvőbeteg ellátáson és rehabilitáción át a gyógyszer és gyógyászati segédeszköz ellátásig. Nem kevesebbről van tehát szó, mint az egészségérték „piacosított” megmérettetéséről, a hozzáférés egyenlőtlenségét előidéző – a vagyoni egyen-lőtlenségből adódó – problémák áttereléséről a piac diktálta versenypolitika területére.
II. Az Alkotmány rögzíti, hogy a Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti. [70/A.§ (3) bek.] Noha önmagában a verseny a gazdaság élénkítője, ugyanez ellen a gyógyítás, az egészségügyi szolgáltatások piacosítása terén számos érv szól. Nem csupán az, hogy az esélyek egyenlőtlenek a gyógyítás és gyógyulás tekintetében, hanem egyszerűen az a tény, hogy sem a beteg (fogyasztó), sem pedig a szolgáltató (piac) szerepe nem fordítható le a versenyjog nyelvére. Nem lehet tiszta piaci viszonyokról beszélni egy tájékozatlan (laikus) beteg (fogyasztó) és a tudást birtokló ellátó (orvos) között, illetve nem ismert a szolgáltatók közötti minőségi különbség annál az egyszerű oknál fogva, hogy egy-egy szolgáltatást (értsd. eü-i ellátást) optimális esetben nem veszünk oly gyakran igénybe, hogy a laikus megítélésünk „piacképes” legyen. Ugyancsak problémát okoz, hogy a beteg számára laikusként nem egyértelmű a kezelés, szer stb. igénybevétele, hiszen nem ő az orvos, így végsősoron csupán saját igényeit ismeri, az adekvát ellátással nincs tökéletesen tisztában. (Dr. Kovács József: A modern orvosi etika alapjai. Medicina, 206–208. o.). Ezért a kellő információ hiánya következtében az alulinformált fogyasztó (beteg) kénytelen döntést hozni a versenyszabta piaci struktúrában, azaz minőségi ellátást (kezelést, gyógyszert stb.) kellene választania. Nem szükséges további alapjogi érv ahhoz, hogy belátható legyen, hogy a betegek oldaláról a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog egyenlő esélyekkel való érvényesítése nehezen képzelhető el a gazdasági verseny filozófiája alapján, piaci mechanizmusok (sokszereplős kínálati piac, egyenlő feltételekkel induló felek, profitmaximálásra való törekvés stb.) struktúrájában. Mindezek ellenére a közfinanszírozású egészségügyben is kivételes esetekben elképzelhető egyes ellátási formák – innovatív eljárások, gyógyszerek – piacosítása, azonban kifejezetten egy konzisztens biztosítási rendszerben, az orvosi etika és az ellátáshoz való hozzáférés esélyeinek messzemenő szem előtt tartásával.
III. Amennyiben a civiljogi szerződési szabadság aspektusából mérlegeljük a helyzetet, ugyancsak az állami kötelezettségvállalás és az egyes ember alanyi jogai közötti feszülő – ez idő szerint súlyos – ellentmondást találunk. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/D. §-át, az egészséghez való jogot nem általános, az Alkotmányból közvetlenül levezethető alapjogként értelmezi, hanem az államnak olyan alkotmányos kötelezettségeként, melynek objektív határt szab teherbírása. Ugyanakkor az állam intézményes élet– és egészségvédelmi kötelezettsége azt is jelenti, hogy ha egy új vagy „túl költséges” gyógyító eszközt vagy eljárást maga nem képes finanszírozni, akkor lehetővé kell tennie az állampolgárok számára, hogy személyiségi önrendelkezési szabadságuk és vagyoni autonómiájuk alapján – természetesen megfelelő szakmai javallatra – azt maguk finanszírozhassák. Az ilyen fajta „piacosítással” szemben az elsődleges kérdés, hogy az alkotmányosan megengedhető-e (pl. összefér-e az élethez, emberi méltósághoz való joggal, a diszkrimináció tilalmával stb.). Az élethez és emberi méltósághoz való jog feltétlen érvényesülésének követelménye alapján az új eljárás nyilvánvalóan megengedhető, sőt kötelező. Ha pedig megengedhető, akkor másodlagos feladata az államnak az esélyegyenlőség előmozdítása minden állampolgár számára a hozzáférés terén.
Ebből következően mivel a tulajdonegyenlőtlenségek miatt nem valósulhat meg valódi esélyegyenlőség, teljes kiegyenlítésre pedig az állam sem képes, a kompenzációra és segítségre felhívható a civil társadalom intézményrendszere is: a különböző egyesületek, alapítványok, közalapítványok. Ha tehát az állam – figyelemmel teherbíró képessége korlátaira – nem képes megteremteni az önfinanszírozás terén a teljes esélyegyenlőséget, szükséges a civil társadalom finanszírozási lehetőségeinek előmozdítása és bevonása is (OBH 1655/2004.). Mindez azonban versenyjogi szempontból nem értékelhető, hiszen ma csak a hozzáférés lehetősége adott, nem pedig a tényleges és szabad választásé. (Hiába van tehát korszerű, hatékony, nem vényköteles, ám drága szer, ha ahhoz a többség – szegénysége okán – nem képes hozzáférni.)
IV. Az egészségügyi ellátás területén „vélelmezett piac” nem a kereslet-kínálat függetlenségén alapuló valódi piac, hanem az orvos által korrigált (ő a javaslattevő!) piac, ahol a keresletet és így közvetve a kínálatot is ő határozza meg. Ebből következően a gyógyszerpiac és gyógyszerforgalmazás terén úgy hangoztatni versenyjogi elveket, az Unió elvárásait, hogy a laikus fogyasztó helyzetét egyenrangú piaci szereplőként értékeljük, az orvostársadalom ebbéli jelentős szerepét mellőzve, úgyszólván kétségbe vonnánk a nem támogatott gyógyszerek rendelésére szóló jogosítványát. A gyógyszereket gyártók és forgalmazók közötti verseny azonban valódi piaci szereplők közötti megmérettetés, ráadásul egy kvázi korlátlan keresleti oldalt (a betegeket) lenne hivatott kielégíteni. A keresleti oldal azonban nincs adekvát döntési helyzetben, tekintve, hogy az egészség helyreállítása – ez idő szerint – elsődlegesen orvos-szakmai kérdés, a beteg oldalán pedig kényszerhelyzet.
Ami tehát a patikák árversenyre hívásának – immár múltbéli tervét – illeti, a nem támogatott gyógyszerek körét tekintve olyan egyenlőtlen piaci helyzetet teremtett volna, mely egyfelől a kistelepülések, szórványfalvak ún. egyszemélyes patikáit, másfelől a korlátozottan vásárlóképes fogyasztót hozta volna lehetetlen, sőt esetenként kifejezetten hátrányos („esélyegyenlőtlen”) helyzetbe.
Az Európai Közösség létrehozásáról szóló szerződés versenyszabályai szerint pedig, nem jelent versenytorzító magatartást, s így erőfölénnyel való visszaélést, ha a fogyasztó kifejezett érdekében tekint el a tagállam valamely vállalkozása (itt: patikája) a verseny (itt: árverseny) korlátozását jelentő, összehangolt magatartásának tilalmától. (Szerződés az Európai Közösség létrehozásáról, VI. cím, I. fejezet 81–83. cikk)
Mindebből következően álláspontom szerint mivel az egészségügyben jelentkező fogyasztó (a beteg) „álfogyasztó”, ezért a piac tökéletlen, a verseny pedig olyan kényszerhelyzet, mely nem illeszthető tisztán sem a kereslet, sem a kínálat hagyományos versenygazdasági feltételrendszerébe. Olyan nemzetgazdasági előnyök iránti igények áthárítását jelentette volna a patikákra, mely kellően nem indokolható sem alapjogi, sem versenyjogi szempontból. Az orvos–beteg – egyébként is törékeny – bizalmi viszonyát pedig etikai szempontból is próbára tette volna.
Budapest, 2005. augusztus
Lenkovics Barnabás sk.
OBH 4044/2005.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának állásfoglalása a Németországban foglalkoztatott magyar állampolgárok alkotmányos jogai védelmében
2005 áprilisában a magyar közvéleményt hetekig foglalkoztatta a német hatóságok SoKo Bunda néven indított, Németországban, Ausztriában és Magyarországon végrehajtott, összehangolt feketemunka-ellenes akciója, amely során 134 objektumot kutattak át, számítógépeket, különféle dokumentumokat foglaltak le, s több magyar állampolgárságú személyt is letartóztattak. Az ellenőrzések során a munkavállalókkal szemben fegyveres rendőri egységek biztosították – az egyébként szintén felfegyverzett – német vám– és pénzügyőröket. Ennek kapcsán vizsgálatot indítottam abban a kérdésben, hogy az eljáró hatóságok tiszteletben tartották-e a magyar állampolgárok alapvető szabadságjogait, s emberi méltóságát, s az alkalmazott intézkedések megfeleltek-e a szükségesség, alkalmasság, arányosság alkotmányos követelményének.
Az Eu tagállamainak azonos feladatkörrel felruházott intézményei közötti „együttműködő alkotmányosság” jegyében megkerestem dr. Karlheinz Guttmachert, a német ombudsmant, hogy az ő hivatalához a német hatóságok ezen eljárásával kapcsolatban érkezett-e panasz. Az ombudsman úr sajnálkozását fejezte ki, hogy a német Feketemunkát Ellenőrző Testület (FKS) intézkedései Magyarországon felháborodáshoz vezettek. Az ő hivatalához még nem fordultak e tárgyban panasszal. Egyben tájékoztatott arról, hogy az ügy kivizsgálására német–magyar vegyesbizottság került felállításra. A bizottságot német részről a Gazdasági és Munkaügyi Minisztérium (BMWA) képviseli, magyar részről a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium, a Külügyminisztérium és a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium illetékesei vesznek részt.
A Hivatalom szeptember közepén kereste meg az érintett három magyar minisztériumot, hogy tájékoztasson arról, hogy milyen intézkedéseket tettek a magyar állampolgárok jogsérelmének orvoslása, illetve a magyar munkavállalókat ért hátrányos megkülönböztetés megszüntetése érdekében.
Válaszában mindhárom minisztérium részletes, átfogó tájékoztatást adott az általuk megtett intézkedésekről, és biztosítottak arról, hogy minden lehetséges eszközzel igyekeznek az érintett magyar állampolgárok jogait védelmezni. Számos magas szintű tárgyaláson képviselték a magyar érdekeket, és határozottan sürgették a német kormányszervek közbenjárását az ügyek mielőbbi lezárása, és a jogszerűen működő magyar vállalatok és a munkavállalók kárpótlása érdekében. Az érintett minisztériumok vezetőinek találkozói és számos diplomáciai levélváltás után, a felállításra került kétoldalú kormányközi vegyesbizottság már két ízben, 2005. július 8-án és augusztus 3-án is ülésezett. A vegyes bizottsági ülések célja: az ellenőrzések jogszerűségének elemzése, a német hatóságok esetleges túlkapásainak felfedése, a két nemzet és az uniós jogi háttér tisztázása, valamint a kölcsönös bizalom helyreállítása volt.
A rendelkezésemre álló információkból a következő álláspontot alakítottam ki:
A Magyar Alkotmánybíróság állandó gyakorlata az egyes alapjogok korlátozhatóságával kapcsolatban a szükségesség, alkalmasság, arányosság hármas követelményét határozta meg. Ezen alkotmányos követelmény irányadó az egyes hatóságok eljárására is. A hatóságok tehát az állampolgárok alapvető szabadságait és alkotmányos jogait csak más azonos súlyú alapjog vagy nyomós közérdek védelme érdekében, az ahhoz szükséges megfelelő mértékben és módon korlátozhatják. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Németországban tevékenykedő magyar állampolgárokkal szemben alkalmazott intézkedések megfeleltek ezeknek a követelménynek. A német hatóságok által elérni kívánt cél (fekete munka elleni küzdelem) enyhébb eszközökkel is elérhető lett volna. Azok az erőteljes eszközök, amelyeket a Német Feketemunkát Ellenőrző Testület (FKS) igénybe vett (kommandósok bevetése, a munkavállalók falhoz állítása, házkutatás stb), szükségtelen és aránytalan mértékben veszélyeztették a Németországban foglalkoztatott, nem bűnöző, hanem a munkájukat végző magyar állampolgárok emberi méltóságát, személyi szabadságát, munkához és szociális biztonsághoz fűződő jogait. Két európai uniós tagállam, Németország és Magyarország jogértelmezési és jogalkalmazási vitája nem eredményezheti az ebben vétlen magyar (európai uniós) állampolgárok szabadságának és alapvető emberi jogainak sérelmét.
Mindezek alapján – tekintettel arra, hogy a minden embert megillető alapjogokat, úgymint az emberi méltósághoz, a jogbiztonsághoz, a tisztességes eljáráshoz való jogot a Német Alkotmány, a Grundgesetz is biztosítja, így azt Németországban is minden állami szervnek kötelessége betartani –, felkértem az ügyben eljáró magyar minisztériumok képviselőit, hogy továbbra is tegyenek meg mindent a magyar munkavállalók ezen alkotmányos jogai védelme érdekében.
A német ombudsmani intézményen keresztül ugyanezt kérem a német hatóságoktól is.
Budapest, 2005. november
Lenkovics Barnabás sk.
OBH 5410/2005.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának állásfoglalása a kötelező védőoltással összefüggésben kárt szenvedettek állami kártalanításával kapcsolatban
Ad. 1.) Tiltakozó petícióval, valamint panaszos beadvánnyal fordult az országgyűlési biztoshoz egy civil szervezet vezetője, melyben a kötelező védőoltás következtében egészségkárosodást szenvedett személyek, illetve haláluk esetén hozzátartozóik kártalanítását rendelő norma – az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 58.§ (7) bek. – 2005. október 30. napjától való hatályon kívül helyezését kifogásolta. Panaszos felhívására 325 fő ugyancsak aláírásával csatlakozott a beadványtevőhöz. Kérelmükben előadták, hogy az állami kártalanítási kötelezettség megszűntével elégtelenné válik a károsodást szenvedők reparációs joga.
