3.

A PANASZOK VIZSGÁLATÁNAK ÜGYTÍPUSOK SZERINTI JELLEMZŐI

3.1. Állampolgársági ügyek

Az országgyűlési biztos általános helyettese a beszámolási időszakban három, a magyar állampolgárság fennállását, illetve megszerzését érintő beadványt vizsgált. Két ügyben az eljáró hatóságok jelentősen túllépték az elvégzendő eljárási cselekményekre előírt határidőket, amelynek következtében az érdemi döntések is késve születtek meg.

Az első ügyben egy magyar nemzetiségű venezuelai állampolgár azt sérelmezte, hogy az útlevélkérelmét a magyar hatóságok azzal az indokkal utasították el, hogy nem magyar állampolgár. A vizsgálat adatai szerint a panaszost 1944-ben deportálták, a koncentrációs tábor felszabadítását követően azonban nem tért vissza Magyarországra, hanem előbb Franciaországban élt és dolgozott, majd Venezuelába költözött. A panaszos 1945. január 20-án – a Moszkvában kötött fegyverszüneti egyezmény aláírásának napján – vesztette el a magyar állampolgárságot. Vizsgálata eredményeként az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, hogy miután az útlevélkérelem előterjesztésekor a panaszos már nem volt magyar állampolgár, így annak elutasítása a hazatéréshez való alkotmányos joggal összefüggő visszásságot nem eredményezett.

A vizsgálat adatai szerint a panaszos az útlevélkérelme elutasításáról szóló elsőfokú határozatot megfellebbezte. A vizsgálat adatai szerint a Belügyminisztérium Adatfeldolgozó Hivatala a panaszos fellebbezését a nyolcnapos határidőn túl terjesztette fel a BM Önkormányzati Főosztályára, ahol a jogszabályban előírt harmincnapos határidőt jelentősen túllépve, csak közel egy év elteltével döntöttek az ügyben. A jogszabályban előírt határidők túllépése a jogállamiság és az abból fakadó jogbiztonság követelményével, valamint a tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggő visszásságot okozott. Az országgyűlési biztos általános helyettese az alkotmányos joggal összefüggő visszásságok orvoslására ajánlást nem tett, mivel a határidők elmulasztása érdemben nem befolyásolta panaszos érdekét, magyar útlevelet ugyanis nem kaphatott volna a határidők betartása esetén sem. Ugyanakkor felkérte a belügyminisztert, hogy a feltárt alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságok jövőbeli elkerülése érdekében, nyomatékosan hívja fel mind az alapeljárásban, mind a fellebbezési eljárásban eljáró munkatársai figyelmét a törvényi határidők pontos betartására. (OBH 3374/2000.)

A második ügyben a panaszosok egyik sérelme az volt, hogy a magyar állampolgárság megszerzése iránti (a továbbiakban: honosítási) kérelmüket a lakóhelyük szerint illetékes Patalom Község Önkormányzatának jegyzője (a továbbiakban: jegyző) késve továbbította a Belügyminisztériumnak. A panaszosok azt is sérelmezték, hogy az állampolgársági eskü, illetve fogadalom letételét követően a polgármesteri hivatal csak jelentős késéssel kezdeményezte az illetékes hivataloknál az ő és családtagjaik magyarországi anyakönyvezését, illetve a személyazonosító jelük képzését. A vizsgálat adatai szerint a jegyző a magyar állampolgárságról szóló törvényben előírt nyolc nap helyett, az egyik család honosítási kérelmét két hónap, a másikét csak közel nyolc hónap elteltével küldte meg a Belügyminisztériumnak.

Az anyakönyvvezető feladata, hogy a magyar állampolgárrá vált személy külföldön történt anyakönyvi eseményeinek hazai anyakönyvezéséről, valamint a külföldi magyar állampolgársága megszerzésének anyakönyvi bejegyzéséről gondoskodjon. Miután a honosított személyek említett adatainak anyakönyvezésére kizárólag a fővárosi főjegyző illetékes, az állampolgári eskü, illetve fogadalom letételét követően az anyakönyvvezetői feladatokat is ellátó jegyzőnek a panaszosok anyakönyvi iratait részére haladéktalanul meg kellett volna küldenie. A vizsgálat adatai szerint az egyik panaszos anyakönyvezéséhez szükséges iratokat a jegyző csak az állampolgársági eskü letételét követő hat hónap után küldte meg a főjegyzőnek. Időközben a Somogy Megyei Közigazgatási Hivatal (a továbbiakban: Közigazgatási Hivatal) törvényességi, illetve felügyeleti hatósági ellenőrzést tartott a polgármesteri hivatalnál. Figyelemmel arra, hogy a család anyakönyvezéséhez szükséges iratok annyira hiányosak voltak, hogy azokat a Főpolgármesteri Hivatal visszaküldte a jegyzőnek, a Közigazgatási hivatal vezetője Kaposvár anyakönyvvezetőjét jelölte ki arra, hogy az ügyben eljárjon. A magyar állampolgárság megszerzéséről az anyakönyvvezetői feladatokat is ellátó jegyzőnek az állampolgársági eskü letételét követő öt munkanapon belül intézkednie kellett volna a személyazonosító jel képzéséről a panaszosok számára. Az egyik panaszos, illetve családja esetében a jegyző még a személyazonosító jelhez szükséges nyomtatványok kitöltéséről sem gondoskodott, így azt a kaposvári polgármesteri hivatal közel két éves késéssel volt kénytelen pótolni. A másik ügyben csak több hónap elteltével töltették ki a szükséges nyomtatványokat, amelyek csak újabb hónapok elteltével érkeztek a BM Központi Adatfeldolgozó és Nyilvántartó Hivatalba. A vizsgálat eredményeként az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, hogy a jogszabályban előírt eljárási határidők megsértése, továbbá a felsorolt eljárási cselekmények elmulasztása, illetve késedelmes teljesítése a jogállamiságból eredő tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggő visszásságot okozott.

A vizsgálat adatai szerint 2000. január 1-jén megalakult Magyaratád és Patalom Önkormányzatinak Körjegyzőségi Hivatala. Miután a panasszal érintett ügyekben eljáró jegyzőnek a polgármesteri hivatallal fennálló közszolgálati jogviszonya 1999. szeptember 30-án megszűnt, az országgyűlési biztos általános helyettese a fegyelmi felelősségre vonását nem kezdeményezte.

A vizsgálattal érintett ügyekben a polgármesteri hivatal mind a honosítási ügyekben, mind a magyar állampolgárok hazai anyakönyvezése, mind a polgárok személyi adatának és lakcímének nyilvántartása körében elvégzendő eljárási cselekményekre irányadó határidőket megsértette, amely mulasztásának következtében az egyes eljárások sem fejeződtek be az előírt határidőn belül. Az országgyűlési biztos általános helyettese felhívta a figyelmet, hogy az Alkotmánybíróság a 72/1995. (XII. 15.) AB határozatában már rámutatott arra, hogy a jogbiztonság és a jogállamiság alkotmányos követelménye sérül ama törvényhozói mulasztás miatt, amely az egyébként tételesen előírt ügyintézési határidők – a közigazgatási szerv mulasztásából eredő – be nem tartása ellen nem nyújt hatékony jogvédelmi eszközt az ügyfél számára. Az említett mulasztást a törvényhozó a vizsgálat befejezéséig csak részben pótolta. Az 1997. évi XIV. törvény kizárólag azokban az esetekben követendő eljárást szabályozta, amikor a közigazgatási szerv a jogszabályban előírt határidőn belül a döntéshozatali kötelezettségének nem tesz eleget. Nem szabályozta a jogalkotó, hogy mi a te-endő azokban az esetekben, amikor az ügyintézési határidő nem a döntésre jogosult, hanem valamely közbenső eljárási cselekményt végző közigazgatási szerv mulasztása következtében húzódik el.

A vizsgálat során feltárt jogalkotási mulasztásra visszavezethető alkotmányos joggal összefüggő visszásság megszüntetésére az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlást tett a belügyminiszternek, amelyben kérte, hogy az államigazgatási eljárás általános szabályainak kodifikációja során fokozott figyelmet fordítson az említett törvényhozói mulasztás megszüntetésére. Az ajánlást a belügyminiszter elfogadta, a kodifikáció folyamatban van. (OBH 3148/1999.)     A harmadik ügyben egy iraki állampolgár azt sérelmezte, hogy a honosítási kérelmét – a származási országa által kiállított idegen nyelvű születési anyakönyvi hiányában – a Belügyminisztérium javaslatára, a köztársasági elnök elutasította.

A vizsgálat adatai szerint a panaszos 1970-ben állami ösztöndíjasként, egyetemi tanulmányok céljából érkezett Magyarországra. Az egyetem befejezését követően a panaszos hazautazott, majd 1977-ben aspiránsként tért vissza. A panaszos 1980-ban kandidátusi fokozatot szerzett, 1980 és 1984 között kutatóként, illetve üzemgazdászként dolgozott, majd 1982-ben feleségül vett egy magyar állampolgárt, akitől három gyermeke született. A panaszos 1983. december 14. óta bevándoroltként él Magyarországon. Beadványához a panaszos csatolta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa (a továbbiakban: Főbiztos) Hivatalának Európai és Észak-amerikai Ügyekért Felelős Osztálya, 1988. szeptember 15-én kelt határozata másolatát, amely szerint őt – az ENSZ Közgyűlése 1950. december 14-én, a 428. (V) számú határozata (a továbbiakban: a Főbiztos mandátuma) alapján – menekültként elismerték. A panaszos 1995-ben honosítási kérelmet terjesztett elő, amit a Belügyminisztérium Állampolgársági Főosztálya – az illetékes iraki hatóság által kiállított születési anyakönyvi kivonat hiányában – elutasítási javaslattal terjesztett a köztársasági elnök elé.

A Főbiztos mandátuma alapján menekültként elismert személy az ENSZ védelme alá kerül, függetlenül attól, hogy a Genfi Egyezményhez, illetve az 1967. évi New York-i Jegyzőkönyvhöz csatlakozott ország területén tartózkodik-e, vagy sem; illetőleg az említett állam őt a két dokumentum bármelyike alapján menekültként elismerte-e. Az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 14. Cikkére figyelemmel Magyarországnak mind a jogalkotás, mind a jogal- kalmazás terén biztosítania kell a Főbiztos Hivatalának hatáskörébe tartozó menekülteknek járó jogvédelem feltételeit. A Belügyminisztérium azzal, hogy a Magyar Köztársaság területén szálláshellyel rendelkező mandátumos menekült panaszos állampolgársági kérelmét olyan okirat bemutatásának hiányára hivatkozva terjesztette elutasító javaslattal a köztársasági elnök elé, amelynek beszerzéséhez, azon állam szervével kellett volna kapcsolatba lépnie, amellyel szemben nemzetközi védelmet élvez, a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangjához, továbbá a menedékhez való joggal összefüggő visszásságot okozott.

Figyelemmel arra, hogy a honosítási kérelem elutasító döntés ellen jogorvoslatnak helye nincs, az országgyűlési biztos általános helyettese a BM Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal főigazgatójának (a továbbiakban: főigazgató) szóló ajánlásában azt kérte, hogy a panaszos esetleges újabb honosítási kérelmének benyújtása esetén ne kötelezze őt olyan okmány bemutatására, amelyhez azon állam hatóságával kellene kapcsolatba lépnie, amellyel szemben a nemzetközi közösség védelmét élvezi.

Válaszában a főigazgató azon az állásponton volt, hogy miután a panaszos a honosítási eljárásban “mandátumos menekült” státusát nem jelezte, így az ügyében eljáró szerv sem marasztalható el olyan körülmény figyelmen kívül hagyása miatt, amelyről nem volt tudomása.