Figyelemmel a tiltakozásra okot adó normaváltozás módjára, várható következményeire, felismerve annak jelentőségét, hogy a közegészség védelmében széles körben válhat indokolttá egy-egy vakcina kötelező alkalmazása, szükségesnek láttam a kialakult helyzet emberi jogi és alkotmányos alapjogi értékelését, a nyilvánosság tájékoztatását. E jogszabályhely alanyi jogi értelmezéséből kiindulva, jogi álláspontom a következő:
Ad. 2.) A kártalanítás intézményét az 1959. évi IV. törvény, a Polgári Törvénykönyv – jelenleg 181.§ – vezette be a magyar jogrendszerbe (1960. május 1-jei hatállyal) akként, hogy „Aki (...) széles körben fenyegető veszély elhárítására irányuló célszerű tevékenysége folytán károsodik, kártalanításra tarthat igényt, kivéve, ha ez a tevékenység munkaköréből folyó közvetlen kötelessége volt. Ha e tevékenysége során életét veszti, mindazokról gondoskodni kell, akiket eltartott, illetőleg akiknek eltartására törvénynél fogva köteles lett volna, feltéve, hogy a tartásra rászorulnak.” E kártalanításra – a törvényalkotó az államot kötelezi. A magyar bírói gyakorlat már 1972-ben összefüggést talált a közveszély elhárítása és a kötelező védőoltás között. A Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletében kimondta, hogy a fertőző betegségek megelőzése és leküzdése során tett intézkedéssel okozott kár felmerülése esetén megfelelően alkalmazandók a polgári jog azon rendelkezései is, melyek szerint a vétlen károkozás esetén a károsultat kártalanítás illeti meg. A védőoltás nemcsak a beoltottak védelmét szolgálja, hanem a járvány elterjedésével széles körben fenyegető veszély elhárítását is célozza. (PJD.71/72. 130. sz. BH 1972/5. 7073. sz.). A legfőbb bírói fórum ezzel az ítéletével megalapozta azt a későbbi alapjogi gondolkodást, melyet az Eütv. most hatályon kívül helyezett rendelkezése tükrözött.
Ad. 3.) A Polgári Törvénykönyv 1. § (1) bekezdése második mondatában a jogalkotó megfogalmazta, hogy az egyes életviszonyokat (vagyoni és személyi viszonyokat) szabályozó más jogszabályokat – ha azok eltérően nem rendelkeznek – a Polgári Törvénykönyvvel összhangban, a törvény rendelkezéseire figyelemmel kell értelmezni. Azaz, a jogszabályi hierarchia és a jogbiztonság megkívánja, hogy egy külön törvényben rendezett speciális személyi és vagyoni viszonyra vonatkozó speciális szabály a magánjog legmagasabb szintű normájával összhangban álljon.
Ad. 4.) Az Eütv. 2005. október 31.-ig hatályos szövege illeszkedett a civil jogi alaptörvény e követelményéhez, megerősítette azt a normát, mely a közveszély sajátos fajtájának minősülő járványveszély esetére, az állampolgári kötelezettség teljesítéseként beadott védőoltás folytán esetleg bekövetkezett károsodás kompenzálására alanyi jogosultságként garantálta az állam által való kártalanítást. Ad. 5.) A mintegy 45 éves jogbiztonságot tükröző helyzetet, a törvényben garantált alanyi jog gyors és biztonságos érvényesítését szüntette meg 2005. november 1. napjától a jogalkotó, az e naptól hatályba lépett törvénymódosítással, azaz a kártalanítás Eütv.-beli biztosításának kiiktatásával. Egy ilyen horderejű normamódosítás kizárólag súlyos, nyomós indok alapján lehetséges, azonban ezúttal nincs olyan indok, mely ezt a visszalépést a szükségesség/arányosság alapjogi tesztjének figyelembe vételével is megalapozná. Ugyancsak nem lehet alappal hivatkozni az Európai Unió elvárásaival való összhang megteremtésére, mert azok kifejezetten a minimum követelményeket fogalmazzák meg. Ebből következően a tagállamok jogosultak arra, hogy állampolgáraik számára többlet garanciákat biztosítsanak. Egy uniós elvárás semmi esetre sem értékelhető úgy, hogy a már meglévő jogosultságokból a tagállam törvényalkotója köteles volna visszavenni. Ez utóbbi jelenség meglehetősen rossz fényt vetne magára az Unióra, de különösen Magyarország uniós tagságára.
Ad. 6.) Az indokolatlan és szükségtelen visszalépést magyarázza, de semmi esetre sem teszi elfogadhatóvá a törvény módosításának az a módja, ahogy az új 2005. évi XCV. törvény (a „gyógyszertörvény”) záró rendelkezései között, csupán utalva a jogszabályhelyre – mintegy „észrevétlenül” – történt. Ez a kodifikációs technika, éppen a jogbiztonság alapjogi követelményének veszélyeztetése miatt a jövőre nézve – álláspontunk szerint – kerülendő.
Ad. 7.) A hiba kiküszöbölésének gyors és egyetlen módja az Eütv. korábban hatályos szövegének visszaállítása, mely ekként helyreállítja az összhangot a Polgári Törvénykönyv alapelveivel és egyúttal az alkotmányosság követelményével is. Amennyiben az állam korlátozza az egyén szabadságát és törvénnyel kötelezi a közegészség megvalósulása érdekében (járványveszély elhárítására) arra, hogy vesse alá magát kötelező védőoltásnak, az igazságosság, méltányosság és a társadalmi szolidaritás is azt kívánja, hogy egyidejűleg biztosítsa a kártalanítás lehetőségét az oltás következtében egészségében károsodott személynek, vagy halála esetén hozzátartozójának.
Ad. 8.) Az állam általi kártalanítás teljesítése nem akadályozza meg az államot abban, hogy ha a károsodásért más (az orvos, az egészségügyi intézmény vagy a termék gyártója, illetve forgalmazója) felel, azzal szemben törvényi engedmény alapján kártérítést követeljen. Ehhez az állam sokkal inkább rendelkezik a megfelelő egészségügyi és jogi szakértői apparátussal, mint az egyes (éppen károsodott) polgára.
Mindezekre tekintettel kérem az Egészségügyi Miniszter Urat, hogy az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 58. § (7) bekezdésének hatályába való visszahelyezésére kidolgozott javaslatát sürgősséggel terjessze a Kormány elé, az pedig az Országgyűlés plénuma elé.
Budapest, 2005. november 10.
Lenkovics Barnabás sk.
Gy 345/2005.
Az ombudsman a fiatalok lakáshoz jutásának esélyeiről
Lenkovics Barnabás, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa 2005. május 31-én kiadott OBH 3693/2004. számú jelentésében megállapította, hogy a lakáscélú állami támogatásokról szóló 12/2001. (I. 31.) Korm.rendelet, illetve az azt 2005-ben módosító – Fészekrakó programként elnevezett – rendeletek nem felelnek meg teljes mértékben az alkotmányossági követelményeknek.
E sommás megállapítás lényege, hogy a lakástámogatási jogszabályok elmúlt két évben történt változásai még a bankok mint jogalkalmazók számára sem egyértelműek, hatásaik – a hiányos, vagy esetenként félrevezető tájékoztatás miatt – az igénylők számára nem kiszámíthatóak, a következményeikkel szemben pedig nincs megfelelő jogorvoslat.
Mit vizsgál az ombudsman?
Az országgyűlési biztos az Alkotmányban kapott felhatalmazás alapján az alkotmányos jogokkal kapcsolatban tudomására jutott visszásságokat kivizsgálja, vagy kivizsgáltatja, és orvoslásuk érdekében általános vagy egyedi intézkedéseket kezdeményez. Tevékenysége során az állampolgárok legalapvetőbb, Alkotmányban deklarált jogainak védelmét látja el, anélkül, hogy ehhez jogában állna bármely szervre nézve kötelező érvényű döntést hoznia.
Az Alkotmány az alapvető állampolgári jogok között a lakhatás jogát vagy más megközelítésben a hajlékhoz való jogot nem nevesíti. Az országgyűlési biztosok ezért 1997-ben az Alkotmánybíróságtól a szociális biztonsághoz való jog értelmezését kérték. Indítványukra az Alkotmánybíróság a 42/2000. (XI. 8.) AB határozatában kimondta, hogy az Alkotmány a létbiztonsághoz, a szociális biztonsághoz való jog alapján nem írja elő az államnak a hajlék biztosítás követelményét. Az állam tehát nem köteles senki számára biztosítani a lakhatás lehetőségét, csupán szállásról köteles gondoskodni azok számára, akinek – különösen télen – a lakás hiánya az életüket veszélyezteti.
Az Alkotmánybíróság határozata szerint az alkotmányból nem következik, hogy a lakáshoz jutás állami támogatására az állampolgároknak alanyi joga lenne, és az sem, hogy az állam a lakáscélú állami támogatásoknak bármely meghatározott formáját köteles lenne biztosítani. Az állam nagy szabadsággal rendelkezik annak megítélésében, hogy a lakáshoz jutás támogatásának milyen eszközeivel él. Politikai döntés kérdése, hogy ezen eszközökkel milyen mértékben szolgálják a népesedéspolitika, a szociálpolitika, illetve a gazdaságpolitika céljait. A lakáshoz jutás támogatását szabályozó jogszabály azért kormányrendeleti szintű, mert a mindenkori kormány lehetősége és politikai felelőssége a támogatással elérni kívánt cél meghatározása.
Az Alkotmánybíróság azonban kimondta azt is, hogy a jog egészének, egyes részterületeinek és egyes szabályainak is világosaknak, egyértelműeknek, hatásukat tekintve pedig kiszámíthatóaknak kell lenniük. Ez arra kötelezi a jogalkotót, hogy politikai döntései során is tartsa tiszteletben a jogbiztonság követelményét, vagyis a lakástámogatási normák legyenek világosak, egyértelműek és hatásukat tekintve kiszámíthatóak.
Az országgyűlési biztos a vizsgálatai során tehát arra keresi a választ, hogy a jogalkalmazó hatóságok és közszolgáltatók, illetve az ilyen jogkörben eljáró más szervezetek az egyedi ügyekben a jogszabályokat az alkotmányos jogok tiszteletben tartásával alkalmazták-e, továbbá, hogy a jogszabályok megfelelnek-e az alkotmányos elvárásoknak.
Az ombudsmani vizsgálat előzményei
Az országgyűlési biztosok intézményének létrehozása óta eltelt 10 esztendőben 70 ezer panasszal fordultak az általános hatáskörű biztosokhoz. E panaszok jelentős részét azok az alkotmányossági kérdéseket felvető beadványok képezik, amelyek a lakáshoz jutás nehézségei, a lakás fenntartás, a megtartás vagy helyreállítás problémái kapcsán érkeztek a társadalom szinte valamennyi rétegéből. E kérdések rendkívüli jelentőségét mutatja az is, hogy a lakhatással kapcsolatos intézkedéseket a közvélemény fokozott figyelemmel kíséri. A lakáskérdésben azonban ma is keveredik a piaci, azaz polgári jogi gondolkodásmód, és az államtól elvárt szociális gondoskodás szemlélete.
Melyek a lakástámogatás fő céljai?
Az állam viszonylag nagy szabadsággal rendelkezik annak megítélésében, hogy a lakáshoz jutás támogatásának milyen politikai eszközeivel él. Áttekinthetőnek kell azonban lennie, hogy a döntések milyen mértékben szolgálják a népesedéspolitika, a szociálpolitika, illetve a gazdaságpolitika céljait.
A kiszámíthatóság különösen az olyan jogviszonyokban rendkívül fontos, ahol a döntések következményei évtizedekre, vagy esetleg akár egy egész életre szólnak. Ilyen a lakásszerzés ügye, és az ezzel jelentős mértékben összefüggő gyermekvállalás kérdése.
Az állam szerepe és feladata többek között azoknak a társadalom számára hasznos céloknak a támogatása, amelyek az egyén érdeklődésén kívül esnek, vagy annak jelentősségét a rövid távú érdekek elfedik. Ezért van arra szükség, hogy az állam gondoskodjon a honvédelemről és a társadalombiztosítás rendszeréről.
A népesség létszámának alakulása olyan rendkívüli jelentőségű kérdés, amelyben az állami szerepvállalás elengedhetetlen. Egy demokratikus állami berendezkedésben elképzelhetetlenek az olyan beavatkozások, mint amelyeket az ’50-es években alkalmaztak a gyermeklétszám növelése érdekében. Az állam csupán az ösztönzés eszközét alkalmazhatja, de abban a költségvetés által megszabott határok között szabadon dönti el, hogy milyen körben él e lehetőségekkel.
Az ombudsmani vizsgálat fő elemei
A biztosok az elmúlt évtizedben végzett vizsgálataik során számos lakhatást érintő kérdésben kifejtették álláspontjukat, ezek jelentősebb megállapításai gyakran hatással voltak a jogalkotásra is. Az országgyűlési biztosok kifejtették, hogy az állam alapvető érdeke, hogy az állampolgárok lakhatásának megoldását annak ellenére támogassa, hogy az Alkotmány ilyen kötelezettséget nem ró rá. A lakhatás támogatására azonban a jelenleg alkalmazott egyetlen módszer helyett egy szélesebb körű, minden társadalmi csoport számára az életviszonyaiknak leginkább megfelelő állami támogatási formát kellene bevezetni.
A közvélemény jelentős része az államtól azt várja el, hogy mindenféle különbségtétel nélkül nyújtson azonos mértékű támogatást minden hasonló helyzetben lévő állampolgárnak.
A lakás a mai társadalomban a családok döntő többségének a legnagyobb értéke, egy élet munkájának az eredménye. Annak forgalmi értékét azonban jobbára nem a megépítés költségei, hanem inkább a használata iránti igény mértéke határozza meg. A támogatási jogszabályok azonban nem veszik figyelembe, hogy más lesz egy azonos tervek alapján, azonos módon kivitelezett épület értéke, ha egy munkanélküliséggel terhelt, elnéptelenedő területen, és más, ha egy prosperáló településen épül meg.
Alternatív lakhatási formák támogatása
Az állam akkor járna el helyesen, ha az állami forrásokat nem csupán a lakástulajdon megszerzésének támogatására fordítaná, hanem azok odaítélését megelőzően különböző lehetőségeket kínálna fel.
Az elnéptelenedő települések, illetve a szlömösödő településrészek „revitalizációját”, újraélesztését segíthetné elő az állam, ha nem csupán új lakás építéséhez, vagy épp ellenkezőleg nem csak a használt lakások vásárlásához adna támogatást, hanem az elhagyott lakó vagy ipari épületek átalakításához, helyreállításához, korszerűsítéséhez is. Megfelelő garanciák mellett – és számos további rendelkezés alkalmazásával – megállítható lenne a falvak elnéptelenedése, az elhagyott ipari területek lepusztulása, és ezzel csökkenne a „zöldmezős” beruházások aránya, és ezáltal a zöldterület pusztításának mértéke lassíthatóvá válna.
Hasonló elvek alapján történtek kísérletek például az Esztergom-kertvárosi volt szovjet laktanya átalakításakor. A hatályos jogszabályok azonban ezt nem segítették elő, ezért 2004-ben kezdeményeztem is, hogy a kormány egyértelműen határozza meg az új lakás fogalmát.
A fecskeházak és a nyugdíjasházak
Egyes speciális igényű társadalmi csoportok eltérő társadalmi figyelmet igényelnek. Az idős, egyedülálló emberek számára az önálló lakás nem mindig jelent megnyugtató megoldást. A hozzátartozók figyelmét a közösség pótolhatja. A nyugdíjasházak létrehozása társadalmi igény alapján kezdődött. Nyugdíjasházat önkormányzatok hoznak létre, de vállalkozói alapon is működhetnek. A működés feltételeit az önkormányzati intézmények esetén a fenntartó önkormányzat rendeletében kell meghatározni. Az állam az önkormányzatokat az ilyen igények teljesítésében támogathatja.