Kiegészítő jelentésében az országgyűlési biztos általános helyettese egyetértett azzal, hogy a honosítási kérelem benyújtására szolgáló nyomtatványon a panaszos nem jelezte, hogy a Főbiztos Hivatalának döntése alapján nemzetközi védelem alatt áll. Ezt a körülményt azért nem lehet a terhére róni, mert  a magyar állampolgárságról szóló törvény a honosítási eljárásban csak a magyar hatóság által menekültként elismert külföldiekre vonatkozóan állapít meg speciális szabályokat. A hatályos jogszabályok miatt az eljáró anyakönyvvezető sem tájékoztatta a panaszost arról, hogy a kérelme benyújtására szolgáló nyomtatványon felsorolt iratokon túlmenően más, a birtokában lévő okirat – így például  a Főbiztos Hivatala által kiadott dokumentum – bemutatásának is jogi relevanciája lehet. Az anyakönyvvezető által továbbított kérelmet 1995. december 20-án iktatták a Belügyminisztérium illetékes szervénél. A Belügyminisztérium 1996 májusában az illetékes magyar külképviselet útján megkereste az iraki Külügyminisztérium Konzuli Főosztályát, ahonnan azt válaszolták, hogy a születési anyakönyvi kivonatot az érintett személyek vagy a budapesti nagykövetségen keresztül, vagy az Irakban élő rokonaik közreműködésével tudják beszerezni.

A panaszost 1997. májusában felszólították arra, hogy a honosítási kérelme elbírálásához az eredeti születési anyakönyvi kivonatát is csatolja. Válaszában  a panaszos megírta, hogy a születése anyakönyvi kivonatát az iraki belpolitikai helyzet miatt nem tudja beszerezni, egyúttal arról is tájékoztatta a Belügyminisztériumot, hogy az említett okirat beszerzése alól mind a házasságkötésekor, mind a bevándorlási kérelme elbírálásakor felmentették. A panaszos állítását egyrészt a Fővárosi Közigazgatási Hivatal által a Belügyminisztérium rendelkezésére bocsátott idegenrendészeti iratok, másrészt annak a dokumentumnak  a másolata is igazolta, amelyben az igazságügy-miniszter őt, a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 38. § (1) bekezdése alapján, az anyakönyvi okiratok beszerzése alól felmentette. Miután a több mint három évig tartó honosítási eljárásban az említett iratok a Belügyminisztériumban rendelkezésére álltak, érthetetlen, miért nem kérdezték meg a panaszost arról, hogy a hiányzó okiratot miért nem tudja beszerezni. Az említett körülmény felderítése azért is indokolt lett volna, mert egyrészt a panaszos azt soha sem állította, hogy a születési anyakönyvi kivonat – mint okmányfajta – Irakban nem létezik, másrészt addigi magyarországi tartózkodása alatt már két különböző közigazgatási szerv is felmentette annak beszerzése alól. A Belügyminisztérium arra sem hívta fel  a panaszost, hogy a születési anyakönyvi kivonat beszerzését akadályozó körülményeit valami módon igazolja, vagy legalább valószínűsítse. Miután a honosítási eljárásban a kérelem elbírálásához szükséges tényállás feltárása nem  a kérelmező, hanem a Belügyminisztérium illetékes szervének kötelezettsége lett volna, az országgyűlési biztos általános helyettese nem fogadta el a főigazgató azon érvelését, hogy a panaszos “mandátumos menekült” státusát azért hagyták figyelmen kívül, mert azt az eljárás során nem jelezte.

Figyelemmel arra, hogy a feltárt alkotmányos joggal összefüggő visszásság jövőbeni megelőzésére tett ajánlásra a főigazgató azt válaszolta, hogy a panaszos újabb honosítási kérelme benyújtása esetén születési adatait a birtokában lévő, lejárt érvényességű iraki úti okmánnyal is igazolhatja, az országgyűlési biztos általános helyettese újabb ajánlást nem tett. (OBH 5194/1999.)

Az állampolgársági jog általános jellemzője, hogy döntéseinek meghozata- lában a köztársasági elnöknek nagyfokú mérlegelési szabadsága van. A mér- legelési jogkör meglétéből azonban nem következik, hogy a közigazgatási szervek eljárására ne vonatkozna a szigorú joghoz kötöttség elve. Az állam- polgársági eljárásokban a határidők és más formalitások megtartása nem egyszerűen adminisztratív előírás, hanem egy alapvető jog “másodlagos” garanciája. Ennek megfelelő alkotmányos jelentőséget kell neki tulajdonítani. Azt is meg kell említeni, hogy az állampolgársági ügyek általában – az ügyfél számára mindenképpen – bonyolult ügyek. Ezért a hatóságok tájékoztatási tevékenységének különös jelentősége van. Sérti a tisztességes eljárás követelményét, ha az ügyfél azért nem gyakorolhatja jogait, mert a hatóság nem nyújt segítséget az előírások és a formalitások közötti eligazodásban.

3.1.1. Menekültügyek

A beszámolási időszakban készült el az a jelentés, amelyben az országgyűlési biztos általános helyettese a Magyar Helsinki Bizottság elnökének panasza, iletve a Magyar Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság elnökének felkérésére a Debreceni Menekülteket Befogadó Állomáson (a továbbiakban: befogadó állomás) tartózkodó nem afgán állampolgárokat más településeken működő menekültügyi intézményekbe, illetve a többi befogadó állomáson élő afgán állampolgár Debrecenbe költöztetését értékelte. A vizsgálat a költöztetés elrendelését, végrehajtásának módját, továbbá a befogadó állomáson élő külföldiek elhelyezési körülményeivel foglalkozott.

A 2001. szeptember 23-i költöztetés közvetlen előzménye az volt, hogy a belügyminiszter az “Amerikai Egyesült Államokat ért terrorcselekmények miatt indokolttá vált további biztonsági intézkedések bevezetése” és azok végrehajtása érdekében kiadott utasításában elrendelte, hogy a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal főigazgatója (a továbbiakban: főigazgató) “intézkedjen a veszélyeztetett külföldi állampolgárok biztonsága, illetve az esetlegesen bekövetkező események miatt kialakuló káros következmények megelőzése érdekében”. Az utasítás végrehajtására adta ki a főigazgató azt a 2010. december 31-ig szolgálati titokká minősített intézkedését, amelynek értelmében valamennyi, a többi befogadó állomáson vagy szerződéses szálláshelyen elhelyezett, magát afgán állampolgárnak valló személyt Debrecenbe kellett költöztetni. A vizsgálat a költöztetés indokaként megjelölt veszélyhelyzetet nem tudta tényszerűsíteni.

A vizsgálat adatai szerint a költöztetés előkészítéseként a főigazgató 2001. szeptember 22-én szóban elrendelte, hogy a magyarországi befogadó állomásokon és a szerződéses szálláshelyen élő külföldiek nem hagyhatják el a szálláshelyüket. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény alapján az állampolgárok jogaira és kötelezettségeire közvetlen kihatással bíró rendelkezéseket kizárólag jogszabályban – törvényben vagy rendeletben – lehet rögzíteni. Az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, hogy a jogállamiságból eredő jogbiztonsághoz való joggal összefüggő súlyos visszásságot okozott, hogy a főigazgató szóban, majd – a belügyminiszter utasítására – szolgálati titkot képező utasításban rendelte el a menekültként elismert személyek, a kérelmezők, továbbá a befogadottaknak a menedékjogról szóló törvényben meghatározott szabad mozgáshoz való jogának további korlátozását. Az Alkotmány értelmében, az országban jogszerűen tartózkodó személyek szálláshely elhagyásához való jogát a hatályos jogszabályokban meghatározott eseteken és mértéken túl, csak rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején lehet korlátozni. A szálláshely elhagyási tilalom idején sem rendkívüli állapot, sem szükségállapot de még veszélyhelyzet sem volt érvényben, így a szálláshely elhagyási tilalom elrendelésével és foganatosításával a menekültügyi hatóság nem tett eleget az alapvető jogok védelmezésére és tiszteletben tartására vonatkozó alkotmányos kötelezettségének.

A külföldiek, köztük kisgyermekes családok járműre szállítása, illetve utaztatása nagy létszámú rendőri, illetve határőri jelenlét mellett zajlott. A költöztetéssel érintett külföldiek járműre szállításának, illetve utaztatásának módja, különösen az intézkedésben közreműködő állománynak a legsúlyosabb kényszerítő eszközök alkalmazásának is kilátásba helyező eszközökkel történő felszerelése a jogállamisághoz, illetve az alapvető jogok tiszteletben tartásához és védelméhez való joggal összefüggő visszásságot okozott.

Debrecenben a befogadó állomásra érkező afgán állampolgárok, köztük kisgyermekes családok számára újabb megpróbáltatást jelentett, hogy az ismeretlen helyen maguknak kellett szabad férőhelyet keresniük. A későn érkezők, különösen azok, akiknek olyan rokonaik, vagy ismerőseik sem voltak, akik valamelyik hálóhelyiségbe hajlandók voltak befogadni őket, kénytelenek voltak máshol hálóhelyet találni maguknak. A több család közös hálóhelyiségben, illetve az egyedülálló nőknek a velük semmilyen rokoni kapcsolatban nem álló családokkal közös hálóhelyiségben való elhelyezése olyan helyzetet teremt, ami az érintett személyeknek emberi méltósághoz való jogával összefüggő visszásságot okozott.

A főigazgató azon utasítása következtében, amelynek értelmében valamennyi, Debrecenben élő nem afgán állampolgárt az ország más településein működő intézményekbe kellett költöztetni, 41 a befogadó állomáson foglalkoztatott külföldinek kellett távoznia. A 15 konyhai kisegítő távozása azt eredményezte, hogy a debreceni befogadó állomás lakói – mintegy 900 ember – a 2001. szeptember 23. és 25. közötti napokon nem kaptak meleg ételt, ami a többi befogadó állomás és az átmeneti szálláshely lakóinak ellátásához képest a diszkriminációmentes elbánás tilalmával összefüggő visszásságot okozott. Az említett napokon a napi háromszori étkezés keretében járó élelmet napjában egyszer, hideg élelmiszercsomag formájában osztották ki a befogadó állomás lakóinak.          Az ÁNTSZ Debrecen Városi Intézete 1995 óta folyamatosan, azaz gyakorlatilag havi rendszerességgel tart közegészségügyi ellenőrzést a befogadó állomáson. Az ellenőrzésekről készült jegyzőkönyvek szerint az ÁNTSZ munkatársai gyakorlatilag minden alkalommal megállapították, hogy a szállásépületekben uralkodó állapotok nem felelnek meg a közegészségügyi előírásoknak, sőt az elvégzendő feladatokat is meghatározták. A helyszíni bejárás tapasztalatai, illetve a közegészségügyi ellenőrzések megállapításaira figyelemmel érthetetlen, hogy az ÁNTSZ miért nem tett semmit annak érdekében, hogy az általa előírt feladatok elvégzése céljából hatósági kényszert alkalmazzon. A közigazgatásnak alkotmányos kötelessége, hogy a hatáskörét gyakorolja, ami kiterjed arra is, hogy a közigazgatási szerv az általa előírt kötelezettség teljesítését akár hatósági kényszer útján, a rendelkezésére álló szankciók alkalmazásával is biz- tosítsa. A hatósági kényszer mellőzésével az ÁNTSZ Debrecen Városi Intézete a jogbiztonság követelményével összefüggő visszásságot okozott, továbbá veszélyeztette mind a befogadó állomáson élő külföldiek, mind Debrecen Város lakóinak a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogának érvényesülését.

Mind a vizsgálat idején, mind a 2002. január 1-jétől hatályos jogszabályok értelmében a szűrővizsgálatra kötelezett külföldit a befogadó állomáson belül addig el kellett különíteni, amíg az ÁNTSZ igazolta, hogy a jogszabályban felsorolt betegségekben nem szenved, nem fertőzőképes és nem kórokozó-hordozó. A befogadó állomáson, illetve a szerződéses szálláshelyen tartózkodó kérelmező elkülönítése a mozgásszabadság olyan mértékű korlátozását nem eredményezheti, amelynek következtében a külföldi nem hagyhatja el az intézményt. A befogadó állomáson belüli elkülönítés azonban 2001. júniusától már nem működött. Egészségügyi elkülönítés hiányában az újonnan érkezők bekerültek a szűrővizsgálaton már átesett külföldiek közé, vagyis bárkit megfertőzhettek. Az intézményen belüli egészségügyi elkülönítés hiányában a szűrővizsgálaton még át nem esett külföldiek egyáltalán nem hagyhatták el a befogadó állomást. Az intézmény lakóinak száma, a hálóhelyiségek mérete, illetve a helyszíni bejárás során tapasztalt zsúfoltság ismeretében a jogszabályban előírt egészségügyi elkülönítés hiánya súlyosan veszélyeztette mind a befogadó állomás lakóinak, mind dolgozóinak a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való joga érvényesülését, továbbá a jogállamiságból eredő jogbiztonsághoz való joggal összefüggő visszásságot okozott.

A vizsgálat résztvevőinek megfigyelései szerint a befogadó állomáson dolgozó szociális munkások a külföldiek személyes problémáinak kezelése, a menekültek társadalmi beilleszkedésének segítése helyett leginkább a szűrővizsgálatok, illetve a havi költőpénzre jogosult személyek adminisztrációjával fog- lalkoztak. Személyes kapcsolatok hiányában több száz külföldi úgy élt, hogy a befogadó állomás alkalmazottjainak fogalmuk sem volt arról, hogy ki melyik épületben, melyik hálóhelyiségben milyen körülmények között lakik, kikkel érintkezik, a gyerekek óvodába vagy iskolába járnak-e. Így fordulhatott elő, hogy 2001. október 4-én csak a mintegy 150–200 külföldit érintő, rendőri beavatkozást igénylő konfliktushelyzetben derült ki, hogy az idegenrendészeti intézkedéssel érintett afgán állampolgár közeli rokonai is az intézményben tartózkodtak. A vizsgálat résztvevőinek tapasztalatai megerősítették az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa Budapesti Irodájának azt a megállapítását, amely szerint a szállásépületek bizonyos részeit a befogadó állomás egyes lakói “ellenőrzésük” alatt tartják. Miután az említett információ a befogadó állomás munkatársai is megerősítették, érthetetlen, hogy a nem kívánatos jelenséget miért tűrték, annak megszüntetésére miért nem tettek semmit.

Az alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságok megszüntetésére az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlásokkal fordult a belügyminiszterhez, az igazságügy-miniszterhez, a Határőrség országos parancsnokához, az országos tiszti főorvoshoz, a BM Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal főigazgatójához és a befogadó állomás igazgatójához. A vizsgálattal érintett szervek vezetőinek többsége az általános helyettes ajánlásait elfogadta, illetve azok többségét időközben végrehajtották.

A főigazgató nem fogadta el az általános helyettes azon ajánlását, amelyben, a pszichiátriai betegek hontalanná nyilvánítása feltételeit, illetve gondnokság alá helyezésük lehetőségének vizsgálatát kérte. A főigazgató álláspontja szerint a pszichiátriai részleg lakói nem hontalanok. Ők azért nem térhettek még haza, mert a származási országuk nem rendelkezik az egészségi állapotuknak megfelelő elhelyezést biztosító intézménnyel. Az ajánlás kézhezvételét követően a befogadó állomás igazgatója a Hajdú-Bihar Megyei Közigazgatási Hivatal Megyei Gyámhivatalának vezetőjéhez fordult, akitől vagyonkezelő eseti gondnok kirendelését kérte a pszichiátriai betegek számára. A Gyámhivatal joghatóság hiányára, továbbá arra hivatkozva utasította el a kezdeményezést, hogy esetükben a magyar-jugoszláv kölcsönös jogsegélyről szóló szerződés 25. Cikkében megjelölt “halasztás nem tűrő” helyzet nem áll fenn. Az ajánlását az országgyűlési biztos általános helyettese módosította.

Kiegészítő jelentésében az általános helyettes rámutatott arra, hogy miután a vizsgálat idején a pszichiátriai betegek érvényes úti okmánnyal nem rendelkeztek, így az eljáró munkatársainak az állampolgárságukat nem volt módjuk ellenőrizni. Amennyiben a pszichiátriai részlegben betegek állampolgársága tisztázott, érthetetlen, hogy a magyar menekültügyi hatóság miért nem kezdeményezte Bosznia-Hercegovina Köztársaság illetékes szerveinél a személyi azonosságuk és állampolgárságuk igazolására alkalmas okmányok kiadását. A pszichiátriai betegek befogadottként, humanitárius tartózkodási engedéllyel élnek a Magyar Köztársaság területén. A befogadott jogállású személy a hazájába “átmenetileg azért nem küldhető vissza, mert ott halálbüntetésnek, kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak lenne kitéve, és nincs olyan biztonságos harmadik ország, amely befogadja”. Tény, hogy a magyar–jugoszláv kölcsönös jogsegélyről szóló szerződés értelmében a “gyámság és gondnokság tekintetében – amennyiben e Szerződés másképpen nem rendelkezik – annak a Szerződő Félnek a hatósága jár el, amelynek a gyámság vagy gondnokság alá helyezendő személy állampolgára”. Annak a gondnokság alá helyezendő külföldinek az esetében azonban, aki hazájában halálbüntetésnek, kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak lenne kitéve, az állampolgársága szerinti állam illetékes hatóságának eljárására nem lehet számítani. Ez a megállapítás azonban nem csak az egykori jugoszláv állampolgárok, hanem – állampolgárságától függetlenül – valamennyi befogadott jogállású külföldi esetében igaz. Az alapvető alkotmányos jogok természetesen az olyan személyeket – köztük a külföldieket – is megilletik, akiknek az ügyeik viteléhez szükséges belátási képességük – pszichés állapotuk vagy szellemi fogyatkozásuk miatt – hiányzik. Helyettük azonban gondnokuk jár el, aki jogaikat és érdekeiket képviseli, kezeli vagyonukat és nevükben, illetve helyettük megteszi azokat a jognyilatkozatokat – így például az orvosi beavatkozáshoz szükséges nyilatkozatokat aláírja –, amelyre ők nem képesek. A befogadott jogállású külföldiek gondnokság alá helyezésére vonatkozó jogszabályok hiánya az alapvető jogok védelméhez és a tulajdonhoz való joggal összefüggő visszásságot okoz és veszélyezteti a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog érvényesülését.

Az alkotmányos jogokkal összefüggésben feltárt visszásság megszüntetésére az általános helyettes ajánlást tett a belügyminiszternek és az igazságügy-miniszternek, amelyben kérte, hogy kezdeményezzék olyan jogszabály megalkotását, amelynek alapján a befogadottak gondnokság alá helyezése ügyében a magyar hatóságok eljárhatnak. Az ajánlást a belügyminiszter határidőben elfogadta. Az igazságügy-miniszter álláspontja kialakítására haladékot kapott.

Vizsgálata megállapításairól, illetve ajánlásai fogadtatásáról az országgyűlési biztos általános helyettese 2001. október 25-én szóban is tájékoztatta a Magyar Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságát. A bizottság a beszámolót elfogadta. (OBH 5638/2001.)

Az átfogó vizsgálaton túl, az országgyűlési biztos általános helyettese egyedi ügyeket is vizsgált. Így például annak a jugoszláv állampolgár menekültnek a panaszát, aki azért fordult az állampolgári jogok országgyűlési biztosához, mert a hallgatói hitel iránti kérelmét a Diákhitel Központ Rt. azzal utasította el, hogy a panaszos nem magyar állampolgár.

Jelentésében az országgyűlési biztos általános helyettese felhívta a figyelmet arra, hogy a menedékjogról szóló törvény 17. § (1) bekezdése értelmében a menekültet, ha törvény vagy kormányrendelet másként nem rendelkezik, általában a magyar állampolgárokra vonatkozó jogok illetik meg, és kötelezettségek terhelik. Figyelemmel arra, hogy a menekült jogállású külföldieket sem a menedékjogi törvény, sem a hallgatói hitelrendszerről és a Diákhitel Központról szóló jogszabály nem zárja ki a diákhitelre jogosultak köréből, arra a magyar állampolgárokra irányadó feltételek szerint jogosultak. A panaszos diákhitel iránti kérelmének külföldi állampolgárságára történő hivatkozással történő elutasítása a menedékhez, továbbá a művelődéshez való joggal összefüggő visszásságot eredményezett.

Az alkotmányos jogokkal összefüggő visszásság megszüntetésére az országgyűlési biztos általános helyettese kezdeményezte, hogy a Diákhitel Központ Rt. vezérigazgatója kezdeményezze az Üzletszabályzat 11. pontjának a menedékjogról szóló törvénynek megfelelő kiegészítését, annak érdekében, hogy a menekültek hallgatói hitel iránti kérelmét a magyar állampolgárokra irányadó szabályok szerint bírálják el, továbbá saját hatáskörében eljárva intézkedjen a panaszos elutasított kérelmének a felülvizsgálatáról. A Diákhitel Központ Rt. vezérigazgatója a kezdeményezést elfogadta, annak végrehajtásáról intézkedett. (OBH 6501/2001.)

A másik ügyben egy iraki állampolgár azért fordult az állampolgári jogok országgyűlési biztosához, mert a magyar állampolgárság megszerzése iránti (a továbbiakban: honosítási) kérelme elbírálásakor figyelmen kívül hagyták azt a körülményt, hogy őt az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala (a továbbiakban: Főbiztos Hivatala) menekültként elismerte, így nem kötelezhető arra, hogy annak az államnak a hatóságával kapcsolatba lépjen, amellyel szemben nemzetközi védelmet élvez.

A vizsgálat adatai szerint az ENSZ Közgyűlése a 319. (IV) számú határozatával, 1951. január 1. napjával hozta létre az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatalát (a továbbiakban: Főbiztos Hivatala). Az ENSZ Közgyűlése 1950. december 14-én, a 428. (V) számú határozatának mellékleteként elfogadta a Főbiztos Hivatalának Alapokmányát (a továbbiakban: Alapokmány), ami – egyebek mellett – a Főbiztos feladatait is meghatározta. Az Alapokmány értelmében a Főbiztos egyik feladata, hogy a hatáskörébe tartozó menekültek számára az ENSZ égisze alatt nemzetközi védelmet nyújtson. Az Alapokmányban meghatározott követelményeknek megfelelő személy, így például a panaszos – a Főbiztos döntése alapján – az ENSZ védelme alá kerül, amelyet a Főbiztos biztosít számára. Az Alapokmány mandátumos menekültekre vonatkozó rendelkezéseit formálisan nem hirdették ki Magyarországon. A Főbiztos Hivatala, illetve a hazai hatóságok együttműködésének alapját és kereteit a 23/1990. (II. 7.) MT. rendelet (a továbbiakban: MT. rendelet) teremtette meg, amelyet 1989. október 4-étől kell alkalmazni. Az MT rendelet értelmében a Főbiztos az ENSZ Közgyűlésének 1950. december 14-én elfogadott, 428 (V) számú határozatának megfelelően, más országokhoz hasonlóan – Irodát nyitott Magyarországon, amely “ellátja a Főbiztos által kijelölt feladatokat a menekültek” és más a Főbiztos Hivatalának “hatáskörébe tartozó személyek ügyében”. Az ENSZ Közgyűlésének 428 (V) számú határozatára hivatkozással, annak rendelkezéseit az MT. rendelet az Alapszabály szövegének formális kihirdetése nélkül is a magyar jog részévé tette. A Genfi Egyezményhez fűzött “földrajzi korlátozás” feloldásáig, vagyis 1998. március 1-jéig, az Európán kívüli események menekültjeinek menedékjogi kérelmét sem a magyar hatóság, hanem a Főbiztos Hivatalának Budapesti Irodája, az Alapokmány 6. Cikkének alkalmazásával bírálta el. 1989. október 4. és 1998. február 28. között a Főbiztos Hivatalának Budapesti Irodája 3854 kérelmet vizsgált meg, ebből 471 személyt ismert el mandátumos menekültként.