A Széchenyi-terv keretében több önkormányzat – állami támogatással – a fiatalok számára az első lakásuk megszerzéséig fecskeházakat épített, amely azok számára nyújt segítséget, akik vállalják, hogy a kedvezményes bérlet időtartama alatt lakástakarékosság keretében összegyűjtik a lakástulajdon szerzéséhez szükséges önerő meghatározott részét, és a szerződés lejártakor a vissza nem térítendő támogatással, kedvezményes hitellel megvásárolhatják önálló lakásukat.
A bérlakásokról
Az elmúlt évtized tapasztalatai alapján egyértelműen leszögezhető, hogy a szociálisan rászorultak, az alacsony jövedelemből élők számára nem kínál megfelelő megoldást a lakástulajdon szerzésének erőltetése. Számukra még sokáig fenn kell tartani a bérlakások rendszerét, amelyet az 1994-ben hatályba lépett Lakástörvényben biztosított bérlői vételi jog a jogos igények kielégítéséhez szükséges mennyiség töredékére csökkentett.
Az önkormányzatok a kormányrendeletben biztosított állami támogatás alapján 2001-től ismét megkezdhették a bérlakások építését. A jobb költségvetési helyzetben lévő önkormányzatok a bérlakás létesítéséhez szükséges beruházási költség legfeljebb 70%-át igényelhették, a többi önkormányzat és az egyházak e célra a beruházási költségek 80%-át is igényelhették. Ezeket a szabályokat 2003 áprilisában a kormány úgy módosította, hogy a bérlakásépítéshez igényelhető támogatás mértékét 50, illetve 70%-ra mérsékelte.
Az állami támogatás mértékének ilyen csökkentése az önkormányzati beruházásokat teljes mértékig leállította, így 2004-ben már csak a korábban megkezdett beruházások átadására kerülhetett sor.
A lakásfenntartásról
A médiából megtudhattuk, hogy 2005. június 12-én egy Bp. II. kerületi házában kiszakadt az erkély korlátja, és egy idős asszony az utcára zuhant. A szakemberek szerint a fővárosi régi bérházaknak 80%-a olyan kritikus műszaki állapotú, hogy gyakorlatilag bárhol, bármikor megismétlődhet ez a baleset.
A tulajdon misztifikálása miatt 1990 után százezrek kerültek abba a helyzetbe, hogy élve a csábító lehetőséggel, az ingatlan forgalmi értékének töredékéért megvásárolták a bérlakásaikat, azzal nem számolva, hogy a tulajdon fenntartásának annál jelentősebbek a terhei, minél olcsóbban vásárolhatták meg a lakásaikat.
Az olcsó építésű, nem megfelelően hőszigetelt panellakások drága fenntartása súlyos problémát jelent, de ennél talán jóval nagyobb problémát okoznak azok az épületek, amelyekben mára olyan mértékű az állagromlás, hogy azok gazdaságosan már nem állíthatók helyre.
Az II. világháborút követő évtizedekben a megsemmisült épületek hiánya miatt kialakult lakáshiányt hatósági kiutalásokkal igyekeztek enyhíteni. Az államosított épületeket a tulajdonos állam nem jó gazdaként gondozta, mert az olcsó bérű lakások nem képeztek elegendő forrást az épületek karbantartására. Mindez a lakásállomány lepusztulását eredményezte, mert sem a bérlők által befizetett összegekből, sem más állami forrásból nem teremtődött meg a lakásállomány értékmegőrzéséhez szükséges forrás. A bérlőkből tulajdonosokká tett lakók többsége azonban nem képes önmaga másik lakásban történő elhelyezéséről gondoskodni, így – állami beavatkozás nélkül – egy évtizeden belül újabb épületomlások kényszer kilakoltatások várhatók.
A megoldás abban az irányban keresendő, hogy meg kell szüntetni a „szociális bérlakás” fogalmát, és helyette a „támogatásra szoruló bérlő” fogalmát kellene definiálni. Az önkormányzat (vagy más szervezet) tulajdonában lévő bérházakra egyedi szakértői vélemények alapján kellene megállapítani a lakás négyzetméter-arányos fenntartási költségét, amely az üzemeltetési költségek mellett a szükséges felújítások időszerűségét és várható költségét, továbbá – bérbeadással foglalkozó más szervek esetében – az esetlegesen realizálható fix haszonkulcsot is tartalmazná. (Az állami támogatás igénybevételével épített bérlakások esetében e haszon akár 5–10 évig is kizárható lenne.)
Mindezek, és a bérlők szociális helyzete, az együtt lakók – gyermekek és egyéb eltartottak – létszámának és egy főre jutó jövedelmének ismerete alapján az önkormányzat szociális ellátás keretében évente határozhatná meg az adott lakás adott bérlőinek adható, 5%-tól 95%-ig terjedő kedvezmények mértékét.
Ettől várhatóan megnőne a vállalkozói bérlakásépítés iránti igény és csökkenne a lakáshiány, mivel a bérbeadó önkormányzatok a költségvetésükben elkülöníthetnék azt az összeget, amely a tulajdonuk időben történő felújításához szükséges, illetve tisztában lennének azzal, hogy a bérlőket milyen mértékű szociális támogatásban részesítik. A bérlőket jobban ösztönözné arra, hogy a szociális támogatással általuk fenntartható bérlakásokba költözzenek. A támogatást attól függetlenül igényelhetné bármely bérlő, hogy a lakás tulajdonosa az önkormányzat vagy más jogszerűen bérbeadással foglalkozó személy vagy szervezet. Az üres lakások hasznosítását eredményezné, ha a bérlő amennyiben a lakást nem lakná, úgy – külön engedély hiányában – először a támogatástól esne el.
Szintén sok lakást érint az évtizedekkel korábban engedélyezett „termofor” kémények minősége, amelyek – főként a szakszerűtlenül vagy engedély nélkül elvégzett átalakítások következtében – életveszélyes állapotokat teremthettek a többlakásos épületekben. A kormányrendelet 2003. áprilisi módosítása előtt kifejtettem, hogy az államnak az életvédelmi kötelezettsége alapján nagyobb súllyal és nagyobb hatékonysággal kellene fellépnie az életveszélyes helyzetek megelőzése érdekében. Ez a kezdeményezésem részben sikerrel járt.
A lakásmegtartás képessége
Az országgyűlési biztosok a társadalom azon csoportjaira fokozott figyelmet fordítanak, akik gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, vagy egyáltalán nem képesek jogaiknak érvényt szerezni.
Az Alkotmánybíróság határozata szerint a szociális biztonság nem jelent sem biztosított jövedelmet, sem garantált életszínvonalat, mert a szociális juttatások, támogatások és kedvezmények mértékét alapvetően a nemzetgazdaság teherbíró képessége, a költségvetés állapota és számos egyéb tényező befolyásolja. Az állam tehát viszonylag nagy szabadsággal rendelkezik annak megítélésében, hogy a lakáshoz jutás, a lakásmegtartás támogatásának milyen eszközeivel él. Politikai döntés kérdése, hogy ezen eszközökkel milyen mértékben szolgálják a népesedéspolitika, a szociálpolitika, illetve a gazdaságpolitika céljait.
Az állam tehát akkor látja el megfelelően alkotmányos feladatát, ha a nehéz anyagi helyzetbe került családokat, egyéneket úgy és olyan mértékben támogatja, hogy az ne veszélyeztesse annak lakhatását, de ösztönözze arra, hogy olyan lakásban éljen, amelyet a támogatás felhasználásával fenn is tud tartani. A lakáskérdést érintő számtalan igényről és panaszról készített átfogó elemzést végezetül dr. Zlinszky János alkotmánybírónak az 57/1994. (XI. 17.) AB határozat mellett kifejtett különvéleményének – ma is figyelmeztető – soraival zárom, aki 1993-ban kifejtette, hogy „A (lakásügyi) kérdésben sok félmegoldás és szükségszerűnek tűnő, de utóbb elhamarkodottnak bizonyult intézkedés született, s alkotmányossági követelményeket azokkal szemben érvényesíteni egyre nehezebb...”
Budapest, 2005. augusztus 11.
Lenkovics Barnabás sk.
OBH 1938/2005.
Tóth Gábor országgyűlési képviselő úrnak
FIDESZ-Magyar Polgári Szövetség
Országgyűlési Képviselőcsoport
Tisztelt Képviselő Úr!
Budapest Főváros Terézváros Önkormányzata által X. Y. építési vállalkozó részére előírt parkolóépítés pénzbeli megváltása kapcsán több kérdésben az álláspontomat kérte.
A konkrét ügyben az önkormányzati eljárás jogszerűségéről való véleményem kialakítása érdekében az iratanyag megküldését és információkat kértem az önkormányzat jegyzőjétől.
Képviselő úrnak az általános érvényű kérdéseire válaszolva, kérem engedje meg, hogy álláspontomról az alábbiak szerint tájékoztassam.
Az önkormányzatnak az önkormányzati törvényben biztosított önkormányzati gazdálkodásra, az adókivetésre vonatkozó önállóságát – és ezen keresztül – az Alkotmányban foglalt alapjogokhoz való viszonyát az Alkotmánybíróság több alaphatározatában értelmezte.
Az Alkotmány adott §-ához kapcsolódóan számos összefüggését kifejtette az alaptörvényi szabályozásban meghatározott önkormányzati autonómiának.
Ezekre a „precedensértékű” döntésekre az Alkotmánybíróság következetesen hivatkozott minden további döntéseiben, és ily módon kristályosodott ki az Alkotmány védelmi körébe tartozóan egy olyan Alkotmánybírósági gyakorlat, amely zsinórmértékül szolgál az országgyűlési biztosok tevékenységében is.
Az Alkotmánybíróság a 18/1999. (VI. 11.) AB határozatában – többek között –, kimondta, hogy az Alkotmány 44/A. § (1) bekezdés c) pontja szerint az önkormányzat a törvényben meghatározott feladatainak ellátásához megfelelő saját bevételre jogosult, továbbá e feladatokkal arányban álló állami támogatásban részesül. E jog tartalmát azonban az Alkotmány nem határozza meg, az önkormányzati bevételek körét a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (Ötv.) 81–87. §-ai állapítják meg. E két támogatásból álló rendszernek kell, hogy biztosítsa a törvényben előírt feladatok ellátásához szükséges pénzügyi fedezetet az önkormányzatok számára.
Az adómegállapítási joggal kapcsolatban az Alkotmánybíróság az 1827/B/1991. AB határozatában leszögezte, hogy az önkormányzatot nagy döntési szabadság illeti meg. Dönt arról, hogy egyáltalán állapít-e meg helyi adót, a törvényben szabályozott helyi adónemek közül melyeket vezeti be, a magasabb szintű jogszabályban megállapított határokon belül milyen mértékű adót állapít meg, és milyen további mentességeket, kedvezményeket biztosít az adóalanyok számára.
Az önkormányzati alapjogok körében különösen kiemelésre méltónak tartom a rendeletalkotási jogot, amelyet az önkormányzat azonban csak az alkotmányos korlátok között gyakorolhat. Ezt az Alkotmány többféleképpen is kifejezi. Amint erre az Alkotmánybíróság a 4/1993. (II. 12.) AB határozatában is rámutatott – többek között – az önkormányzati rendelet nem lehet ellentétes a magasabb szintű jogszabállyal, a törvény keretei között gyakorolja a rendeletalkotási jogot, törvényben meghatározott feladatokhoz van kötve. Ez egyben garancia is arra, hogy törvényen kívül más jogszabály a helyi autonómiát nem korlátozhatja.
A gépjárműtulajdonra vonatkozóan álláspontom szerint téves az a kiindulási pont, amely az új lakások tulajdonosainak abbéli helyzetéből adódóan közelíti meg az építtető kötelezettségét, hogy a lakástulajdonos rendelkezik-e gépkocsival vagy sem. Amint azt a jelenleg hatályos kormányrendelet megállapítja, az építmények, önálló rendeltetési egységek, területek rendeltetésszerű használatához igazodóan kell a járművek elhelyezési lehetőségét biztosítani. A jogalkotót feltehetően az a felismerés vezette, hogy egy forgalomképes ingatlan tekintetében teljesen irreleváns, hogy a lakást vásárló rendelkezik-e gépjárművel, mivel a parkolási lehetőség a lakás funkciójához köthető. Ezért is tárgyalja a jogszabály az építmények elhelyezésére vonatkozó szabályok között a járművek elhelyezésére vonatkozó szabályokat.
A gépjármű várakozóhely pénzbeli megváltásának ellentételezését részben az OTÉK szabályai garantálják akkor, amikor előírják, hogy meghatározott időn belül parkolóház építésével vagy parkolóhely létesítésével kell biztosítani a gépjármű elhelyezését. Mindezeken túlmenően a helyi önkormányzat rendelete szerint az állandó lakóhellyel rendelkező lakosok a várakozási övezetekben és a korlátozott várakozási övezetekben várakozási engedélyt kérhetnek, amely – a rendeletben meghatározott feltételekre tekintettel – lehet ingyenes és díjkedvezményes.
A parkolással kapcsolatban szeretnék utalni arra is, hogy az Alkotmánybíróság több helyi önkormányzat parkolási rendelete alkotmányosságának a vizsgálata során rámutatott arra, hogy az Ötv. 1. § (3) bekezdése alapján a helyi önkormányzat – a törvény keretei között – önállóan szabályozhatja a feladat– és hatáskörébe tartozó helyi közügyeket. A helyi közszolgáltatások körében a települési önkormányzat feladata a helyi közutak és területek fenntartása, a főváros parkolási és parkolás-gazdálkodási rendje rendeleti szabályozása a fővárosi önkormányzat jogalkotási kompetenciája. Az önkormányzatok mint közútkezelők, a közúti közlekedésről szóló 1988. I. törvényben kapott felhatalmazás szerint kialakítják a közút forgalmi rendjét, amelyhez kapcsolódik a parkolás-rendezés is. E szabályozás eszközei meghatározásánál az önkormányzatok széles körű önállósággal rendelkeznek.
Mellékelten megküldöm a konkrét ügyre vonatkozó iratok másolatát, valamint a terézvárosi önkormányzat helyi rendeletét.
Bízom abban, hogy Képviselő úr levelének minden részletére kiterjedően tájékoztattam álláspontomról. Minden olyan további ügyben, amelyben hatásköröm alapján segítségére lehetek, a jövőben is készséggel állok rendelkezésére.
Budapest, 2005. március
Üdvözlettel: Lenkovics Barnabás sk.
OBH 2014/2005.
Dr. Kelemen András
országgyűlési képviselő úrnak
Országgyűlési Képviselők Irodaháza
Budapest
Széchenyi rakpart. 19.