A Főbiztos által elismert menekültekről mindössze a menedékjogról szóló törvény 59. § (2) bekezdése rendelkezett, amelynek alapján a “menekültügyi hatóság menekültként ismeri el azt a magyarországi szálláshellyel rendelkező külföldit, akire nézve a Genfi Egyezmény alkalmazhatóságát az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága Budapesti Irodája e törvény hatálybalépéséig megállapította; feltéve, hogy az érintett menekültkénti elismerését e törvény hatálybalépését követő 90 napon belül kéri”. Bár a Főbiztos Hivatalának Budapesti Irodája nem a Genfi Egyezményt alkalmazza, az említett kérelem előterjesztését követően, a menekültügyi hatóság az összes, a Budapesti Iroda által menekültként elismert, magyarországi szálláshellyel rendelkező külföldit – összesen 193 személyt – konvenciós menekültként elismerte. A panaszos 1983. december 14-étől bevándoroltként élt az országban, vagyis “magyarországi szálláshellyel” kétségkívül rendelkezett, azonban őt nem a Főbiztos Hivatalának Budapesti, hanem a Genfi Irodája helyezte védelem alá, tehát jogállása a földrajzi korlátozás feloldását követően sem rendeződött. Miután a Főbiztos mandátuma egységes és oszthatatlan, a mandátumos menekülteket megillető védelem szempontjából sincs jelentősége annak, hogy az adott személyt a Főbiztos Hivatalának Genfi, vagy a világ bármely más országában működő irodája ismerte el menekültként. Ezért a magyarországi szálláshellyel rendelkező mandátumos menekülttel, a Főbiztos Hivatalának a menekültként elismerésről döntő irodája székhelyétől függő bánásmód a diszkrimináció-mentes elbánáshoz való jogával összefüggő visszásságot eredményezett.

A Magyar Kormány és a Főbiztos Hivatalának együttműködése a menekültek és más a Főbiztos Hivatalának hatáskörébe tartozó személyek nemzetközi védelme terén – többek között – az Alapokmány alapján folyik. Magyarországnak mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás terén biztosítania kell a Főbiztos Hivatalának hatáskörébe tartozó menekülteknek járó jogvédelem feltételeit. Az említett nemzetközi jogi kötelezettség körében mind a Főbiztos Hivatalának Budapesti Irodája által az 1998. március 1-jét követően menedékjogi eljárás alá vont külföldiek, mind a Főbiztos Hivatala bármely irodájának döntése alapján az ENSZ védelme alatt álló, magyarországi szálláshellyel rendelkező mandátumos menekültek jogi státusát szabályozni szükséges. Az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlást tett a belügyminiszternek és az igazságügy-miniszternek, hogy kezdeményezzék az ENSZ Menekültügyi Főbiztos Hivatala által elismert “mandátumos menekültekre” vonatkozó törvényi szabályok megalkotását. Az országgyűlési biztos általános helyettese arra kérte belügyminisztert, hogy kezdeményezze a honosítási kérelem benyújtására szolgáló nyomtatványnak a mandátumos menekültként való elismerésre vonatkozó kérdéssel történő kiegészítését. A honosítási kérelem benyújtására szolgáló nyomtatvány kiegészítésére vonatkozó ajánlást a belügyminiszter elfogadta. A mandátumos menekültek jogállására vonatkozó törvényi szabályok megalkotását sem a belügyminiszter, sem az igazságügy-miniszter nem támogatta. (OBH 5134/1999.)

3.1.2. Idegenrendészeti ügyek

A beszámolási időszakban az országgyűlési biztos általános helyettese több olyan panaszt is vizsgált, amelyben a magyar hatóságok, illetve egyes közművelődési intézmények munkatársainak a hazánkban tartózkodó külföldiekkel szembeni eljárását sérelmezték. Így annak a panaszosnak az ügyét, akinek magyar nemzetiségű, román állampolgár felesége 2001. október 19-én tanulmányi vízumot kapott a Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulátusától. A panaszos felesége 30 napos tartózkodásra jogosító vízum birtokában 2001. október 23-án utazott be a Magyar Köztársaság területére, és november 7-én ideiglenes tartózkodási engedély iránti kérelmet nyújtott be a Gödöllői Rendőrkapitányságon. A kérelem elbírálása során megállapították, hogy a panaszos feleségének birtokában levő vízum sorszáma megegyezik egy olyan vízum sorszámával, amellyel egy jordán állampolgár korábban már beutazott az országba. Miután a két vízum valamelyike nyilvánvalóan hamis, vagy hamisított kellett, hogy legyen. 2001. november 14-én a Gödöllői Rendőrkapitányság a panaszos feleségének kérelme ügyében felfüggesztette az eljárást, és a következő napon a vízum valódi birtokosának megállapítása céljából a BM Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (a továbbiakban: BÁH) Vízum Osztályához fordult. Az eljárás felfüggesztésének idejére a panaszos feleségét ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolással látták el, amit a Gödöllői Rendőrkapitányságon – saját hatáskörben – két alkalommal, 2002. január 15-ig meghosszabbított. Az igazolás érvényességének lejárta után a panaszos felesége – öt hónapos terhesen – illegálisan tartózkodott Magyarországon, így Magyarországon nem vehette igénybe az ingyenes orvosi ellátást. A vizsgálat során a BÁH főigazgatója arról tájékoztatta az országgyűlési biztos általános helyettesét, hogy sajnálatos módon a Vízum Osztály csak a Gödöllői Rendőrkapitányság megkeresésének megérkezését követő majdnem két hónap elteltével, 2002. január 16-án kereste meg a Külügyminisztériumot annak tisztázása érdekében, hogy a kérdéses számú vízumot melyik külképviselet állította ki. A megkeresésére a Külügyminisztérium Konzuli Főosztálya 2002. január 18-án válaszolt és megküldte a panaszos feleségének birtokában levő vízum valódiságáról szóló igazolást. A BÁH Idegenrendészeti Főosztályának vezetője 2002. február 6-án – az országgyűlési biztos általános helyettese által folytatott vizsgálatra is tekintettel – kérte a Budapesti és Pest Megyei Regionális Igazgatóságtól a tartózkodási engedély iránti kérelem soron kívüli elbírálását. Az igazgatóság meghosszabbította az igazolást, majd 2002. március 19-én kiadta a panaszos felesége számára a tartózkodási engedélyt. Jelentésében az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, hogy a BÁH Vízum Osztályának késedelmes eljárása súlyos visszásságot okozott a jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság követelményével és a tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggésben, valamint közvetlenül veszélyeztette a panaszos várandós feleségének a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogát.            A vizsgálta megállapításaira tekintettel az országgyűlési biztos általános helyettes kezdeményezte, hogy a BÁH főigazgatója vizsgálja ki, milyen okok vezettek a mulasztáshoz, valamint tegyen megfelelő intézkedést a hasonló esetek jövőbeni elkerülése érdekében. A főigazgató válaszában a hivatal költözésére hivatkozott, ezért fegyelmi eljárást nem kezdeményezett, de felhívta az érintett állomány figyelmét a határidők betartásának szükségességére. (OBH 1103/2002.)         Sajátos jogalkalmazási problémát vetett fel az a beadvány, amelyben a panaszos azért fordult az állampolgári jogok előző országgyűlési biztosához, mert a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közigazgatási Hivatal (a továbbiakban: Közigazgatási Hivatal) a bevándorlási kérelmek elbírálásához a kizárólag olyan közokiratokat volt hajlandó elfogadni, amelyeket a külföldi hatóságok hat hónapnál nem régebben állítottak ki.

A vizsgálat során a BM Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal főigazgatója (a továbbiakban: főigazgató), megküldte az országgyűlési biztosnak azt a tájékoztatót, amelyet a Közigazgatási hivatal a bevándorlási kérelem benyújtásával kapcsolatos legfontosabb tudnivalók ismertetése céljából bocsátott ki az ügyfelek számára (a továbbiakban: tájékoztató). A tájékoztató 2., 3., és 9. pontjai értelmében a bevándorlási kérelemhez – egyebek mellett – a születési, illetve a házassági anyakönyvi kivonatok, továbbá a kérelmező iskolai végzettségét, szakképzettséget igazoló okirat hat hónapon belül kiállított példányait is csatolni kellett. A külföldi büntetlen előéletét igazoló okirat kiállítására vonatkozó hat hónapos, továbbá azon okiratra vonatkozó három hónapos határidőt, amely azt tanúsította, hogy a kérelmező közegészségügyet veszélyeztető betegségben nem szenvedett a külföldiek beutazásáról, magyarországi tartózkodásáról és bevándorlásáról szóló törvény írta elő. Ezek alkalmazása az érintett külföldiek számára megismerhető és kiszámítható módon történt, így a vizsgálat alkotmányos joggal összefüggő visszásságra utaló körülményt nem észlelt.

A születési és a házassági anyakönyvi kivonatok kapcsán nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a külföldi személyazonosító adatait és állampolgárságát érvényes útlevéllel köteles igazolni. Az említett okmány valamennyi oldaláról a Magyar Fordító Iroda által készített fordítást, valamint az eredeti okirat hitelesített fénymásolatát a bevándorlási kérelemhez csatolni kellett. Az útlevél közokirat, annak érvényességi ideje alatt az okmány tartalmát mindenki köteles elfogadni. Az államigazgatási eljárásról szóló törvény értelmében a közigazgatási szerv által hivatalosan ismert és a köztudomású tényeket nem kell bizonyítani. Nyilvánvaló, hogy amennyiben az úti okmány és a külföldi által bemutatott születési, házassági anyakönyvi kivonatok – mint közokiratok – adatai megegyeznek, akkor azokat nem kell tisztázni. Az említett állítás akkor is igaz, ha a külföldi iskolai végzettségét igazoló okmányt ugyan hat hónapnál régebben állították ki, azonban az érintett személy a büntetlen előéletet igazoló okirat szerint nem áll foglalkozástól eltiltás büntetés hatálya alatt. A vizsgálat adatai szerint a személyazonosító igazolvány kiadásáról és nyilvántartásáról szóló 168/1999. (IX. 24.) kormányrendelet 18. § (1) bekezdése arra kötelezte magyar állampolgárokat, hogy a személyazonosító igazolvány iránti kérelmükhöz – amennyiben érvényes állandó személyazonosító igazolvánnyal vagy a személyazonosságát igazoló más érvényes okmánnyal nem rendelkeztek – három hónapnál nem régebbi születési anyakönyvi kivonatot és a névviselés megállapítására alkalmas házassági anyakönyvi kivonatot mutassanak be. Miután az említett kormányrendelet értelmében a területileg illetékes okmányiroda a bevándorolt külföldi személyi igazolványát a bevándorlási engedély alapján állította ki, a személyazonosító igazolvány kiadásának szabályait a bevándorlási eljárásban is alkalmazták. A közigazgatási szerv hatáskörét jogszabály állapítja meg. A személyi igazolványok kiállítása kapcsán a 168/1999. (XI. 24.) kormányrendelet kizárólag az okmányirodák és nem a bevándorlási ügyekben illetékes hatóságok eljárására nézve tartalmazott eljárási szabályokat. Az említett indokok alapján a tájékoztató 2., 3., és 9. pontjaiban előírt hat hónapos határidő alkalmazása a jogállamiságból eredő jogbiztonság követelményével összefüggő visszásságot okozott. Figyelemmel azonban arra, hogy a főigazgató már a vizsgálat folyamán írásban felhívta a Közigazgatási hivatal vezetőjének figyelmét a tájékoztató megfelelő módosítására, továbbá arra, hogy 2002. január 1-jétől a külföldiek magyarországi letelepedése ügyében első fokon a BM Bevándorlási és állampolgársági Hivatal regionális igazgatóságai járnak el, az országgyűlési biztos általános helyettese ajánlást nem tett. (OBH 3497/1999.)