1358
Tisztelt Kelemen András Úr!
Állásfoglalásomat kérte azzal kapcsolatban, hogy alkotmányossági szempontból diszkriminatívnak tekinthető-e az a rendelkezés, mely szerint a közalkalmazottak, illetve a köztisztviselők közszolgálati jogviszonya a 65. életév betöltésével megszűnik. A Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről szóló 2004. évi CXXXV. törvény ugyanis úgy kívánta módosítani a köztisztviselők illetve a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényeket, hogy 2005. július 1-jétől a 65. évüket betöltő köztisztviselőknek, illetve közalkalmazottaknak, a 65. életév betöltésével megszűnne a közszolgálati jogviszonya. Véleménye szerint ez a szabályozás diszkriminatív, hiszen ma nincsenek olyan objektív, ergonómiai kritériumokon alapuló ismeretek, amely alapján megállapítható lenne egy-egy foglalkozási ágban a nyugdíjba menetel kötelezettsége. A Kormány időközben visszavonta ezt a javaslatát, így a kifogásolt módosítás nem lép hatályba, ennek ellenére – az Ön által felvetett alkotmányossági kérdésben – a következő álláspontot alakítottam ki.
Mindenekelőtt szeretném pontosítani az Ön által feltett kérdést. Ön „a nyugdíjkorhatár megállapítása körül keletkezett visszás, alkotmányt esetleg sértő helyzet” miatt kérte állásfoglalásomat. A vita azonban valójában nem a nyugdíjkorhatár megállapítása körül van, hiszen a nyugdíjkorhatárt nem az Ön által kifogásolt jogszabály határozza meg, hanem a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény. E törvény pedig egyértelműen kijelenti, hogy az öregségi nyugdíjkorhatár – megfelelő időbeli átmenettel – férfiakra és nőkre egységesen 62 év. Az alkotmányos visszásság gyanúja tehát valójában nem a nyugdíjkorhatár megállapítása körül van – és éppen ezért ebből a szempontból annak sincs jelentősége, hogy az öregségi nyugdíjtól eltérően, az egyes korengedményes nyugdíjazásra jogosító foglalkozások hány éves korban teszik lehetővé a nyugdíjazást –, hanem abban, hogy diszkriminációnak tekinthető-e az a jogszabályi rendelkezés, amely szerint az öregségi nyugdíjkorhatárt már betöltött – sőt többnyire már nyugdíjba vonult, de a közszférában még továbbra is köztisztviselőként vagy közalkalmazottként foglalkoztatottak közszolgálati jogviszonya – státusza – a 65. életév betöltésével megszűnik.
I. A hátrányos megkülönböztetés tilalmát a legmagasabb szintű törvényünk, az Alkotmány 70/A. § (1)–(2) bekezdése mondja ki: „(1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.”
Ez a szabályozás egyenlő elbánást biztosít a Magyarország területén tartózkodó minden személy számára, és védelmet nyújt a diszkriminatív cselekedetekkel és bánásmóddal szemben. Azt, hogy konkrétan mi minősül diszkriminációnak a jogrendszer egészére nézve, azt az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőségről szóló külön törvény, a 2003. évi CXXV. törvény (Egyb. tv.) határozza meg. E jogszabály taxatíve felsorolja, hogy mely magatartások sértik az egyenlő bánásmód követelményét, illetve melyek azok, amelyek a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütköznek.
A megkülönböztetés tilalma azonban nem abszolút. Az Alkotmánybíróság a 9/1990. (IV. 25.) számú határozatában kimondta, hogy: „a diszkrimináció tilalma nem jelenti azt, hogy minden, még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget célzó megkülönböztetés is tilos. A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni”. A magyar Alkotmánybírósági gyakorlat tehát nem a megkülönböztetést általában, hanem csupán a hátrányos megkülönböztetést tartja az alkotmánnyal összeegyeztethetetlennek. Azt is csak abban az esetben, ha az objektív indokkal nem igazolható. Ahhoz viszont, hogy a megkülönböztetést meg lehessen állapítani, először azt kell megvizsgálni, hogy történt-e egyáltalán különbségtétel. Kihez képest állapít meg rájuk nézve a jogalkotó hátrányos, diszkriminatív szabályozást? Milyen más munkavállalóhoz képest kerül a közalkalmazott, köztisztviselő hátrányosabb helyzetbe azzal, hogy a közszolgálati jogviszonya 65 éves korában megszűnik? Mint a közszféra dolgozói olyan plusz jogosítványokkal rendelkeznek, amelyekkel más munkavállaló nem. Az, hogy a 65. életév betöltésével a plusz jogosítványokat biztosító státusz megszűnik és a munkaerőpiacon ugyanolyan feltételekkel kell a további foglalkoztatásukat megoldani, mint más munkavállalónak, véleményem szerint nem minősül diszkriminációnak.
II. De hátrányos megkülönböztetésnek tekinthető-e egyébként, ha a jogalkotó meghatározott életkor eléréséhez a tisztségből való felmentés törvényi követelményét fűzi?
Ezzel kapcsolatban szintén az Alkotmánybíróság gyakorlatára utalnék. Az Alkotmánybíróság már több határozatában foglalkozott az életkor mint „egyéb helyzet” szerinti különbségtétel alkotmányos összefüggésével. Ennek során megállapította, hogy a törvényhozónak jogában áll meghatározott foglalkozások gyakorlását, illetőleg tisztségek, beosztások betöltését életkori feltételekhez kötni, vagyis szükséges alsó, és lehetséges felső életkort előírni. Megállapította azt is, hogy meghatározott munkakörök, beosztások, funkciók betöltésével kapcsolatos életkori korlátozások, ha azok nem önkényesek, nem jelentenek diszkriminációt. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az életkori feltételek, ha azok az adott kategóriába tartozó minden személyre egyformán vonatkoznak és nem önkényesek, nem sértik az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezést (ABH 1990.615.). Az 1350/B/1992. AB határozatában (ABH 1993.619-621.) pedig elvi éllel mondta ki, hogy nem alkotmányellenes az olyan törvényi szabályozás, amely bizonyos tisztségek betöltéséhez nem önkényes feltételeket szab, s indokolt esetben megköveteli bizonyos életkor meglétét, illetőleg bizonyos életkor eléréséhez a tisztségből való felmentés törvényi következményét fűzi.
A gazdasági szférában a Munka Törvénykönyve 89. § (6) bekezdése szerint a munkáltató indokolás nélkül rendes felmondással megszüntetheti a munkavállaló munkaviszonyát, ha az nyugdíjasnak minősül. A Ktv. 15. § (1) bekezdés f) pontja szerint a köztisztviselő jogviszonya a 70. életév betöltésével felmentési idő nélkül megszűnik. A Kjt. 30. § (1) bekezdés e) pontja alapján a közalkalmazott jogviszonya felmentéssel megszüntethető, ha a felmentés közlésének, illetőleg legkésőbb a felmentési idő kezdetének napján nyugdíjasnak minősül. A Kjt. azonban nem tartalmaz olyan szabályt, amely alapján meghatározott életkor elérésekor a jogviszonyt meg kell szüntetni. (Ez alól kivételt jelentenek az egyetemi tanárok, azonban az ő felmentésüket a 70. életév elérésekor nem Kjt. szabályozza, hanem a felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény 17. § (6) bekezdése.)
A szoros értelemben vett közszféra dolgozóira tehát – a közszolgálati viszony fenntartásával kapcsolatban – eltérő szabályozás vonatkozik. Míg a Kjt. egyáltalán nem tartalmaz életkori korlátot, a Ktv. csak a 70. életév betöltéséig engedi meg a közszolgálati jogviszony fenntartását. Ebből a szempontból a jelenlegi szabályozás tekinthető diszkriminatívnak, hiszen a köztisztviselőre szigorúbb szabályokat állapít meg, mint a közalkalmazottakra, ezáltal hátrányosan megkülönbözteti őket. Ezt az eltérő szabályozást orvosolhatta volna a bevezetni kívánt módosítás, amikor mind a köztisztviselőkre, mind a közalkalmazottakra nézve egységesen a 65. életév betöltéséig engedte volna meg a közszolgálati jogviszony fenntartását.
III. A Kormány a bevezetni kívánt módosítást azzal indokolta, hogy mivel a 30 éven aluli és a diplomás munkanélküliek részaránya rohamosan nő, ezzel az intézkedéssel a fiatal diplomások számára kívánta könnyebbé tenni az elhelyezkedést, a közalkalmazotti, köztisztviselői státusz megszerzését.
Az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdése ugyanis alkotmányos, mindenkit megillető alapjogként definiálja a munkához való jogot: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.” A munkához való jog azonban nem garantál alanyi jogot meghatározott foglalkozás folytatásához. Az alanyi értelemben vett munkához való jog a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jogot jelenti, de nem biztosít egy konkrét munkahelyhez való jogot az állampolgárok számára. Másrészről „A munkához való jogtól, mint alanyi jogtól meg kell különböztetni a munkához való jogot, mint szociális jogot, s különösen annak intézményi oldalát, az állam kötelességét megfelelő foglalkoztatás-politikára, munkahelyteremtésre stb. ... nincs annak semmi alkotmányos indoka, hogy a munkához való alanyi jogot csakis a munkaviszony keretében végzett munkára szűkítsük. Az alanyi értelemben vett munkához való jog, a munka és a foglalkoztatás szabad megválasztásához való, illetőleg a vállalkozás joga között nincs hierarchikus viszony.” [21/1994. (IV. 16.) AB h.]. Az államnak tehát – általános értelemben – kötelessége a munkahelyteremtő gazdaságpolitika és foglalkoztatáspolitika folytatása. Így lehetősége van arra, hogy a pályakezdő vagy fiatalabb munkavállalók jobb foglalkoztatása elérése érdekében életkori korlátokat vezessen be a közszférában foglalkoztatott, nyugdíjas munkavállalók tekintetében. Az Alkotmány 70/A. § a hátrányos megkülönböztetést tiltó (1) és (2) bekezdése után a (3) bekezdés ugyanis azt is kimondja, hogy: „A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.”
IV. Ez a szabályozás összhangban van az Európai Unió Tanácsának a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78. számú EK irányelvével. Az irányelv célja a foglalkoztatás és munkavégzés során alkalmazott hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem általános kereteinek a meghatározása, és hatálya kiterjed mind a köz-, mind a magánszférára. Bár az irányelv célja az egyenlő bánásmód elvének a tagállamokban történő megvalósítása, a 6. cikk mégis lehetőséget biztosít az életkoron alapuló eltérő bánásmód igazolására. 6. cikk (1) bekezdés szerint: „A 2. cikk (2) bekezdése ellenére a tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy az életkoron alapuló eltérő bánásmód nem jelent hátrányos megkülönböztetést, ha – a nemzeti jog keretein belül – egy törvényes cél által objektíven és ésszerűen igazolt, beleértve a foglalkoztatáspolitikát, a munkaerőpiaci és a szakképzési célkitűzéseket, és ha a cél elérésének eszközei megfelelők és szükségesek.”
V. Álláspontom szerint tehát az a rendelkezés, amely a közszférában dolgozók számára a 65. életév betöltésével megszüntetné a közszolgálati jogviszonyt, nem jelent alkotmányellenes megkülönböztetést. A közszolgálati jogviszony megszűnése ugyanis nem jelenti a munkavállaló kényszernyugdíjazását, hiszen a státusz megszűnése nem jelenti egyben a foglalkoztatás megszűnését is. A státusz megszűnése után is lehetőség van a foglalkoztatás fenntartására más, például: megbízási, vállalkozási vagy munkajogviszony keretében, akár az eredeti, akár új foglalkoztatónál, munkaadónál, esetleg egyéni vagy társas (családi) vállalkozás keretében. Ezen a jogi minősítésen az sem változtat, ha jól tudjuk, hogy már 45–50 éves korban sem könnyű az elhelyezkedés. De – amint a tervezett megoldás indokaként elhangzott – a 18–30 éves korcsoportokban is, diplomával is nehéz munkát, munkahelyet találni. Az államot tehát – úgy is, mint szociálpolitikai döntéshozót, és úgyis, mint jogalkotót – az érdekegyensúly keresés és -teremtés felelőssége terheli mindkét nagy társadalmi érdekcsoport irányában.
Budapest, 2005. február 24.
Üdvözlettel: Lenkovics Barnabás
OBH 2077/2005.
Dr. Bene László r. vezérőrnagy
főkapitány úrnak
Tisztelt Vezérőrnagy Úr!
Dr. ... ügyvéd úrnak (Budapest) a mozgáskorlátozott személyek parkolási igazolványainak az eltulajdonítása miatti megkeresését, az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény 16. § (1) bekezdése alapján – hatásköröm hiányában – mellékelten átteszem.
A beadványban leírt esetek alapján fontosnak tartom, hogy az ilyen típusú bűncselekmények száma ne növekedjék, és megelőzhető legyen a vétlen polgárok javaiban történő károkozás. Ennek érdekében szorgalmazom és kérem Főkapitány úr hathatós intézkedését, és a határozottabb rendőri fellépés biztosítását.
Tájékoztatom, hogy a panaszos beadványát egyidejűleg áttettem a Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetőjéhez is – a jelzett probléma megoldását támogatva – intézkedését kérve.
Szíves együttműködését előre is köszönöm.
Budapest, 2005. június
Üdvözlettel: Lenkovics Barnabás sk.
OBH 2084/2005.
Dr. Vitányi István országgyűlési képviselő úrnak
FIDESZ-Magyar Polgári Szövetség
Országgyűlési Képviselőcsoport
Tisztelt Képviselő Úr!
Mindenekelőtt köszönöm megtisztelő bizalmát, hogy X. Y. közlekedési kedvezményével kapcsolatban hozzám fordult. Képviselő úr tájékoztatása szerint a támogatásra rászoruló családról van szó, amiért Ön több alkalommal is próbált segítséget nyújtani számukra.
A hozzám megküldött iratok alapján megállapítottam, hogy a kérelmező személygépkocsi szerzési támogatás (a továbbiakban: szerzési támogatás) iránti igényének kielégítését – az előző évre vonatkozó érvénnyel – az 5739-1/2004. számú határozatával a Hajdú-Bihar Megyei Közigazgatási Hivatal elutasította. A határozat indokolása szerint a kielégítés sorrendjét meghatározó szakmai bizottság véleménye alapján – tekintetbe véve a megyében rendelkezésre álló keretszámot és az igényjogosultak körülményeit – a kérelmezőnél jobban rászoruló igényjogosultak igényének kielégítéséről döntött kedvezően a közigazgatási hivatal. A jogszabályi alap tekintetében a határozat tartalmazta, hogy a súlyos mozgáskorlátozott személyek közlekedési kedvezményeiről szóló 164/1995. (XII. 27.) Korm.rendelet alapján előnyben részesíthető az a súlyos mozgáskorlátozott személy, aki – a saját jogán való jogosultsága mellett – a gépkocsit rehabilitáció céljából használná, egyedülálló, a szerzési támogatás összegét segédmotoros rokkantkocsi vagy kerekesszék vásárlására használja fel, továbbá a honvédelmi kötelezettség teljesítése során, azzal összefüggésben vált súlyos mozgáskorlátozottá.
A megyei körülmények és a döntés indokainak alaposabb megismerése érdekében tájékoztatást kértem a hivatalvezető nevében eljáró Hatósági Főosztály vezetőjétől.
A kapott információk alapján az igénylők száma 2004-ben 1071 fő volt, a szociális ágazatot irányító minisztérium által biztosított utalvány 226 db. Hozzávetőlegesen minden ötödik kérelmező igényét tudták így kielégíteni a megyében, míg az előző években ez az arány rosszabb volt. Akkor átlagosan minden hetedik jogosult juthatott szerzési támogatáshoz.
Az előnyben részesítési szempontok mérlegelésére, illetve a javaslatával a kielégítési sorrend felállítására a jogszabály szerint a hivatal által létrehozott bizottság jogosult, melynek tagjai a MEOSZ elnöke által meghatalmazott képviselő, az ÁNTSZ megyei tisztifőorvosa által megbízott szakorvos, valamint a hivatal által felkért személy. A megyei bizottság 2004-ben kiemelten kezelte a rendszerben még nyilvántartott 1994. év előtti kérelmezők igényeit.
A főosztályvezető külön is kitért arra a tájékoztatásában, hogy noha a várakozási idő nem játszik szerepet a döntés meghozatalánál, a kérelmező esetében a szerzési támogatásra való jogosultságot 2004-ben első alkalommal állapította meg a jegyző.
A kérelmező rokkantnyugdíjas, férje munkaviszonnyal rendelkezik. Gépkocsija a családnak nincs, szállítását a férje vállalta. Így a hivatkozott előnyben részesítési feltételek közül csak a saját jogán való jogosultságát lehetett tekintetbe venni a kielégítési sorrend megállapításánál.
A súlyos mozgáskorlátozottság orvosi megítélésére – és ennek következtében a szerzési támogatáshoz való jogosság megállapítására – a jogszabály hét vagy annál több pontból álló minősítést állapított meg a közlekedőképesség jelölésére.
A megyei reumatológiai szakfőorvos a bizottsági döntést megelőzően a kérelmező iratainak a áttekintése során észlelte, hogy az általa becsatolt szakorvosi igazolás igen szűkszavú és hiányos, a diagnózis és a mozgáskorlátozottság minősítése nem felelnek meg a jogszabályban körülírt súlyossági foknak (járás: 1; terhelhetőség: 3; járműhasználat: 3 pont). A bizottság mindezek feltárására és hiánypótlásra a tárgyévben hívja majd fel a kérelmezőt. A 2004. évi döntésük alkalmával ezt azért nem tették meg, mert az előnyben részesítési feltételek számbavételénél a kérelmező igényének teljesítése érdemi tárgyalásra nem került.
Az utalványra való jogosultságot a jegyzőnél évenként meg kell hosszabbítani, így a kérelem újbóli elbírálása várható a közigazgatási hivataltól. Az elutasító határozatban erre a körülményre felhívták a kérelmező figyelmét.
A fenti tényállás ismeretében megállapítottam, hogy az adott ügyben a szerzési támogatási igényről való döntési eljárásban a közigazgatási hivatal mindenben betartotta a vonatkozó kormányrendelet előírásait. Álláspontom szerint határozatával a jogbiztonsággal és a tisztességes eljárással összefüggő alkotmányos visszásságot nem idézett elő.
A korábbi években hozzám érkezett hasonló tárgyú panaszok vizsgálata során ugyanakkor a diszkrimináció tilalmáról szóló és a szociális biztonsághoz való alkotmányos alapjogokkal összefüggésben megállapítottam, hogy az elbírálás jogi alapját jelentő kormányrendelet egyes rendelkezései következtében alkotmányos visszásság keletkezik. Így a jogalkotó alkotmányos visszásságot okoz, ha a rendelet a jogosítvánnyal nem rendelkező súlyos mozgáskorlátozottak esetén attól függően, hogy ki vállalja a szállítást, két különböző feltételrendszert határoz meg. Emiatt az OBH 4876/2001. számú jelentésemben kezdeményeztem a felelős tárca miniszterénél a kormányrendelet módosítását úgy, hogy a jogosítvánnyal nem rendelkező mozgáskorlátozottak minden csoportja azonos feltételek teljesülése esetén juthasson szerzési támogatáshoz. Annak ellenére, hogy több minisztérium gondozásában is készült kormányelőterjesztés-tervezet, az ajánlásom ez ideig jogalkotással nem teljesült. Ezért az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettesével közösen, kiemelten sürgettük a 2003. és a 2004. évi országgyűlési beszámolónkban a kormányrendelet módosítására tett javaslatot.
Bízom abban, hogy az esélyegyenlőség szem előtt tartásával a közlekedési kedvezmények komplex és együttes jogi szabályozása felváltja majd a jelenleg széttagolt, a koherencia követelményének nem mindenben megfelelő joganyagot, orvoslást adva ezzel a Képviselő úr által is felvetett hasonló problémára.
Az alkotmányossági szempontból nem kifogásolható jogszabályok megalkotása esetében is azonban kérdéses lehet, hogy az azonos jogosultsági feltételekkel rendelkező – és jogosulttá váló – súlyos mozgáskorlátozottak számára az állam képes lesz-e támogatást nyújtani. Álláspontom szerint ez minden bizonnyal a mindenkori költségvetési lehetőségek függvénye marad majd.
Megtisztelő bizalmát ismételten köszönöm, és továbbra is minden hatáskörömbe tartozó ügyben készséggel állok rendelkezésére.
Budapest, 2005.
Üdvözlettel: Lenkovics Barnabás sk.
OBH 2222/2005.
Tisztelt Uram!
Az ózdi martinsalak felhasználásával készült lakóépületek tulajdonosainak kárenyhítésével kapcsolatban Borsod-Abaúj-Zemplén megye területéről azonos tartalmú panaszok érkeztek az Országgyűlési Biztosok Hivatalához, amelyben a panaszosok – noha életkörülményeik eltérőek – egységesen az állami támogatás megállapításának, illetőleg annak folyósításának elmaradását sérelmezték (OBH 222/2005; OBH 2224/2005; OBH 2225/2005; OBH 2394/2005.).
A panaszokban továbbá közös volt az is, hogy a támogatás iránti kérelmek egyik esetben sem kerültek benyújtásra az önkormányzat jegyzőjéhez, így a támogatás odaítéléséről érdemi döntés nem született. A panaszosok azonban előzetesen több alkalommal is kértek tájékoztatást a polgármesteri hivataltól kérelmük teljesítésének várható kilátásairól. Mindegyik esetben fennállt az a körülmény is, hogy a lakóépületek műszaki állapotát szakértői vizsgálat már felmérte, és a támogatás odaítélése szempontjából a hibák mértéke szerint különféle jelölésű épületkategóriákba sorolta. Ezek: „E” kategória: az épület életveszélyes, azonnali bontást igénylő; „D” kategória: az épület életveszélyes, műszaki biztosítása és megerősítése szükséges; „C” kategória: az épület átfogó szerkezet-megerősítése indokolt, közvetlen életveszély nincs; „B” kategória: az épületen részleges, helyi javítások szükségesek. Az adatlapokat a BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (a továbbiakban: BM OKF) nyilvántartásba vette.
Mindezek alapján a megyei ügyekben a panaszosokat azonos tartalmú válaszlevelemmel tájékoztatom.
Tekintettel arra, hogy jogerős közigazgatási határozat egyik ügyben sem született, egyik esetben sincs hatásköröm vizsgálatra, és ennek eredményeképpen intézkedés megtételére.
A sokakat érintő probléma miatt azonban mégis úgy gondolom, hogy a jogkérdésben való tájékoztatással segíthetem a támogatáshoz való jutás feltételeinek megértését és az abban való eligazodást.
A jelenlegi állami támogatás történeti előzményeként a Kormány 2001-ben vállalt kötelezettséget első ízben a martinsalak felhasználásával készült lakóépületekben keletkezett károk helyreállításának támogatására. A támogatás nem volt teljes körű és feltétel nélküli. Azon károsult, alacsony jövedelmű és nyugdíjas családok részére volt adható, akik a károsodás következtében életveszélyes épületben éltek, és lakhatási feltételeiket önerőből nem voltak képesek biztosítani. A támogatás felhasználható forrását, azaz a pénzügyi fedezetét a Magyar Köztársaság költségvetése állapította meg. A támogatásról szóló, és az azt többször módosító kormányhatározatokat a Kormány azóta hatályon kívül helyezte. A kárenyhítés szabályait jelenleg a 40/2003. (III. 27.) Korm.rendelet állapítja meg, amely legutóbb 2004-ben került módosításra.
A támogatás megállapításának sarkalatos szabályai az alábbiak szerint foglalhatók össze. A támogatás célja és rendeltetése, hogy az ózdi martinsalak felhasználása következtében a legveszélyesebb műszaki állapotba került lakóingatlanokban élők lakhatási feltételeit biztosítsa. Ebből kiindulva, a támogatás odaítélésének alapja az előzőekben ismertetett – a műszaki állapot által megkülönböztetett – épületkategóriákat meghatározó szakértői vizsgálat.
A támogatási célra a költségvetési törvényben a tárgyévre biztosított központosított előirányzat – a károsodás fokának sorrendjében a rendelet szerint – használható fel az egyes kategóriákba sorolt ingatlanok tulajdonosainak támogatására. Ha a szakértői vizsgálat óta eltelt időszakban az épület állagromlása következett be, az épületkategória időszakos és soron kívüli szakértői vizsgálat alapján módosulhat, ennek a költségeit, az átsorolást kezdeményező fél saját maga viseli. Ha a kérelem megalapozott, a BM OKF a szakértő díjat visszatéríti a károsultnak.
A támogatás odaítéléséről a jegyző dönt, tehát az ügyben államigazgatási eljárás indul. Az eljárásban az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény rendelkezéseit kell alkalmazni.
A kormányrendelet 2004. évi módosítása következtében lehetővé vált, hogy egyedi elbírálás szerint a rendeletben meghatározottak alapján az a tulajdonos is támogatásban részesüljön, aki károsodott ingatlanát korábban saját költségére helyreállította, vagy azt a martinsalak felhasználása miatti életveszély elhárítására engedéllyel lebontotta. Az egyedi elbírálás alkalmazására a még nem bírált ügyekben kerülhet sor.
A tárgyévben a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről szóló 2004. évi CXXXV. törvény a helyi önkormányzatok által felhasználható központosított előirányzatai között az ózdi martinsalak felhasználása miatt kárt szenvedett lakóépület tulajdonosainak kártalanítására 885,0 millió forintot biztosított az önkormányzatok számára. Az önkormányzatok azon magánszemélyek számára igényelhetik a támogatást, akiknek a lakóépületére a hatóságok építési és használatbavételi (fennmaradási engedélyt) adtak ki, és a 2002. január 15-ig benyújtott kérelem és szakértői vélemény szerint a lakóépületük helyreállításra, újjáépítésre szorult. Az önkormányzatok igényléseinek – ugyancsak a törvényben kapott felhatalmazás alapján – sorolására a Belügyminisztérium jogosult. Az igénylésre, a döntési rendszerre, a folyósítás és elszámolás módjára vonatkozóan a kormányrendelet szabályait kell alkalmazni.
Az Országgyűlés a költségvetési előirányzatra vonatkozó döntését a gazdaságpolitika fő céljaihoz igazodóan – tekintetbe véve a 2005. évi gazdaságfejlődési prognózist – az államháztartás keretei, illetve teherbíró-képessége figyelembevételével hozta meg. Ez azt jelenti, hogy a tárgyévben a támogatási célra ilyen mértékű központosított előirányzat áll rendelkezésére az önkormányzatoknak. A lakóépületekről felvett adatlapok alapján a BM OKF által nyilvántartott károsult ingatlanok nagy száma miatt már évek óta nyilvánvaló volt, hogy a kárenyhítési igények teljes körű kielégítésére a Magyar Állam nem képes. Ilyen helytállási kötelezettséget – álláspontom szerint – a Kormány sem korábban, sem jelenleg nem vállalt, tekintettel arra, hogy a jogszabály egyértelműen kimondja: „támogatási célra a költségvetési törvényben a tárgyévben biztosított központosított előirányzat a károsodás fokának sorrendjében, az e rendelet szerint ...... használható fel.”
A panaszosoknak az a véleménye, hogy a hivatkozott költségvetési előirányzatról szóló törvényi rendelkezéssel a kérelmek benyújtására vonatkozóan jogvesztő határidőt (2002. január 15.) állapított volna meg az Országgyűlés, jogilag nem helytálló.
A kérelem előterjesztésére, a döntési rendszerre stb. – amint arra a költségvetési törvény is kitért – a hivatkozott kormányrendelet szabályait kell alkalmazni. Ezek megismerésének elősegítésére mellékelten tájékoztatásul megküldöm a 40/2003. (III. 27.) Korm.rendelet teljes szövegének másolatát.
Tájékoztatom még a panaszosokat, hogy jogi segítség igénybevételére is lehetőségük van a megyében, mivel az Igazságügyi Minisztérium jogi segítségnyújtó szolgálatot tart fenn és működtet. (IM Pártfogó Felügyelői és Jogi Segítségnyújtó Szolgálat Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Hivatal, 3530 Miskolc, Mindszent tér 3. – Ügyfélfogadás: Hétfő: 9–13-ig, Szerda: 13–18-ig. Telefon: 06 62 554-763; 06 62 554-765) A támogatás részletes szabályairól a hivatal készséggel nyújt felvilágosítást.
Megtisztelő bizalmukat köszönöm. Bízom abban, hogy – bár ügyükben érdemben nem lehettem a segítségükre – a jogi lehetőségek ismertetésével kérelmük jövőbeni intézését mégis segíthettem.
Budapest, 2005. augusztus
Üdvözlettel: Lenkovics Barnabás sk.
OBH 3692/2005.
Tisztelt Asszonyom!
Az Országgyűlési Biztosok Hivatalához megküldött panaszában azt sérelmezte, hogy Szirák község belterületén lévő, művelés alól kivett beépítetlen telkén azért nem tud építkezni, mert a terület rendezési terve nem készült el. Ön a negyedik gyermekét várja és családjával élettársa szüleinél kell lakniuk e miatt. A körülményeket a háziorvosuk is aggasztónak tartja. Úgy gondolja, hogy ez a helyzet sértő, és igazságtalan, amely a cigány származása miatt diszkriminatív bánásmód következtében alakult ki. Panaszában azt is tudomásomra hozta, hogy beadványát megküldte még a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának.