Az országgyűlési biztos általános helyettese egy olyan magyar állampolgár beadványát is vizsgálta, aki egy színes bőrű külföldi barátját – az Amerikai Egyesült Államok állampolgárát – ért hátrányos megkülönböztetést sérelmezte. Első alkalommal, a panaszos és két barátja – köztük a külföldi állampolgár – a Bu- dapesti Műszaki Egyetem Schönherz Zoltán Kollégiumában működő Újvár Klubban rendezett nyilvános diszkóba szerettek volna bejutni. Az ajtóban álló biztonsági őr a panaszos barátját félrehívta, és közölte, hogy “négereket nem engedhetek be” a rendezvényre.

Második alkalommal a panaszos és külföldi barátja a Petőfi Csarnokban rendezett Depeche Mode Klub rendezvényén szerettek volna szórakozni. Röviddel a belépőjegy megváltását követően két, szintén a rendezvényen szórakozó fiatal férfi ment oda hozzájuk, akik fenyegető magatartást tanúsítva, szóban zaklatták őket – sértő megjegyzéseket tettek a külföldi bőrszínére –, majd egyikük bántalmazta a panaszost. A vérző panaszos és barátja csak az időközben a helyszínre érkező biztonsági őrök segítségével tudta a rendezvény helyszínét elhagyni. A panaszos és barátja a Petőfi Csarnokból egyenesen az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségére mentek, ahol panaszuk rögzítését követően a szolgálatban lévő diplomata behívott egy magyar rendőrt, aki megkérdezte őket, hogy kívánnak-e feljelentést tenni. Nemleges válaszukat követően a rendőr távozott. Feljelentés hiányában büntetőeljárás nem indult.

Jelentésében az országgyűlési biztos általános helyettese felhívta a figyelmet arra, hogy a panaszos színes bőrű barátjával történtek felvetik a Büntető Törvénykönyv 174/B. §-ában szabályozott nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak bűntette elkövetésének gyanúját, ami hivatalból üldözendő bűncselekmény. A büntetőeljárásról szóló törvény értelmében minden hatóság és hivatalos személy köteles a hivatali hatáskörében tudomására jutott bűncselekményt feljelenteni. Az Alkotmánybíróság 49/1998. (XI. 27.) AB határozata indokolásában rámutatott arra, hogy a demokratikus jogállamban a “büntető hatalom gyakorlásának, a büntető igény érvényesülésének intézmény- és eszközrendszere közvetlen alkotmányos jelentőséggel bír; a büntető felelősségre vonás szabályai alkotmányos jelentőségűek”. Az Alkotmánybíróság idézett álláspontjára figyelemmel a panaszos által említett rendőr az őt terhelő feljelentési kötelezettség elmulasztásával a jogállamiságból eredő jogbiztonsághoz való joggal összefüggő visszásságot okozott.

Az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló törvény az országgyűlési biztosok jogértelmezésére bízta annak eldöntését, hogy mely szerveket tekintenek közszolgáltatónak. Mind a korábban, mind a jelenleg hivatalban lévő országgyűlési biztosok minden esetben közszolgáltatónak tekintették a hatóságnak nem minősülő, állami vagy önkormányzati feladatot ellátó szerveket. A vizsgálat tárgyát képező ügyben, a Fővárosi Önkormányzat által fenntartott és működ- tetett Petőfi Csarnok olyan közművelődési intézmény, ami a kulturális köz- szolgáltatást végző szerv ismérveinek megfelel. A Schönherz Zoltán Kollégium a Budapesti Műszaki Egyetem intézménye, amelyet az épületében megrendezett – a belépődíj megfizetésével – mindenki által hozzáférhető kulturális rendezvény kapcsán az országgyűlési biztos kulturális közszolgáltatást végző szervnek tekintett.

Az államnak az alapvető jogok – így a hátrányos megkülönböztetés tilalmához való jog – tiszteletben tartására és védelmére vonatkozó kötelessége a szubjektív alapjogokkal kapcsolatban nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell a megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltétekről. Az alapvető jogok védelme az érvényesülésükhöz szükséges személyi és szervezeti feltételek biztosítását is magában foglalja. Az említett okból elfogadhatatlan, hogy valakit egy közművelődési intézmény épületében tartott nyilvános rendezvényre, a rendfenntartásért felelős biztonsági őr a bőrszíne miatt ne engedjen be; különös figyelemmel arra, hogy az alapvető jogok érvényesüléséhez szükséges szervezeti feltételek biztosítása – szükség esetén – az érintett személy védelmének kötelezettségére is kiterjed. Az említett kötelezettség fennállására tekintettel érthetetlen, hogy a Petőfi Csarnok biztonsági őrei az agresszív, zaklató magatartást tanúsító személyek – akár rendőri segítséggel történő – eltávolítása helyett, miért a panaszost és színes bőrű társát “menekítették” ki az intézményből.

Az eljárás azért nem terjedt ki annak vizsgálatára, hogy a panaszosnak, illetve színes bőrű barátjának a Schönherz Zoltán Kollégiumban tartott táncos rendezvényre történő bejutását megakadályozó “biztonsági őr” az intézmény dolgozója, a Budapesti Műszaki Egyetem diákja, illetve az intézmény lakója volt-e, mert ennek a közművelődési intézményeket terhelő alkotmányos kötelezettségek szempontjából nincs jelentősége. Az említett szempontból annak sincs jelentősége, hogy a panaszost Petőfi Csarnokban bántalmazó, illetve őt és színes bőrű barátját zaklató személyek nem az intézmény dolgozói, hanem a rendezvényen szórakozó vendégek voltak. A közművelődési intézményeknek az alapvető jogok érvényesülésének biztosítására vonatkozó kötelezettsége ugyanis nem csak az általuk szervezett, illetve a saját munkatársaik által lebonyolított rendezvényekre terjed ki, hanem az azokra is, amelyek számára helyet biztosítanak. Ezért a vizsgálattal érintett közművelődési intézményekben történtek a hátrányos megkülönböztetés tilalmához való joggal összefüggő visszásságot okoztak.

A feltárt visszásságok jövőbeni megelőzése céljából az országgyűlési biztos általános helyettese felhívta Budapest rendőrfőkapitányát, hogy a rendőri szervek fokozott figyelmet fordítsanak a feljelentési kötelezettségük, a Budapesti Műszaki Egyetem Schönherz Zoltán Kollégiuma, és a Petőfi Csarnok igazgatóját arra, hogy a jövőben fokozott figyelmet fordítsanak az általuk vezetett intézmények hátrányos megkülönböztetés tilalmának érvényesülésére vonatkozó kötelezettsége teljesítésére.

A vizsgálattal érintett szervek vezetői az országgyűlési biztos általános helyettesének kezdeményezését tudomásul vették. (OBH 5494/2000.)

3.2. Általános igazgatási ügyek

A jogállamiság elvéből fakadó egyik legfontosabb követelmény a közigazgatás törvény alá rendeltségének követelménye. Ez a követelmény az alkotmányosság megvalósulását szolgálja, és közvetlenül azt célozza, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által meghatározott működési rendben, az állampolgárok számára megismerhető és kiszámítható módon fejtsék ki tevékenységüket. Tekintettel arra a tényre, hogy a közigazgatás a három hatalmi ág közül a közigazgatás a leginkább része az állampolgárok mindennapi életének, és emiatt az állampolgárok a közigazgatási mechanizmusok kiszolgáltatottjaivá válhatnak vagy úgy érezhetik, hogy azzá váltak, fontos a közigazgatás külső ellenőrzésének biztosítása. A parlamenti ellenőrzés legjelentősebb szerve az országgyűlési biztos intézménye, melynek feladata, hogy a végrehajtó hatalom tevékenysége során – magától a végrehajtó hatalomtól független formában – a törvények uralmát és az állampolgárok jogvédelmét biztosítsa.

Évről évre változatlan azoknak a hivatalunk által feltárt visszásságoknak a száma, melyek a közigazgatási szervek hibás eljárására, speciális szabály hiányában az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (továbbiakban: Áe) és a közérdekű bejelentésekről, javaslatokról és panaszokról szóló 1977. évi I. törvény előírásainak megsértésére vezethetők vissza. Az országgyűlési biztos és általános helyettese az e tárgykörbe tartozó ügyekben rendszerint a tisztességes eljáráshoz való jog, a jogbiztonság, a jogorvoslathoz való jog, továbbá kivételként a panaszhoz való jog sérelmét állapították meg egy-egy közigazgatási szerv eljárásával összefüggésben. Legjellemzőbb eljárási hiba az értesítési, tájékoztatási kötelezettség elmulasztása valamint az ügyintézési határidő túllépése, a hatóság hallgatása volt.

Az OBH 5593/2001 sz. ügyben a panaszos azt sérelmezte, hogy Sülysáp Nagyközség Polgármesteri Hivatala nem járt el szabálysértési feljelentése tárgyában. Amikor panaszos becsületsértés miatt feljelentés tett, az eljáró ügyintéző megkérdezte tőle, szabálysértési eljárást folytassanak-e le, vagy bírósághoz tegyék át az ügyet. Panaszos a bírósági eljárást választotta. Pár hónap elteltével a bíróságon érdeklődött, ahol közölték vele, hogy feljelentése nem érkezett meg. Az országgyűlési biztos által lefolytatott vizsgálat során kiderült, hogy panaszos jegyzőkönyvezett feljelentését az önkormányzatnál nem iktatták, és nem is továbbították a bírósághoz. A jegyzőkönyv egy példányát panaszos kapta meg. A hatóság tehát az áttételi, továbbá az értesítési kötelezettségének sem tett eleget, ezért az országgyűlési biztos a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét állapította meg. A tisztességes eljáráshoz való jog fogalmi körébe tartoznak azok az eljárási keretek, melyeknek az a rendeltetésük, hogy biztosítsák, a jogok hatósági érvényesítése általában, az ügyfél járatlansága ellenére is egyszerű legyen. A törvényben előírt, hatóságot terhelő tájékoztatási és értesítési kötelezettség ennek megvalósulását, végső soron az alkotmányos jogok érvényre jutását segíti, ezért elmulasztásuk minden esetben visszásság megállapításának alapjául szolgál.