A települési önkormányzat a település egészére vagy egyes területeire vonatkozó szabályozási terv és építési szabályzat elfogadása során dönt arról, hogy az ingatlanokat milyen övezetbe sorolja és azokon milyen építési tevékenység folytatható. A szabályozási terv és az építési szabályzat jóváhagyása rendelettel történik. Az önkormányzat a rendeletalkotás során nem hatósági jogkört gyakorol, hanem az Alkotmány által biztosított önkormányzatiság elvének megfelelően rendeletalkotási jogával él.
Az önkormányzat rendeletét törvényességi, illetve alkotmányossági ellenőrzés keretében a közigazgatási hivatal, illetve az Alkotmánybíróság vizsgálhatja. A szabályozási tervek jóváhagyását megelőző eljárást az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (Étv.) szabályozza. Az Étv. 9. §-a előírja, hogy a településrendezési tervek kidolgozása során az érintett állampolgárok, szervezetek, érdekképviseleti szervek véleménynyilvánítási lehetőségét biztosítani kell, ennek érdekében a helyben szokásos módon az érintettek tudomására kell hozni kidolgozásuk elhatározását. Az eltérő vélemények tisztázása érdekében a polgármesternek egyeztető tárgyalást kell tartania. A véleményezési eljárás befejezése után a szabályzatot, illetőleg a terveket az elfogadásuk előtt a polgármesternek legalább egy hónapra a helyben szokásos módon közzé kell tennie a beérkezett és el nem fogadott véleményekkel és azok indokolásával együtt.
Szirák önkormányzat jegyzőjétől rövid úton – telefonon – tájékoztatást kértem a helyi építési szabályzat és a szabályozási terv megállapításának várható idejéről. A tervek késedelmes elkészítése miatt, az Ön által is említett Quadrát Kft. a településfejlesztési koncepciót 2005. június 19-én elkészítette, ezért így elhárult az akadálya annak, hogy Étv. szerinti eljárásnak megfelelően az önkormányzat képviselő-testülete a koncepciót megvitassa, és döntsön annak elfogadásáról. Erre előreláthatólag a július végére összehívásra kerülő testületi ülésen kerül majd sor. Ezt követi az előzőekben ismertetett véleményeztetési eljárás, amely – a jogszabály szerinti szakmai egyeztetéseket követően – végül a helyi építési szabályzat és a településrendezési tervek elfogadásával fejeződik be. Az erről szóló helyi önkormányzati rendelet alapján tudja a pásztói önkormányzat jegyzője mint elsőfokú építésügyi hatóság érdemben elbírálni az Ön építési engedély iránti kérelmét, amennyiben azt a jogszabályban előírt formában és tartalommal előterjeszti az építésügyi hatóságnál.
Megértem nehéz helyzetét, azonban csak azt tudom tanácsolni, hogy lakhatási körülményei javítása érdekében tájékozódjon az önkormányzati segítségnyújtás helyi lehetőségeiről. Az bizonyára Ön előtt is ismert, hogy egy lakásingatlan szabályszerű felépítését – az építésügyi előírások betartásával – egy hosszadalmas engedélyezési eljárásnak kell megelőznie, és az engedély birtokában is, csupán az építkezés elkezdése önmagában nem fogja eredményezni a család helyzetének a javulását.
Az Önnek írt válaszlevelemet tájékoztatásul megküldtem a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának.
Sajnálom, hogy hatásköröm hiányában nem lehettem a segítségére. Megtisztelő bizalmát köszönöm.
Budapest, 2005. július
Üdvözlettel: Lenkovics Barnabás sk.
OBH 3957/2005.
Tisztelt T. Úr!
Az Országgyűlési Biztosok Hivatala Panaszirodáján benyújtott panaszában azt sérelmezte, hogy több parkolási társaság, így a Centrum Parkoló Rendszer Kft., a Budapesti Önkormányzati Parkolási Kft. és a Debreceni Közlekedési Rt. díj– és pótdíjfizetési felszólítást küldött Önnek szabálytalan parkolás miatt. A pótdíjfizetési felszólítások olyan parkolási időpontokra vonatkoztak, amikor már az ERX 509 rendszámú gépjármű nem volt az Ön tulajdonában. Panasza azt is tartalmazta, hogy Budapest Főváros II. kerületi Polgármesteri Hivatalban kezdeményezte a gépjármű új tulajdonosának hivatalos felszólítását a jármű tulajdonjogának átírására, azonban ez iránt nem intézkedtek.
A panaszhoz mellékelt iratokból megállapítottam, hogy az adásvételi szerződés szerint a gépjármű új tulajdonosa 2004. április 13-tól D. T. debreceni lakos. Az ügyre vonatkozóan információkat kértem a budapesti és a debreceni polgármesteri hivatalok okmányirodáitól.
Megállapítottam, hogy az Ön tulajdonváltozás miatt előterjesztett kérelmét a budapesti okmányiroda – illetékessége hiánya miatt – az új tulajdonos lakóhelye szerint illetékes debreceni okmányirodához tette át 2005. január 4-én. A gépjármű tulajdonjogának rendezésére azonban az új tulajdonost az okmányiroda nem tudta kötelezni, mivel a debreceni helyi címnyilvántartásban az adásvételi szerződésben megjelölt lakcímén 2004. november 25. időponttal „fiktív” jelzéssel szerepel. Erről a budapesti okmányirodát a debreceni okmányiroda tájékoztatta.
Megállapítottam továbbá, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányság Nyomozó Főosztály Gépjármű Bűnözés Elleni Osztály 120-866/2005. bü. szám alatt a gépjármű eltulajdonítása miatt büntetőeljárást indított ismeretlen tettes ellen. Az elkövető kilétét nem sikerült megállapítani, ezért a nyomozást felfüggesztette, és a gépjármű forgalomból való kivonását kezdeményezte a budapesti okmányirodán. Az okmányiroda 2005. február 18. napjával a III-4702/05. számú határozatában a járművet a forgalomból végleg kivonta. A határozat 2005. június 20-án jogerőre emelkedett.
A debreceni okmányiroda tájékoztatása alapján azt is megállapítottam, hogy előzőeket a gépjármű-nyilvántartás tartalmazza. Tartalmazza továbbá – az Ön panasza szempontjából jelentőséggel bíró – azon bejegyzést is, hogy 2004. április 13-tól tulajdonváltozás miatt az új tulajdonos D. T.
A parkolási társaságoknál fennálló – és Ön által vitatott – tartozások törlése iránt intézkedni, illetőleg az Ön érdekében közbenjárni hatásköröm hiányában nincs lehetőségem. A parkolási társaságokkal fennálló jogviszony ugyanis polgári jogviszony, és az ebből eredő jogviták rendezése csak bírósági eljárás keretében lehetséges. A közhiteles gépjármű-nyilvántartás adataira tekintettel azonban javasolom, hogy a nyilvántartási adatokra hivatkozva mindhárom parkolási társaságnál kérje a díjtartozások törlését.
A sérelmezett okmányirodai eljárással kapcsolatban megállapítottam, hogy a budapesti okmányiroda eljárása jogszerű volt, alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságot nem idézett elő. Ezért az ügyben az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény szerinti intézkedést nem tettem. Bízom benne, és őszintén remélem, hogy problémája mielőbb megoldódik.
Budapest, 2005. november
Üdvözlettel: Takács Albert sk.
1.28.5. Jogszabályvéleményezések
Ügyszám: Gy 165/2005.
Őri István
közigazgatási államtitkár úrnak
Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium
Budapest
Fő u. 44–50.
1011
Tisztelt Államtitkár Úr!
A környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi feladat– és hatásköröket megállapító törvények szervezet-változással, illetve az európai közösségi jogi aktusoknak való megfeleltetéssel összefüggő módosításáról szóló, a Kormány részére készített kormány-előterjesztés tervezetet megkaptam. Az ezzel kapcsolatos véleményemet az alábbiakban adom meg.
A területi hatósági szervek integrációjából eredő szervezet-változással, továbbá a biztosíték adási, illetve a környezetvédelmi biztosítás kötelezettségével kapcsolatos – bevezetni kívánt – szabályozással kapcsolatban észrevételt nem kívánok tenni. Mint azt az előterjesztés említi, az a szervezetkorszerűsítésből adódó módosításokon túl közösségi jogi aktusokból eredő törvényi szintű jogalkotási feladatok megvalósítását is tartalmazza.
Ezek közül nem tartom elfogadhatónak a hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. törvény (a továbbiakban: Hgt.) 56. § (8) bekezdésével kapcsolatos módosítás-tervezetet.
A Hgt. jelenleg hatályos szövege szerint: „A 8. § szerinti visszavételi kötelezettség alapján 2005. július 1. napjáig el kell érni, hogy a hulladékká vált csomagolóanyagok
a) legalább 50%-a hasznosításra kerüljön;
b) ezen belül legalább 25%-a anyagában kerüljön hasznosításra úgy, hogy ez az arány minden anyagtípusnál legalább 15% legyen.” (Hgt. 56. § (8) bek.)
A tervezet szerint a Hgt. 56.§-ának (8) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
„A 8. § szerinti visszavételi kötelezettség alapján 2012. december 31. napjáig el kell érni, hogy a hulladékká vált csomagolóanyagok tömegének
a) legalább 60%-a hasznosításra vagy hulladékégető műben energiahasznosítás mellett elégetésre kerüljön;
b) legalább 55%-a, de legfeljebb 80%-a anyagában kerüljön hasznosításra úgy, hogy ez az arány a hulladékot alkotó egyes anyagok tekintetében legalább a következő legyen:
ba) üveg esetében 60%;
bb) papír és karton esetében 60%;
bc) fémek esetében 50%;
bd) műanyagok esetében 22,5%, kizárólag azokat az anyagokat figyelembe véve, amelyeket újból műanyagokká dolgoznak fel;
be) fa esetében 15%.”
A módosítás egyetlen indoklása mindössze a következő: „Tekintettel az Európai Parlament és a Tanács a csomagolásról és a csomagolási hulladékról szóló 94/62/EK irányelv módosításáról szóló 2004/12/EK irányelvének preambuluma (6) bekezdésére, mely szerint a csatlakozó államoknak – köztük hazánknak is – átmeneti eltérésekre van szüksége az irányelv 6. cikkében meghatározott hulladékhasznosítási és újrafeldolgozási arányaihoz képest, szükséges a törvény 56. § (8) bekezdését is módosítani. Az ebben meghatározott hasznosítási és újrafeldolgozási arányokat hazánknak 2012. december 31.-ig kell elérnie.”
Mindezzel szemben úgy vélem: A Hgt.-nek ez a változtatása nagyobb jelentőségű, minthogy az egy alapvetően szervezeti változásokhoz igazodó szabályokkal együtt kerüljön elfogadásra, ezzel tompítva a téma jelentőségét. Hangsúlyozni kell, hogy a változtatás alapvetően fogja befolyásolni a hulladékgazdálkodásban résztvevő gazdasági szereplők (elsősorban a gyártók) tevékenységét.
A változtatás indoklását nem tartom elegendő érvnek, az a kívánt módosítás jelentőségével nem áll arányban, ehelyett rendkívül szűkszavú. Úgy vélem hazai mutatók, adatok szerepeltetésével kellene alátámasztani, hogy mi indokolja az átmeneti mentesség szükségességét, indokolt-e egyáltalán, továbbá milyen arányokat ért el eddig, illetve az új követelményekhez képest hol tart az ország a csomagolási hulladékok hasznosítása terén.
A Hgt. 18. § (1) bekezdése rögzíti ugyan, hogy a hulladékhasznosítás egyik lehetséges módozata a hulladék energiatartalmának kinyerésével energetikai hasznosítás, ennek kiemelése – és így preferálása – álláspontom szerint aggályos abból a szempontból, hogy a három hasznosítási módból környezeti szempontból ez a legkedvezőtlenebb. Ez szolgálja legkevésbé a megelőzés elvét – mely a hulladékgazdálkodás elsődleges elve –, illetve a természeti erőforrásokkal való takarékoskodást. A Hgt. elsődleges célja a keletkezett hulladékok minél nagyobb arányú hasznosítása és a fogyasztás-termelésben körforgásban való tartás.
A hasznosítás 18. §-ban meghatározott sorrendje nem véletlen, az egy prioritási szempontot fogalmaz meg.
Elsősorban tehát a csomagolási hulladék keletkezésének megelőzésére kell törekedni, míg további alapelvként a csomagolóanyag újrahasználatára, vagy a csomagolási hulladék anyagában történő, és végül más módon történő hasznosítására.
Az Európai Parlament és Tanács 94/62/EK irányelve – a csomagolásról és a csomagolási hulladékról – a preambulumában többek között a következőket rögzíti:
„a csomagolási hulladék keletkezésének megakadályozására legjobb eszköze a csomagolás összmennyiségének csökkenetése.”
„a csomagolással és a csomagolási hulladékkal való gazdálkodásnak elsősorban a csomagolási hulladék keletkezésének megelőzésére kell irányulnia”
„a hasznosítási eljárások tekintetében, az újrahasználatot és az újrafeldolgozást kell előnyben részesíteni tekintettel környezeti hatásaikra.”
„a csomagolási hulladék keletkezésének megelőzésére megfelelő intézkedéseket kell hozni.”
A Hgt. ezzel összhangban a következőket tartalmazza: „A hulladékképződés megelőzése, valamint a keletkező hulladék mennyiségének és veszélyességének csökkentése érdekében előnyben kell részesíteni a hulladékként kockázatot jelentő anyagok kiváltását”, illetve rögzíti, hogy „A hulladékban rejlő anyag és energia hasznosítása érdekében törekedni kell a hulladék legnagyobb arányú ismételt felhasználására, a nyersanyagoknak hulladékkal történő helyettesítésére, valamint – ha ezek nem megoldhatóak – a hulladék energiahordozóként való felhasználására.”
Az Országos Hulladékgazdálkodási Tervről szóló 110/2002. (XII. 12.) OGY határozat is a megelőzés és a hulladékminimalizálást részesesíti előnyben. Eszerint „Megelőzési intézkedésekkel kell biztosítani, hogy a képződő, kezelendő hulladék mennyisége összességében az időszak végére ne haladja meg a 2000. évi szintet. Ennek érdekében ösztönözni kell a hulladékszegény technológiák bevezetését, az újrahasználható és a tartós termékek piacra kerülését, valamint a fogyasztói szokásokat ebbe az irányba befolyásoló tájékoztató, felvilágosító munkát. (...) Mely megnöveli az előírt hasznosításon belül az anyagában történő hasznosítás (újrafeldolgozás) arányát, és ezzel együtt visszaszorítva az energetikai hasznosítást.”
Az előterjesztés szerint a változtatást az uniós normának való megfelelés indokolja. Hangsúlyozni kell, hogy a hivatkozott irányelvben megfogalmazottaktól lehetőség lenne akár magasabb arányszámokat is előírni a Hgt.-ben, illetve a többi tagországhoz képest az energetikai hasznosítást kevésbé preferáló rendszert támogatni.
A „legkisebb szigor klauzulája” szerint ugyanis a tagállamok eltérhetnek a közösségi elvárásoktól, de kizárólag a nagyobb szigor irányában, a közösségi szabályt egyebekben nem változtathatják meg.
A Római Szerződés 130t. [176.] Cikkelye a legkisebb szigor klauzuláról a következőket rögzíti: „A 130s [175.] Cikkely alapján közösen elfogadott védelmi szabályok nem akadályozzák meg, hogy bármely tagállam a jelen Szerződéssel összeegyeztethető szigorúbb védelmi szabályokat tartson fenn, vagy vezessen be.” Hangsúlyozni szeretném, hogy az Alkotmánybíróság 28/1994. (V. 20.) AB határozata szerint „A környezetvédelemhez való jog ... elsősorban önállósult és önmagában vett intézményvédelem, azaz olyan sajátos alapjog, amelynek az objektív, intézményvédelmi oldala túlnyomó és meghatározó. A környezethez való jog az állam környezetvédelemre vonatkozó kötelességei teljesítésének garanciáit emeli az alapjogok szintjére, beleértve a környezet elért védelme korlátozhatóságának feltételeit is. E jog sajátosságai folytán mindazokat a feladatokat, amelyeket másutt alanyi jogok védelmével teljesít az állam, itt törvényi és szervezeti garanciák nyújtásával kell ellátnia.”
Ugyancsak ez a határozat rögzíti, hogy „Itt tehát az alanyi jogok feladatát is jogalkotási és szervezési garanciákkal kell az államnak pótolnia. Ezért a jogalkotás garanciális szerepe nem egyszerűen csupán fontosabb a környezetvédelemben, mint az olyan alkotmányos jogoknál, ahol a bíróság (Alkotmánybíróság) közvetlen alapjogvédelmet adhat vagy alanyi jogi igényeket ismerhet el, hanem – a dogmatikai lehetőségek határai közt – mindazokat a garanciákat is nyújtania kell, amelyeket az Alkotmány egyébként az alanyi jogok tekintetében biztosít.”
Az Alkotmány 18. §-a kimondja: „A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez.” Ennek megteremtésében az államnak – ezen belül a környezetvédelmi tárcának és intézményeinek – nélkülözhetetlen feladata van.
Végül engedje meg, hogy ehelyütt tájékoztassam arról, hogy az idei évben több panasz is érkezett Hivatalomba, melyekben az állampolgárok a lakókörnyezetük közelébe tervezett kommunális hulladékégető művel kapcsolatos aggodalmaikról számoltak be. Fontosnak vélem ezért, hogy ezen beruházások során a körültekintő tervezés, illetve a társadalmi párbeszéd maradéktalanul valósuljon meg, a tervezés legkorábbi fázisától kezdve.
Bízom abban, hogy észrevételeimet munkája során érvényesíteni tudja.
Budapest, 2005. április
Üdvözlettel: Lenkovics Barnabás sk.
Ügyszám: Gy 357/2005.
Hiv. szám: 71.147/5/2005.
Benedek Fülöp
közigazgatási államtitkár úrnak
Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium
Budapest
Kossuth Lajos tér 11.
1055
Tisztelt Államtitkár Úr!
A géntechnológiai tevékenységről szóló 1998. évi XXVII. törvény (a továbbiakban: Gtv.) módosításáról szóló, a Kormány részére készített kormány-előterjesztés tervezetet megkaptam.
A tervezetben foglaltakkal kapcsolatban – különös figyelemmel a jelen és a jövő generációk életfeltételeinek alkotmányos védelmére, mely magában foglalja a tiszta és egészséges élelmiszer részükre történő biztosítását – a következő észrevételt teszem.
A tervezet lehetővé teszi a géntechnológiával módosított növények és a hagyományos módon, valamint az ökológiai gazdálkodással termesztett növények együtt-termesztését. A Gtv. új, 21/D. § (2) bekezdése értelmében az együtt-termesztés általános feltételeit külön jogszabály tartalmazza. Hangsúlyozni szeretném – figyelemmel a környezeti jogban elismert elővigyázatosság elvére, továbbá arra a tényre, hogy a géntechnológiával módosított növények még viszonylag ismeretlen kockázatokat rejtenek magukban –, hogy az előterjesztést akkor tartom elfogadhatónak, ha a külön jogszabály megteremti azokat a feltételeket, melyekkel biztosítható a termesztési engedélyek egyediesítése az adott terület flóra és fauna állományára tekintettel. Úgy vélem – összhangban a fenntartható mezőgazdasági módszerek esélyeinek növelésével, mely általam is támogatott prioritás –, az egyediesítés szabályozása teremthet garanciát arra, hogy az izolációs távolság minimum mértékétől szigorúbb értékek kerülhessenek meghatározásra, sőt egyes esetekben ez adhat egyedül módot az együtt-termelés kizárhatóságára is. Végül hangsúlyozni szeretném, hogy az Alkotmány 18. §-a kimondja: „A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez.” Ennek megteremtésében az államnak – ezen belül a tárgykörben érintett tárcáknak és intézményeiknek – nélkülözhetetlen feladatuk van.
Az újraszabályozás fő célkitűzéseit úgy kell megvalósítani, hogy az egészséges környezet eddig elért jogi-védelmi szintje még részlegesen se csökkenhessen. Őszintén bízom abban, hogy észrevételeimmel munkája során a segítségére lehettem.
Budapest, 2005. június
Üdvözlettel: Lenkovics Barnabás sk.
Ügyszám: Gy/683/2005.
Őri István
közigazgatási államtitkár úrnak
Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium
Budapest
Fő u. 44–50.
1011
Tisztelt Államtitkár Úr!
A levegő védelmével kapcsolatos egyes szabályokról szóló 21/2001. (II. 14.) Korm.rendelet módosításáról készült kormány-előterjesztés tervezetet megkaptam. Az ezzel kapcsolatos véleményemet az alábbiakban adom meg.
1/ A jelenleg hatályos, a levegő védelmével kapcsolatos egyes szabályokról szóló 21/2001. (II. 14.) Korm.rendelet (a továbbiakban: Korm. r.) 6. § (2) bekezdése szerint „A környezetvédelmi hatóság a környezeti hatásvizsgálat-köteles, illetve az egységes környezethasználati engedélyezési eljárás hatálya alá tartozó, a 2. számú mellékletben felsorolt tevékenységek esetén a védelmi övezetet a környezetvédelmi, illetve az egységes környezethasználati engedélyben határozza meg.” A jelenleg hatályos Korm. r. 13. § (1) bekezdése szerint „Minden olyan nyomvonalas közlekedési létesítmény (közút, vasút) vagy annak vizsgált szakasza, amelynél az elhaladó járművek jellemzői határozzák meg az egységnyi szakaszból származó légszennyező anyag kibocsátott mennyiségét (a továbbiakban: vonalforrás) létesítésének és használatbavételének engedélyezésekor a 8. § (2) bekezdés b) pontjában és a 10. § (1) és (7)–(8) bekezdésekben foglaltakat megfelelően kell alkalmazni. A létesítési, használatbavételi engedélyezési eljárásokban – ha jogszabály másként nem rendelkezik – a környezetvédelmi hatóság szakhatóságként működik közre.”
A tervezet szerint az idézett 6. § (2) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép: „A környezetvédelmi hatóság a 2. számú mellékletben felsorolt, környezeti hatásvizsgálat-köteles, illetve az egységes környezethasználati engedélyezési eljárás hatálya alá tartozó tevékenységek, létesítmények esetében a védelmi övezet nagyságát vizsgálja, és – figyelemmel a (3) bekezdésre – a védelmi övezet nagyságát hatósági, szakhatósági eljárásában – külön jogszabályban (Az utak építésének, forgalomba helyezésének és megszüntetésének ellenőrzéséről szóló 15/2000. (XI. 16.) KöViM rendelet 5/A. § (1) bek.) meghatározott esetekben – szakvéleményében a 2. melléklet szerinti nagyságban határozza meg.” A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 44. §-a szerint jogszabály elrendelheti, hogy a határozat meghozatala előtt más hatóság (a továbbiakban: szakhatóság) állásfoglalását kell beszerezni. A szakhatóságot az ügyben érdemi döntésre jogosult hatóság keresi meg, amely döntésének meghozatalánál kötve van a szakhatóságnak – a hatásköre keretei között kialakított – jogszabályon alapuló állásfoglalásához. A 45. § (1) bekezdése értelmében A szakhatóság hozzájárulását, a hozzájárulása megtagadását, az egyedi szakhatósági előírást vagy feltételt (a továbbiakban együtt: szakhatósági állásfoglalás), valamint ezek indokolását az ügyben érdemi döntésre jogosult hatóság – a közreműködő szakhatóság megnevezésével – határozatába foglalja.
A Ket. 58. §-a szerint szakértőt kell meghallgatni vagy szakértői véleményt kell kérni, ha az eljáró hatóságnak nincs megfelelő szakértelemmel rendelkező dolgozója és a) az ügyben jelentős tény, egyéb körülmény vagy az alkalmazandó jog megállapításához különleges szakértelem szükséges, vagy b) jogszabály írja elő a szakértő igénybevételét. Nem kell szakértőt igénybe venni akkor, ha jogszabály a szakkérdésben szakhatóság állásfoglalásának beszerzését írja elő. Ha jogszabály meghatározott szakértő igénybevételét írja elő, úgy ezt a szervezetet, intézményt, testületet vagy személyt kell szakértőként kirendelni. Egyéb esetben igazságügyi szakértőt, igazságügyi szakértői intézményt, – más szervet vagy szakértő testületet vagy – indokolt esetben – szakértelemmel rendelkező egyéb személyt kell szakértőként kirendelni. A szakértő személyére az ügyfél is tehet javaslatot.
Törvény vagy kormányrendelet előírhatja, hogy az eljáró hatóság valamely meghatározott kérdésben kötve van egy meghatározott tudományos vagy szakmai testület, illetve szakértői szerv szakvéleményéhez.
Aggályosnak tartom, és ezért nem támogatom a módosítás azon rendelkezését, miszerint a közreműködő környezetvédelmi hatóság – egyes esetekben – a jövőben nem szakhatósági állásfoglalásban, hanem szakvéleményben adná meg a védelmi övezet nagyságát.
Amíg ugyanis a szakhatósági állásfoglalás az engedélyező hatóságot köti (a szakhatósági hozzájárulás esetén adhat engedélyt a tevékenység folytatására), addig főszabályként a szakvélemény nem köti az eljáró szervet!
Ezen túl, míg a szakhatósági állásfoglalás része a határozat rendelkező részének, addig a szakvéleményben írt javaslat esetében kérdéses, hogy az a határozat kötelező eleme-e, vagy csak az indoklásban kell arra hivatkozni.
Kifogásolható az is, hogy a jogalkotó annyi szigorítással sem élt, hogy a Ket. 58. § (6) bekezdése alapján a szakvélemény figyelembevételét az engedélyező hatóság számára kötelezővé tette volna.
A fentieken túl hangsúlyozni kell, hogy a módosítás aggályos azért is, mert kedvezőtlenül érinti a civil szervezetek ügyféli jogállását. A 1/2004. Közigazgatási jogegységi határozat szerint „Az állampolgárok által a környezetvédelmi érdekeik képviseletére létrehozott egyesületeket és más politikai pártnak, érdekképviseletnek nem minősülő – a hatásterületen működő – társadalmi szervezeteket a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Ktv.) 98. §-ának (1) bekezdése alapján a szakhatósági állásfoglalás tekintetében területükön az ügyfél jogállása – ezért keresetindítási jog – illeti meg azokban az államigazgatási eljárásokban, melyekben jogszabály a környezetvédelmi hatóság szakhatósági állásfoglalásának beszerzését írja elő.” Tehát míg a környezetvédelmi hatóságnak szakhatósági állásfoglalást kell adnia, addig az ügyfél jogállása megilleti a civil szervezeteket, amennyiben a hatóság már szakvélemény nem ad.
2/ A Korm. r. 6. § (2) bekezdésének 2. fordulatának jelenleg hatályos szövege szerint „A 2. számú mellékletben nem szereplő, illetőleg a megjelölt kapacitáshatárok alatti tevékenységek esetén ezen engedélyezési eljárások során vizsgálja a védelmi övezet kialakításának szükségességét és annak méretét.” A módosítás értelmében „A 2. számú melléklet A-D) pontjában nem szereplő, illetve az ott megjelölt kapacitáshatárok alatti tevékenységek esetében környezetvédelmi hatóság a védelmi övezet szükségességét vizsgálhatja és – figyelemmel a (3) bekezdésre – a védelmi övezet nagyságát hatósági, szakhatósági eljárásában legfeljebb 1000 méterben határozhatja meg.”
Aggályosnak és visszalépésnek tartom, hogy a módosítási javaslat a fenti körben jogszabályi automatizmus helyett csak lehetőséget kíván biztosítani a környezetvédelmi hatóság részére, nem pedig kötelezettséget a védelmi övezet szükségességének a vizsgálatára. (Már csak azért is, mert eddig sem került sor a telepengedély köteles tevékenységeknél védelmi övezet kijelölésre, pedig a Hivatalba érkezett panaszok alapján nem egy esetben szükséges lett volna.) A hatóság szabad belátásán múlik tehát így már a védelmi övezet szükségességének vizsgálata is, holott a kötelező vizsgálat alapján születhet a környezet érdekeit is figyelembe vevő, megalapozott döntés.
A módosított szöveg szerint a környezetvédelmi hatóság az új egyszámjegyű és kétszámjegyű országos közút, valamint új vasútvonal esetében, valamint új autópálya, autóút esetében a védelmi övezet szükségességét mérlegelési jogkörében vizsgálhatja, és nagyságát hatósági, szakhatósági eljárásában legfeljebb 1000 méterben határozhatja meg. Kérdéses, hogy ekkor milyen mérlegelése lehet a hatóságnak, hiszen mind a jelenleg hatályos 13. § (3) bek, mind az új 2. sz. melléklet E) pontja kötelező minimum távolságokat ír elő, mely távolság irányadó és kötelező a jövőben is.
Összességében megállapítható, hogy bár az Országgyűlés az új eljárási törvényében – a Ket.-ben – bővíteni kívánta az érintettek „beleszólási jogát”, egyúttal az ügyféli jogállást-fellebbezési jogot (lásd hatásterület jogintézménye), a most tárgyalt módosítások – ágazati érdekekből vezérelve – a Ket. által megcélzottak ellen hatnak, de ugyanígy a környezet érdekei ellen is, azok ugyanis nem a környezet védelmét szolgálják.