Több esetben is jogsérelmet idézett elő az ügyintézési határidő túllépése. Az OBH 3098/2002 sz. ügyben panaszos a Fővárosi Önkormányzat eljárását sérelmezte. Panaszos és szomszédjai annak ellenére, hogy az építkezést már befejezték, új lakóhelyükre nem jelentkezhettek be, mert utcájuk még nem volt elnevezve. Jogszabály érelmében a közterületek személyekről való elnevezése tekintetében döntési jogkörrel a Fővárosi Közgyűlés rendelkezik. A Közgyűlés Várostervezési és Városképvédelmi Bizottságának elnöke arról tájékoztatta a XVIII. Kerületi Önkormányzat – melynek illetékességi területén az utca van – polgármesterét, hogy a közgyűlés évente csak egy alkalommal tárgyalja a közterületek elnevezését, így az előterjesztés elbírálására – miután az adott évben már volt ilyen tárgyú közgyűlés – egy év múlva kerülhet sor. Az országgyűlési biztos általános helyettese megállapította, a közgyűlés eljárása a jogbiztonsághoz való joggal összefüggésben visszásságot okozott, az érdemi határozatot az Áe előírásainak megfelelően hatvan napon belül kellett volna meghozni. Az általános helyettes ajánlásában arra kérte a főpolgármestert, kezdeményezze az eljárási gyakorlat megváltoztatását, a közterületek elnevezésére irányuló indítványok törvényes határidőn belüli megtárgyalását. A főpolgármester az ajánlást elfogadta.

Hasonló eljárási hibával találkoztunk az OBH 1965/2000. sz. ügyben, melyben panaszos azt sérelmezte, hogy közérdekű bejelentésére a XIII. kerületi Rendőrkapitányság, az eljárás elhúzódása miatt tett panaszára pedig a Fővárosi Főügyészség nem válaszolt. Az általános helyettes mindkét szerv mulasztásával kapcsolatban a jogbiztonság sérelmét állapította meg. A fővárosi főügyész már a biztosi vizsgálat lezárása előtt felhívta a szervezeti egységek vezetőinek figyelmét arra, hogy minden beadványra adjanak választ, ezért az általános helyettes ajánlást csak a rendőrségi eljárással kapcsolatban tett, melyben a panaszok jogszerű elbírálásának biztosítása érdekében intézkedésre kérte a budapesti rendőrfőkapitányt. A főkapitány az ajánlásnak eleget tett.

A jogállamiság nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság elvéből fakadnak az eljárási garanciák, melyek alapvető jelentőségűek az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatósága szempontjából. Az eljárási garanciák közé tartozik a törvényben előírt ügyintézési határidő is, melynek következetes betartása a jogszolgáltatás alkotmányos működésének elengedhetetlen feltétele, ezért erre az országgyűlési biztos és általános helyettese a polgárok biztonságérzetének növelése érdekében is mindig kiemelt figyelmet szentelt. A jogállami jogbiztonság átfogó, alapelvi jelentőségű alkotmányos követelmény. A jogállam nem csak tartalmi értékek megvalósulását, hanem az ezek realizálására szolgáló átlátható, kiszámítható és hatékony eljárások megvalósulását is jelenti. A biztosok gyakorlatában a közigazgatási eljárási követelmények jelentősége abból fakad, hogy azok nélkül nem teljesülhet az a maxima sem, hogy a hatóság csak azt tegye, amire jogszabályi felhatalmazása van, azt viszont megtegye, amire van jogszabályi felhatalmazása.

3.2.1 Atipikus ügyek

Ebbe a csoportba azokat az ügyeket soroltuk, melyek specialitásuk miatt egyetlenegy standard tárgykörbe sem illeszthetők be. Ahhoz, hogy átfogó képet kapjunk, és az összefüggéseket megláthassuk, meg kellett határoznunk azt a szempontot, melynek alapulvételével nézve ezek az esetek közös vonásokat mutatnak. Ez a szempont az Alkotmány 77. § (2) bekezdésében foglalt általános szintű alkotmányossági követelmény volt, mely szerint “az Alkotmány és az alkotmányos jogszabályok a társadalom valamennyi szervezetére, minden állami szervre és állampolgárra egyaránt kötelezőek”. Az a vonás pedig, ami ezekben az atipikus ügyekben mégis tipikusnak mondható, az az, hogy valamely hatóság, közszolgáltató, szolgáltató belső szabályzata vagy gyakorlata oly mértékben kihat az állampolgárok alkotmányos jogaira, hogy az az országgyűlési biztosnak és általános helyettesének fellépését igényelte.

Az ügyek által érintett alkotmányos jogok palettája rendkívül sokszínű. A leggyakrabban sérült alkotmányos elvek és jogok közé tartozik a tisztességes eljáráshoz való jog, a jogbiztonság követelménye, a vállalkozás joga. Ezt követi az emberi méltósághoz való jog, az élethez, a tulajdonhoz való jog, a szociális biztonsághoz való jog, a munkához való jog, a véleménynyilvánítás szabadsága, a sajtószabadság, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog, végül az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére vonatkozó állami kötelezettség.

Az OBH 6580/2001 sz. ügyben országgyűlési képviselők annak megállapítását kérték a biztostól, jogszerű-e, hogy a Magyar Posta Rt. belső vizsgálatban poligráfot használ fel a munkavállalók meghallgatása során. Az országgyűlési biztos – az adatvédelmi biztossal azonos állásponton – kifogásolhatónak találta a poligráf alkalmazását, mert az a munkavállalók egyéni autonómiájának indokolatlan korlátozásával jár. Az alkotmányos jog sérelme nem állapítható meg abban az esetben, ha a jogot sértő vagy veszélyeztető magatartás nem jogellenes. A jogellenességet kizárhatja jogszabály felhatalmazása, vagy a személyiségi jogaiban érintett személy önkéntes hozzájárulása. Poligráf alkalmazására viszont a posta jogszabályi felhatalmazással nem rendelkezik, alkalmazottaival egyfajta függelmi viszonyban áll – az alkalmazott a poligráfos vizsgálatban való részvétel megtagadása esetén joggal félhet állásának elvesztésétől, és attól, hogy indokolatlanul gyanúsítottá válhat –, ezért a hozzájárulás önkéntessége nem vélelmezhető. A biztos tehát jogellenességet kizáró ok hiányában az emberi méltósághoz és a személyes adatok védelméhez való joggal összefüggésben visszásságot állapított meg. Az országgyűlési biztos kezdeményezésben kérte a Magyar Posta Rt. vezérigazgatóját, szüntesse meg a poligráfos vizsgálatokat, és gondoskodjon az addig keletkezett adatok törléséről. Az érintett a kezdeményezést elfogadta.

Szintén a Magyar Posta eljárásával függött össze az OBH 4573/2001 sz. ügy. Panaszos hivatalos küldeményének elvesztését sérelmezte, ami miatt nem élhetett jogorvoslati jogával. A Magyar Posta Rt. Kecskeméti 1. sz. Hivatalának alkalmazottja 2 tértivevényes küldemény kézbesítését úgy kísérelte meg, hogy azok átvételének lehetőségét 1 értesítőn tüntette fel, ezért panaszos az egyik küldeményt nem kapta kézhez. A postai alkalmazott által kiállított értesítő akkor lett volna szabályszerű, ha az egyes küldeményeket külön okiraton jelzi. A küldemény postahivatali átvételekor általában leadott értesítőt okiratként nem kell megőrizni, mert funkcióját betöltötte a levél átadásával. Ha azonban az ilyen hivatali kézbesítéskor az alkalmazott észleli az értesítő szabálytalanságát, akkor a tisztességes eljárás követelménye szerint a hibát korrigálni kell, hogy ezzel a súlyosabb sérelmet meg lehessen előzni. Az országgyűlési biztos a posta szabálytalan eljárását, és ezzel a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét megállapította. Minthogy a vizsgált eset rávilágított a visszásság ismétlődésének veszélyére, a biztos felkérte a Magyar Posta Rt. vezérigazgatóját, hogy vizsgálja meg, milyen intézkedéssel csökkenthető ez, és gondoskodjék intézkedésének általános alkalmazásáról. A vezérigazgató a kezdeményezéssel egyetértett.

Az OBH 1261/2002 sz. ügyben panaszos azt sérelmezte, hogy nem kapta meg hónap elején elhunyt édesanyja nyugellátását, hanem azt a posta visszaküldte a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságnak. A nyugellátás kézbesítésére a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság és a Magyar Posta által kötött megállapodásban foglaltak az irányadóak. A megállapodás szerint a folyósítás hónapjában elhunyt címzett részére utalványozott ellátásokat 30 000 Ft összeghatárig a címhelyen tartózkodó házastársnak a NYUFIG külön rendelkezése nélkül kifizetik. Az országgyűlési biztos visszásságot nem állapított meg, hiszen a megállapodás azokra az egyértelmű helyzetekre épül, amelyekben nincs szükség a jogosultság tüzetes vizsgálatára. Az özvegyi rokoni kapcsolat egyértelmű, és törvényi rendelkezés alapján, a jogosult halála esetén a fel nem vett ellátás elsődlegesen a túlélő házastársat illeti meg.

Panaszos a tűzoltóság jelenlegi riasztási rendszerét kifogásolta az OBH 1955/2002. sz. ügyben. A konkrét esetben a mentést végző önkormányzati tűzoltóság 8 perces késéssel érkezett a helyszínre. Az általános helyettes vizsgálata során megállapította, hogy a késedelmet a riasztási rendszerben lévő áttételek nagy száma okozta. Ez a riasztási rendszer és az abból adódó mentési késedelem az állampolgárok életét, tulajdonhoz való jogát, valamint a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogát veszélyezteti, ezért az általános helyettes felkérte a belügyminisztert tegyen intézkedést annak érdekében, hogy Magyarország mielőbb áttérhessen az egységes európai riasztási rendszerre. Mivel az a riasztási rendszer gyorsabbá válását szolgálná, az általános helyettes felkérte a miniszterelnököt is, hogy kezelje kiemelt feladatként a kormányzati Egységes Digitális Rádiórendszer kialakítását.

Az országgyűlési biztos általános helyetteséhez érkező OBH 433/2000., OBH 1444/2000., OBH 1844/2000. sz. panaszokban a beadványtevők azt sérelmezték, hogy a személy- és vagyonőr tanfolyamra jelentkező személyeket nem tájékoztatják előzetesen a vagyonőri igazolvány kiadásának feltételéről, így sokan csak a tanfolyam elvégzése után szembesülnek azzal, nem felelnek meg ennek a feltételnek. A személy- és vagyonőri igazolvány kiadásának feltétele a feddhetetlenség, ezzel szemben a tanfolyam elvégzésének feltételéül csak a büntetlen előéletet szabják. Problémát ez azokban az esetekben okoz, ha a tanfolyam elvégzője már mentesült a büntetett előélethez fűződő joghátrányok alól, feddhetetlensége viszont nyilvánvalóan nem áll fenn. Az általános helyettes megállapította, a jogbiztonsággal összefüggésben okoz visszásságot az, ha a szakképzést végző szervek számára nem teszik kötelezővé a tanfolyamra jelentkező személyek megfelelő és részletes tájékoztatását. A szabályozási hiányosság megszüntetésére az általános helyettes a belügyminiszternek tett ajánlást.

Az országgyűlési biztos általános helyettese a véleménynyilvánításhoz való jog és a sajtószabadság sérelmét állapította meg az OBH 2612/2000. sz. ügyben, mert a büntetés-végrehajtási intézetekben a fogva tartottakkal történő riportkészítés feltételeit alkotmányellenesen korlátozták. A riport elkészítésének feltétele egy, a büntetés-végrehajtási intézettel kötött szerződés volt, melyben meghatározták, hogy milyen módon készülhet el a műsor. A szerződésben előírták a felvett műsor nyilvánosságra hozatal előtti bemutatását, és csak a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága által jóváhagyott változat jelenhetett meg. Az általános helyettes álláspontja szerint nem sérti a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát, hogy a fogva tartottak médiával való kapcsolata ellenőrzés alatt áll. Az alapvető jog korlátozása azonban csak törvényben történhet, és annak meg kell felelnie a szükségességi teszt próbájának. Az általános helyettes ezért az igazságügy-minisztert törvényjavaslat elkészítésére kérte. A miniszter a javaslattal egyetértett.