3/ A Korm. r. 6. § (5) bekezdése kapcsán meg kell említeni, hogy a jogszabály a jövőben sem tartalmaz szabályt az újonnan építendő út, vasút védelmi övezetébe kerülő már meglévő olyan építményekre, amelyek oda a közlekedési létesítmény telepítése következtében már nem épülhetnének.
4/ Javaslom a Korm. r. 7. § (8) és (11) bekezdései kapcsán annak jogszabályi rögzítését, hogy az intézkedési program (módosítása, felülvizsgálata) tervezetét, valamint a vele kapcsolatos véleményeket, észrevételeket és az elfogadott intézkedési programot az érintett települések polgármesteri hivatalaiban is ki kelljen függeszteni. Szükséges tehát, hogy ezek az építéssel érintett települési önkormányzatok polgármesteri hivatalában is kifüggesztésre kerüljenek, hiszen az ezekben rögzítettek az ott élőket közvetlenül érinti. (Meg kell jegyeznem, hogy egyelőre az ország lakosságának többsége nem az Internetről tájékozódik.)
Számtalan Hivatalomhoz érkező panasz támasztja alá, hogy az utak mentén kirívóan rossz a környezetvédelmi helyzet, és hogy nem kellően veszik figyelembe sem a telepítés helyének kijelölésénél, sem maguknál az építkezéseknél az érintett lakosság ilyen érdekeit. Ebből a helyzetből előre és nem hátra kellene lépni.
Végül hangsúlyoznom kell, hogy az Alkotmány 18. §-a kimondja: „A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez.” Ennek megteremtésében az államnak – ezen belül a környezetvédelmi tárcának és intézményeinek – nélkülözhetetlen feladata van.
Az újraszabályozás fő célkitűzéseit úgy kell ezért megvalósítani, hogy az egészséges környezet eddig elért jogi-védelmi szintje még részlegesen se csökkenhessen.
Bízom abban, hogy észrevételeimmel munkája során a segítségére lehettem.
Budapest, 2005. november
Üdvözlettel: Lenkovics Barnabás sk.
Ügyszám: Gy/683/2005/3.
Hiv. sz.: KvVM/TJF/420/2005.
Őri István
közigazgatási államtitkár úrnak
Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium
Budapest
Fő u. 44–50.
1011
Tisztelt Államtitkár Úr!
A visszamutatásra megküldött, a levegő védelmével kapcsolatos egyes szabályokról szóló 21 /2001. (II. 14.) Korm.rendelet (a továbbiakban: R.) módosításáról készült kormány-előterjesztés átdolgozott tervezetet megkaptam.
Előre szeretném bocsátani, hogy örömömre szolgál, hogy a tervezet átdolgozása, illetve új szövege, több ponton is megfelel az általam korábban adott véleménynek. Így kiemelném az – új – R. 6. § (2) és (3) bekezdésének lényegi módosítását, valamint az R. 7. § (8) és (11) bekezdéseinek változtatásait.
Mindazonáltal jelen tervezet több pontját is érintő, korábbi észrevételeimet fenn kívánom tartani.
Az R. 6. § (2) bekezdésének 2. fordulatának jelenleg hatályos szövege szerint „A 2. számú mellékletben nem szereplő, illetőleg a megjelölt kapacitáshatárok alatti tevékenységek esetén ezen engedélyezési eljárások során vizsgálja a védelmi övezet kialakításának szükségességét és annak méretét.”
A módosítás értelmében „(3) A 2. számú mellékletben nem szereplő, illetve a 2. számú melléklet A-D) pontjában megjelölt kapacitáshatárok alatti tevékenységek esetében a környezetvédelmi hatóság a védelmi övezet szükségességét a (4) bekezdésre tekintettel vizsgálhatja és a védelmi övezet nagyságát a környezetvédelmi engedélyben, illetőleg az egységes környezethasználati engedélyben, más hatósági eljárásban szakhatósági állásfoglalásában legfeljebb 1000 méterben határozhatja meg.”
Mint ahogy korábban kifejtettem, „Aggályosnak, és visszalépésnek tartom, hogy a módosítási javaslat a fenti körben jogszabályi automatizmus helyett csak lehetőséget kíván biztosítani a környezetvédelmi hatóság részére, nem pedig kötelezettséget a védelmi övezet szükségességének a vizsgálatára. (Már csak azért is, mert eddig sem került sor a telepengedély köteles tevékenységeknél védelmi övezet kijelölésre, pedig a Hivatalba érkezett panaszok alapján nem egy esetben szükséges lett volna.)
A hatóság szabad belátásán múlik tehát így már a védelmi övezet szükségességének vizsgálata is, holott a kötelező vizsgálat alapján születhet a környezet érdekeit is figyelembe vevő, megalapozott döntés.”
Az R. 6. §-a kapcsán ismét meg kell említenem, hogy „a jogszabály a jövőben sem tartalmaz szabályt az újonnan építendő út, vasút védelmi övezetébe kerülő már meglévő olyan építményekre, amelyek oda a közlekedési létesítmény telepítése következtében már nem épülhetnének.”
Budapest, 2005. december
Üdvözlettel: Lenkovics Barnabás sk.
1.29. Összefoglaló észrevételek
A 2005. év kiemelkedő jelentőségű a magyar ombudsmani intézmény történetében. Miután az első ombudsmanok 1995. július 1-jén kezdték meg működésüket, intézményünk 2005-ben ünnepelte 10 éves jubileumát. Ez az ünneplés – lehetőségeinkhez mérten – nagyon szerény keretek között, házon belül zajlott. (ld. VI. melléklet, Fotó 1) Egy-egy emléklappal tüntettük ki azon munkatársainkat, akik az első naptól kezdve a hivatalban dolgoznak. Megjelentettünk továbbá egy megemlékező kiadványt, melyben összefoglaltuk az intézmény 10 éves történetét, az előző és a mostani ombudsmanok ars poeticáját. Kiadványunkat megküldtük a hazai intézményeken kívül az európai és más külföldi társintézményeknek is. A jubileum alkalmából mi rendeztük a „Visegrádi 4” ombudsman találkozóját, melynek témája a szociális biztonsághoz való jog érvényesülése volt (ld. VI. melléklet, Fotó 6)
Ez a 10 éves jubileum a 2005. évről szóló beszámolónkban alkalmat ad a visszatekintésre és az előretekintésre egyaránt.
Visszatekintve az elmúlt egy évtizedre „tárgyilagosan” kijelenthetjük, hogy ez az új jogállami intézmény beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Magas színvonalú szakmai tevékenységével, függetlenségével és határozottságával eleget tett társadalmi rendeltetésének és jogállami funkciójának. Az ombudsmanok munkájának köszönhetően nemcsak hatékonyabb és szakszerűbb, de humánusabb és emberségesebb is lett közigazgatásunk. Az általunk vizsgált hatóságok tevékenységét egyre inkább az ügyfélbarát szemlélet, a szolgáltató jelleg és a magasabb minőség jellemzi. A közigazgatási és más szervekben és intézményekben tudatosítottuk és tudatosítjuk az Alkotmány értékrendjét és szellemét, azaz az alkotmányos alapjogok tartalmát, követelményeit. Az ombudsmanok közéleti és sajtószereplése növelte az állampolgárok jogtudatát, helyreállította (néha visszaadta) az államba vetett bizalmukat. Az általános biztosok tevékenysége érezhetően jelentősen javította a katonák, a fogva tartottak, a menekültek, a bentlakásos intézményekben élők, a betegek, a nyugdíjasok és más szociális ellátásfajtákra szorulók élethelyzetét, jogaik tényleges érvényesülését. Ügyfeleinktől, a panaszos állampolgároktól egyre gyakrabban kapunk elismerő és köszönő szavakat, de természetesen, ha csökkenő számban ugyan, de néha bírálatot is. Ami pedig munkánknak az Országgyűlés általi elismerését illeti, azt jól tükrözi beszámolóink 100%-os szavazati aránnyal történt elfogadása. Ezt nem azért köszönjük meg, mert valóban ilyen arányban hibátlan a munkánk, hanem azért, mert erőt és ösztönzést jelent a jövőt illetően.
Ez az a pont, ahol az ombudsmanok második évtizedének kezdetén a jövőbe tekintve új kihívásokkal is szembe kell néznünk. A panaszok által is visszaigazoltan új társadalmi igények merülnek fel az alapvető jogok védelme iránt a magánszféra gazdasági hatalmasságaival és a médiumokkal szemben. Számos civil szervezet pedig egyes ágazatokban, illetve szakterületeken szorgalmazza újabb és újabb ombudsmani intézmény létrehozását. A jelenlegi négy ombudsman következetesen képviselt egyhangú álláspontja szerint nem több ombudsmanra van szükség, hanem hivatali apparátusuk megerősítésére és számukra szélesebb hatáskör biztosítására. A szélesebb hatáskör azonban inkább a szószólói és mediátori funkció irányába való kiterjesztést jelenti, semmi esetre se több vagy nagyobb hatalmat. Az ombudsmani intézmény tekintélye eddig is – nemcsak nálunk, hanem világszerte – az exkluzivitásában és a minőségi színvonalában rejlik. Meg kell tehát óvni az intézményt az eróziótól, mind a létszámbővítés tekintetében, mind pedig a parttalanná váló hatáskör-kiterjesztés tekintetében. Ha ez sikerül, akkor remélhető az alapjogok egységes, ellentmondásoktól mentes érvényesülése, illetőleg érvényesítése. Ennek érdekében azonban fejleszteni kell az ún. „együttműködő alkotmányosságot” a demokratikus jogállam egész intézményrendszerében.
Ez az alkotmányos együttműködés egy speciális „jogegységi” eljárás kezdeményezését jelenthetné bármely alkotmányos intézmény részéről, ha ellentmondást tapasztal az alkotmányos alapjogok védelme, érvényesítése területén. Miközben törvényeink a jogállam egyes intézményeit hatáskörileg kiválóan elválasztják egymástól, ugyanakkor elmulasztják az ezek közötti egyeztetés lehetőségének szervezeti-működési intézményesítését. Nem csupán gazdasági, szociális és más társadalmi viszonyaink válnak egyre komplexebbekké, bonyolultabbakká, de egyre szövevényesebb és áttekinthetetlenebb – ennek következtében egyre nehezebben alkalmazható – a rájuk vonatkozó jogi szabályozás is. (Ennek következtében a jogirodalomban felmerült a „jogállam fenntarthatóságának” problémája is.)
Jelen körülmények között az együttműködő alkotmányosságnak elsősorban is az országgyűlési biztosok között kell kialakulnia. Mivel ugyanaz az életviszony más-más alkotmányos alapjog nézőpontjából másként értékelhető, szükségessé válik az országgyűlési biztosok testületkénti eljárása, a többségi szavazással kialakított állásfoglalás meghozatala, hozzákapcsolva a párhuzamos vagy a különvélemény kifejtésének lehetőségét. Mivel az alkotmányos alapjogok összefüggő rendszert alkotnak, az alapjogvédelemre hivatott intézmények viszont egymástól elkülönültek, az egyeztetés problémája, szükségessége felmerül a különböző alkotmányos intézmények között is.
Gyakorlati munkánk tapasztalatai alapján említhetjük elsősorban az ügyészséget, ha vizsgálataink felvetik a határozottabb, erősebb közhatalommal való fellépés szükségességét. A bíróságokkal való egyeztetést egyre gyakrabban indokolná egyfelől a bíróságokkal szemben az ombudsmanokhoz benyújtott panaszok nagy száma, másfelől az ombudsmani alapjogvédelem és a bíróságok általi alanyi jogvédelem időnkénti keveredése. Miután ombudsmanként nagyon gyakran hivatkozzuk az Alkotmánybíróság határozatait – úgy is mondhatnánk, mi próbáljuk meg érvényesíteni azokat –, észleljük azok esetleges hiányosságait is. Ez természetesen viszonosan is előfordulhat, így oda-vissza indokolható az alkotmányos együttműködés igénye. Pozitív példaként említhetjük a kormányzati jogszabály-előkészítő tevékenységet, ahol az általános biztosok – informálisan – véleményezik a jogszabályok tervezeteit, saját ajánlásaik, kezdeményezéseik, gyakorlati tapasztalataik felhasználásával. Hasonlóan pozitív folyamat indult be az Országgyűlés egyes bizottságaival való együttműködés terén, mikor is fontosabb sarkalatos törvények tárgyalása során az országgyűlési biztosok kifejthetik véleményüket, és ezzel az alkotmányosság irányában pozitív értelemben befolyásolhatják a törvényhozást. Ezeken a területeken az ombudsmanok „preaktív” tevékenységet fejtenek ki, ezzel mintegy megelőzve az esetleg hibás vagy hiányos jogszabályból adódó panaszokat, és az azokhoz kapcsolódó „proaktivitást”.
Végezetül a jelenből a jövőbe tekintve említést kell tenni az ombudsmanok általi jogvédelem nemzetköziesedéséről is. Ez különösen megmutatkozik az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat követő első év tapasztalatai alapján. Más országok uniós állampolgárainak magyarországi jogvédelme éppúgy jelentős fejlesztésre szorul, mint a magyar állampolgárok (úgy mint munkavállalók, tanulók, kutatók, turisták stb.) jogvédelme a többi uniós tagállamban. A nemzetköziesedés speciális területe volt eddig is a környezetvédelem, mivel a környezetkárosítás, illetőleg annak a veszélye eddig sem ismert országhatárokat. Élesen vetődött fel ez a kérdés pl. a Rába habzása kapcsán Ausztriával, a besztercebányai, illetve a verespataki aranybányászat előkészületei kapcsán Szlovákiával és Romániával. Történelmi és földrajzi helyzetünkből adódóan különös élességgel vetődik fel a regionális együttműködés kényszere a kisebbségi jogok és a menekültek védelme tekintetében, nemcsak a már uniós tagországokkal, hanem más szomszédos országokkal is. Örömünkre szolgál, hogy Vajdaságnak előbb lett ombudsmanja, mint a Szerb Köztársaságnak, és megválasztását követően, azonnal regionális konferenciát hívott össze éppen a kisebbségek jogainak védelméről. 2006-ban, pedig első külföldi útja hozzánk vezet tapasztalatcsere céljából.
A nemzetköziesedésnek ezek a kényszerei új feladatokat hárítanak az ombudsmanok nemzetközi közösségére is. Új javaslatok merülnek fel, és olykor éles viták folynak az European Ombudsman Institut és az Intenational Ombudsman Institut (annak európai regionális szervezete) funkciójának bővítése körül. Ezeknek a nemzetközi ombudsman szervezeteknek külön-külön és együttesen is fontos szerepe lehet az alapvető szabadságok és az emberi jogok egyetemes tartalmának kimunkálása és valóságos érvényesítése terén, akár a civilizációk közötti béke megteremtése és fenntartása érdekében is.
Budapest, 2006. március 31.
Dr. Takács Albert Dr. Lenkovics Barnabás
az állampolgári jogok az állampolgári jogok
országgyűlési biztosának országgyűlési biztosa
általános helyettese