Az OBH 6389/2001. sz. ügyben az országgyűlési biztos a tisztességes eljáráshoz való jog és az ifjúság létbiztonságának, oktatásának biztosítására vonatkozó állami kötelezettség sérelmét állapította meg, mert a Diákhitel Központ Rt. a hitel kihelyezésének feltételéül azt szabta, hogy a hitelfolyósító egyben a hitelfelvevő számlavezető bankja is legyen. A visszásságra tekintettel az országgyűlési biztos kezdeményezte az általános szerződési feltételek oly módon történő módosítását, hogy a hitelfolyósítás váljon függetlenné a számlavezető banktól. Az országgyűlési biztos megkeresésére a Központ vezérigazgatója jogszabály módosítására tett javaslatot. 2002. december 17-én jelent meg a 258/ 2002. sz. kormányrendelet, amely már lehetővé tette, hogy a diákhitel más kereskedelmi bankoknál is igényelhető legyen.

Összegezve elmondható, hogy a megkeresett hatóságok, közszolgáltatók és szolgáltatók ezekben az ügyekben is pozitívan fogadták az országgyűlési biztos és általános helyettese kezdeményezéseit, ajánlásait, és aktívan működtek közre a feltárt alkotmányossági problémák megoldásában.

3.3. Vízügyek, víz-, csatornatársulás, árvízkár kompenzáció

3.3.1. Belvíz–csapadékvíz elvezetéssel kapcsolatos ügyek

Az ország különböző területeiről folyamatosan érkeznek ilyen tárgyú panaszok az országgyűlési biztoshoz. Ezért már 2000-ben átfogó vizsgálatot folytatott, amely a települési belvíz–csapadékvíz elvezetés, mint közfeladat ellátatlanságával foglalkozott (OBH 2852/1999.). Az akkor feltárt országos helyzetet alapvetően a belterületi vízrendezéshez és vízkárelhárításhoz szükséges létesítmények hiánya, és a települési vízgazdálkodási közfeladatok nem kellő volumenű, színvonalú ellátása határozta meg. Az egyes ingatlantulajdonosok, építtetők közrehatása a település vagy idegen ingatlanok vízkár veszélyeztetettségében; valamint ennek kapcsán a hatóságok eljárása vagy mulasztása csak másodlagosan volt a vizsgálat tárgya.

Az azóta eltelt időszakban a panaszosok az önkormányzatok és az építés-, víz-, útügyi hatóságok (elsősorban a jegyzők) eljárását vagy annak hiányát kifogásolták. Az országgyűlési biztos ezért 2002-ben újabb átfogó vizsgálatot folytatott, egyben a korábbinak utóvizsgálatát is elvégezte. Ajánlásának teljesítéséről és az új ügyekről az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) szakvéleményét kérte. [Ez a fejezet az országos vizsgálat összegző megállapításait tartalmazza. Az egyedi ügyekből néhány, a példatárban is szerepel (OBH 2528/2000., 3147/2000., 4884/2000., 6064/2000.).]

Az ügyek jelentős részére volt jellemző, hogy a településeken egyesek vagy többen szabálytalanul építettek, bontottak, megváltoztatták a terepviszonyokat a saját ingatlanukon vagy a közterületen, amelynek következtében idegen ingatlanon és/vagy közterületen károk keletkeztek. Ezeknek a szabálytalanságoknak némelyike egyszeri, és azonnali károkat okozó. Más esetekben akár év- tizedek alatt elkövetett szabálytalanságok hatása adódik össze. Önmagában esetleg csekély jelentőségű szabálytalanságok egymás hatását erősítik, és esetleges, hogy együttesen mikor lépik át a kritikus határt. (Esetleg több év után, rendkívüli esőzéskor stb.) Az érintett területek nem, vagy korlátozottan voltak alkalmasak a beépítésre, mégis beépítették azokat. A települések egyre nagyobb területet minősítenek beépíthetővé. A kiirtott növényzet, erdő, gyep, szántó stb. helyett a beépített, burkolt felület koncentráltan vezeti a vizet a települések alacsonyabban fekvő területeire. Az újonnan beépített területet esetleg minden közművel ellátják, de nem számolnak azzal a hatással, amelyet a környezet megváltozása a meglévő településrészekre gyakorol. Ott rendszerint hiányos a települési infrastruktúra is, amelyet az önkormányzatnak kellene biztosítania. Figyelembe véve a több évtizedes lemaradást, a rendelkezésre álló eszközök korlátozott voltát stb., ennek a helyzetnek a máról holnapra való megváltozása nem várható. A szabálytalan építési-bontási tevékenységek (főként a közterületen) gyakran ezeknek a hiányosságoknak (itt a belvíz-csapadékvíz elvezető mű) és azok hatásának a szakszerűtlen “orvoslására” irányulnak, és a szabálytalankodók saját tulajdonukat kívánják értékesebbé, használhatóbbá stb. tenni, mások kárával nem törődve.

Meghatározó jelentőségű ezért, hogy az önkényes megoldásokat, a szabálytalanságokat a jegyzőnek mint az építési-út-vízügyi hatóságnak kell(ene) megakadályoznia és helyreállítatnia az eredeti állapotot. Mivel a panaszokat kiváltó helyzet abból is eredhet, hogy az önkormányzat a közszolgáltatást nem kellően biztosítja (mindegy, milyen okból), gyakran a szabálytalankodás ellen sem lép fel hatósági hatáskörében a jegyző. A “jobbítás szándékát”, “önvédelmet” stb. értékelnek olyan indokként, amely megszünteti az eljárási kényszert, illetve nem tisztázzák kellően a tényállást, hiszen esetleg saját munkáltatójukat – a helyi önkormányzatot – kellene kötelezni. Más esetben nem ismerik fel, hogy hatósági eszközökkel is élhetnének, illetve kézenfekvőbbnek látszik más, önkormányzati eszközök igénybevétele (kiépíteni valamit, segélyt adni a panaszt tevőnek stb.).             Megállapítható, hogy a korábbi átfogó vizsgálathoz képest a települési bel- víz–csapadékvíz elvezetés helyzetében érdemi változás nem történt. (Tekintve a feladat nagyságrendjét, a természetben, a kiépítettség mértékében értelemszerűen nem is érhettek el számottevő változást.) Az első vizsgálatot követően az OVF 2001-ben két ízben utasította a vízügyi igazgatóságokat, hogy az éves felügyeleti tervek összeállításánál kiemelten kezeljék a belterületi vízrendezési létesítményeket, és készítsék el az erre vonatkozó felügyeleti tevékenységük középtávú ütemezését. Az OVF által kiadott Útmutató sorozatban, amely az önkormányzatok vízgazdálkodási feladatainak legfontosabb szakmai követelményeit foglalja össze, megjelentették a települési önkormányzatok jegyzői vízügyi feladat- és hatáskörének kézikönyvét. Az aktuális és a várható vízháztartási helyzetről rendszeresen a napi sajtón, illetve az interneten keresztül tesznek közzé adatokat. Közzétették az önkormányzatok vízkár-elhárítási beruházásaihoz a pályázati lehetőségeket; a vízkár-elhárítási feladatainak kötelezettségeit és a megvalósítás teendőit; a címzett és céltámogatásból, területfejlesztési, vízügyi és egyéb célelőirányzatokból való részesedési lehetőségeket; a hatályos jogszabályok jegyzékét és a vízügyi igazgatóságok elérhetőségét. Mindezek rendkívül fontos segítséget adnak az önkormányzatoknak és a jegyzőknek. (Ehhez csatlakozik saját vizsgálati tapasztalataival az országgyűlési biztos.)

Jelentős lépések történtek tehát, de – a feladat nagyságrendjét, a megoldást gátló tényezők sokaságát tekintve – lényegi változást ezek még nem hozhattak. Ezért a korábban (2852/1999.) feltárt helyzetet és megállapításokat az ombudsman röviden összefoglalva megismételte: A korábban az állam által ellátott, majd … az önkormányzatokhoz telepített vízgazdálkodási feladatokat … már az önkormányzatok megalakulása előtt sem kielégítően látta el az állam (és a tanácsok). A belterületi vízrendezéshez és csapadékvíz-elvezetéshez szükséges létesítmények hiányoznak, a meglévőek leromlottak az elmaradt karbantartások miatt. Az építési fegyelem lazulása, az elmaradt hatósági intézkedések következtében több helyen visszafordíthatatlan – vagy csak nagy összegű közpénzek ráfordításával visszafordítható – műszaki állapotok alakultak ki. A településeken általában az egészséges környezet vízügyi szempontból való biztosítása, a vízkárok elháríthatósága nem megoldott. Ennek oka a települések többségében elsődlegesen a pénzhiány, de az eltérő anyagi helyzetű települések sem feltétlenül helyzetüknek megfelelően látják el vizsgált feladataikat, többnyire elégtelenül. Erre a (jelentésben részletezett) jogszabályok ellentmondásai lehetőséget is adnak.

A vizek kártételeinek kiküszöbölése, minimumra csökkenthetősége, az árvizek megelőzése, illetve lehetőség szerinti mederben tartása a környezet mesterséges alakításának jelentős részben függvénye. Ezért a természetes és az épített környezetbe való beavatkozáskor a természeti és műszaki törvényszerűségeket feltétlenül figyelembe kellene venni mind a jogalkotásban, mind a jog- alkalmazásban. A települési műszaki jellegű ügyekben (építés, telekalakítás, út-, járda- vízépítés stb.) a hatósági hatáskör jelentős részben a jegyzőé, tehát ő a jogalkalmazó. A jegyző jogállása Janus-arcú. Munkáltatója az önkormányzat (amely rendeletével akár arra alkalmatlan területet is kijelölhet beépítésre), ő felel az önkormányzat költségvetésének összeállításáért (amelybe pénzhiány vagy egyéb okok miatt nem tervezi, tervezheti be a szükséges munkákat), az engedély nélküli munkavégzést le kellene állítania (miközben a kötelezendő legnagyobb földterület és ingatlan-tulajdonos a településeken általában maga az önkormányzat), ha az eljárásában a saját önkormányzata az érintett, kérheti a közigazgatási hivataltól más eljáró hatóság kijelölését (saját munkáltatója kötelezésének ügyében), magántulajdonosokat csapadékvíz-elvezetésre kellene köteleznie, miközben nincs befogadó, amelyet a saját önkormányzatának kellene létesítenie, az általa összeállított költségvetésből.

Az elmaradt karbantartások (és fejlesztések) a szabálytalanul megszüntetett elvezető, befogadó művek hiánya a rendkívüli, csapadékos időjárás következményeit felerősíti, árvízi helyzet következik be, a víz kártételei milliárdosak. A természeti katasztrófák elmúltával az azt okozó hiányosságokat gyakran nem szüntetik meg. Az elkövetett hibákat megismétlik – pl. ugyanoda építenek, ahol már elöntötte a víz a rossz helyre épített házakat. A területet nem vonják ki a beépíthető területek közül, nem tiltják meg ott az építést stb. Nyilvánvaló, hogy mindaddig, amíg következmények nélkül lehet ezt tenni, illetve a tiltást elmulasztani, és az állam szükséghelyzetben újra és újra helytáll azok megvédésében is, akik ezt a helyzetet újra és újra létrehozzák, ezen a téren javulás nem várható. Mivel az államnak, az önkormányzatoknak e szükséghelyzetben természetesen elsőrendű kötelessége az élet védelme, majd a vagyonbiztonság, a károk enyhítése stb., mindenki hátrányos helyzetbe kerül – önkormányzat, magánszemély –, aki a kötelességeit teljesítette, mert egyenlő elbírálásban részesül azokkal, akik nem. A rendelkezésre álló erőforrások véges volta miatt ugyanis az egy károsult településre, épületre, főre jutható összeg kisebb lesz. Ezért az önhibájukon kívül elháríthatatlan és megelőzhetetlen természeti katasztrófák áldozatává vált emberek hátrányos megkülönböztetése és tulajdonhoz való joguk sérelme is megállapítható.

Az első vizsgálatban feltárt helyzet, a megállapított visszásságok és hiányosságok nem voltak orvosolhatók egy-két jogszabály alkotásával vagy módosításával. Erre, valamint a probléma horderejére való tekintettel az országgyűlési biztos akkor azt kezdeményezte, hogy a miniszterelnök vizsgáltassa meg a jelentésben összefoglalt helyzetet, és az alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságok orvoslására saját vizsgálata alapján intézkedjék.

A kezdeményezést a miniszterelnök elfogadta. Tárcaközi munkabizottság részvételével kormány-előterjesztés készült a települési belvíz- és csapadékvíz elvezetésével összefüggő joganyag hatályosulásának felülvizsgálatáról. A Kormány az előterjesztést 2002. márciusban jelentésként tárgyalta meg, de érdemi döntést már nem hozott.

A 2002. évi vizsgálat tapasztalataival is alátámasztottan második jelentésében az országgyűlési biztos újból megállapította, hogy a belvíz- és csapadékvíz-elvezetés hiányosságai miatt az érintett állampolgároknak a jogbiztonsághoz és tisztességes eljáráshoz, a tulajdonhoz, az egészséghez és egészséges környezethez való jogaival kapcsolatos visszásságok léteznek. Megszüntetésükhöz azonban továbbra is az állam és az önkormányzatok több, összehangolt intézkedése szükséges. Ezen intézkedéseknek csak egy része olyan, amelyet az országgyűlési biztos az 1993. évi LIX. törvény keretei között ajánlhat, vagy kezdeményezhet (pl. jogalkotás), és azok is függvényei olyan döntéseknek, (pl. állami és helyi önkormányzati költségvetési, illetve helyi önkormányzati tulajdonosi döntések), amelyeket nem.

Ezért azt kezdeményezte, hogy a miniszterelnök folytassa a megkezdett helyzetfeltárást, és intézkedjék az alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságok orvoslására, beleértve a szükséges törvénymódosítások kezdeményezését, továbbá intézkedést a költségvetési források biztosítására.

A második vizsgálat tapasztalatai alapján az egységes, átfogó megoldásból kiemelten kezdeményezte a jegyző mint hatóság és a saját önkormányzata mint tulajdonos és közszolgáltató közötti összeférhetetlenség rendezését (amit már többször, több jelentésben kezdeményeztek a korábbi biztosok és a jelenlegiek is). Megállapította, hogy a vízügyi, építésügyi hatósági feladatok ellátásához szükséges függetlenség (és szaktudás) megteremtése nélkül a vizsgálatban feltárt alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságok nem szüntethetők meg. Ezért felkérte a miniszterelnököt, hogy erre nézve is tegye meg a szükséges lépéseket.

A korábbi, OBH 2852/1999. sz. ajánlás teljesítése, az intézkedések előkészítése, a megkezdett tárcaközi munkabizottsági tevékenység mielőbbi folytatása érdekében jelentését a környezetvédelmi és vízügyi-, a belügy-, a pénzügy-, a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszternek közvetlenül is megküldte.

Az új jelentést és az ajánlásokat a miniszterelnök elfogadta, és a belügyminisztert megbízta, hogy az érintett tárcákkal együttműködve készítsen a jogi és pénzügyi szempontokat érvényesítő javaslatot a probléma kezelésére.

3.3.2. Víz- és csatornaügyek, árvízkárokkal kapcsolatos panaszok

A 2001. évi esőzésekből és árvizekből eredő katasztrófahelyzet következtében a különböző hatóságoknál elhúzódó ügyek miatt 2002-ben is több településről érkeztek panaszok. A 2001. évi katasztrófakárok enyhítésére 2001-ben a Kormány kormányhatározattal rendezte a kárenyhítéseket. A panaszok a szabályozás sajátosságából eredtek, ezért a 2001. évi beszámolóban már szerepeltek az ezzel kapcsolatos megállapítások és jogalkotási javaslatok.

Az országgyűlési biztos általános helyettese már 2001-ben rámutatott arra, hogy a katasztrófák elleni védekezés irányításáról, szervezetéről és a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezésről szóló 1999. évi LXXIV. törvényben szabályozott állami feladatvállalás – mint keretszabály – mellett a kárt szenvedett állampolgárok ügyeiben nincs egyértelmű eligazító jogszabály, amely mindenkor teljes bizonyossággal és egyértelműen meghatározza, hogy a katasztrófasegély milyen feltételekkel illeti meg az állampolgárokat. Az általános helyettes felhívta a Kormány figyelmét, hogy a vis maior károk helyreállítására célszerű a megfelelő szintű jogszabály mielőbbi kiadása. A pa- naszos esetek az Alkotmányban deklarált jogorvoslathoz, tulajdonhoz és a jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonsághoz és tisztességes eljáráshoz való jogot érintették. A jogalkotási javaslat kedvező fogadtatásra talált, konkrét eredmény azonban nem történt. A 2002-ben vizsgált panaszok esetében szinte minden ügyben azt kellett megállapítani, hogy jogorvoslati lehetőséget biztosító szabályozás hiányában nincs megoldás a panaszok eredményes orvoslására. Egyik panaszos a katasztrófavédelmi szervezet határozatát bíróságon megtámadva, azzal volt kénytelen szembesülni, hogy jogi szabályozás hiányában nincs mód a bírósági felülvizsgálatra, nincs közigazgatási ügy, ezért a bíróság az eljárást megszüntette. A 2002-ben vizsgált panaszok során a biztos és általános helyettese ismételten rámutattak a szabályozás hiányával kapcsolatos visszáságra, és a vizsgálatok eredményét minden esetben megküldték a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszternek.

Ennek eredményeként 2003. év elején a Miniszterelnöki Hivatal helyettes államtitkára azt a választ adta, hogy egyeztetett a Belügyminisztérium témafelelősével, melynek eredményeként jelezte, hogy az állami támogatás igénybevételének most kialakítandó szabályai során hasznosítani fogják az országgyűlési biztosok jogalkotási javaslatát, mivel a bemutatott esetek a jogalkotási kezdeményezést megalapozták.

Az árvíz- és belvízkárokkal kapcsolatos panaszok további vizsgálata során a biztosok figyelemmel kísérik a jogalkotási folyamatot, abban megkérdezésük esetén véleményüket kifejtik, hogy a katasztrófavédelmi szervezetet érintő panaszok vizsgálata során eredményes együttműködés alakulhasson ki a panaszok mielőbbi orvoslására. A Miniszterelnöki Hivatal válaszában azt is jelezte, hogy az országgyűlési biztosok jogalkotási javaslatát a Belügyminisztérium az ózdi martinsalakos házak helyreállításához adandó állami támogatás igénybevétele szabályainak kialakítása során is hasznosítani fogja.

A szabályozás hiányával kapcsolatban állapított meg visszásságot az országgyűlési biztos az OBH 2611/2002. sz., Vámosatya településről érkezett ügyben. Az ügy azért is kirívóan súlyos, mivel az 50 m² alapterületű házrész (az ingatlan fele károsodott) 13 millió forintot kitevő állami helyreállítása mellett sem lakható, ugyanis az építési hatóság kivitelezési hibák miatt a lakhatást megtiltotta. A panaszos család a közel tízmillió forintos jelzálogterhelést sem vitathatja, mert az ilyen jelentős súlyú terhelési bejegyzés nem jogszabály alapján történik, hanem a katasztrófavédelem belső rendelkezése szerint. A Tarpáról érkezett OBH 1083/2002. sz. ügyben a panaszos annak ellenére nem kapott kárenyhítést vagy újjáépítési szolgáltatást, hogy a Helyreállítási és Újjáépítési Tárcaközi Bizottság erre írásban is nyilatkozott, amit később visszavont. A panaszos jogorvoslati joga ebben az esetben is sérült, és a szabályozás hiánya miatt nem volt mód a korábbi ígéret kikényszerítésére, annak ellenére, hogy a megváltoztatott döntés alapjául felhozott hivatkozás megdőlt.

Tarpáról az árvízkárral kapcsolatban más károsulttól is érkezett panasz. Az OBH 5430/2001. sz. ügyben a panaszosnak a házát az árvíz nem közvetlenül érintette, hanem a felgyülemlett talajvíz okozott kárt ingatlanában. Az ügyben irányadó és többször kifogásolt kormányhatározat nem adott lehetőséget a panaszosnak arra, hogy jogorvoslattal élhessen, és támogatást kaphasson a házban bekövetkezett repedések, felvizesedések megjavítására.

Az OBH 4509/2001. sz. ügyben a panaszos Hatvan Város Önkormányzatának eljárását sérelmezte. A 2000. évi rendkívüli esőzések következtében a panaszos ingatlana életveszélyessé vált. Kérelmére az önkormányzat határozattal nem döntött, annak ellenére sem, hogy az ügyben irányadó kormányrendelet és annak kapcsán született helyi szabályozás alapján erre az önkormányzat köteles lett volna. A kezdeményezés a határozat kiadására vonatkozott.

A számtalan keserű, emberi tragédiákkal terhelt panaszok vizsgálata során az OBH 5394/2000. sz. ügyben példamutató eljárást tanúsított Sátoraljaújhely Város Önkormányzata és a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság. Kötelezettségükön felül a belügyminiszterhez fordultak, és javasolták, hogy a panaszos család méltányosságból kaphasson kárenyhítést, ami azért nem volt biztosítható, mert a káresemény előtt az egyik családtag egy kis lakást örökölt elhunyt édesanyjától. A károsodott ingatlanon mezőgazdasági tevékenységet és állattenyésztést folytatott a család, ezért nem volt jó megoldás a család további életében a városközpontban lévő örökölt kis lakás. A panaszos család ilyen gondos eljárás mellett sem kaphatott méltányossági támogatást, hogy az örökölt lakás árából és a támogatásból felépíthessék összedőlt há- zukat.

Az országgyűlési biztosok felfogása szerint általában jót tesz a jogállami jogbiztonság színvonalának az életviszonyok jogi szabályozása. Olyan összetett és sokirányú intézkedéseket igénylő probléma esetén, mint az árvízkárok elleni védekezés, a jogalkotás nem mindig éri el a célját, ha egyes jogszabályok összehangolatlanul, esetlegesen, valamely részlet problémára reagálva születnek. Szükségesnek látszik ezért egy olyan katasztrófa-védelmi koncepció kialakítása, melynek keretében az árvízkárok is a megfelelő összefüggésrendszerbe ágyazva szerepelnek. Ezen az úton érhető el, hogy az árvíz elleni védekezés, a helyreállítás, a kártalanítás kérdései bárki számára előreláthatóan, kiszámíthatóan és méltányosan oldódjanak meg.

A közmű-beruházásokkal kapcsolatban az OBH 1345/2000. sz. ügyben a panaszos azt sérelmezte, hogy a lakóingatlanában megszűnt korábbi két kényszerbérlet ellenére háromszoros érdekeltségi hozzájárulást állapított meg a beruházó társulat. Az önkormányzat építési hatósága a vizsgálat megindulását követően igazolta, hogy a kényszerbérlet megszüntetését követően az ingatlan újra egy lakásos ingatlannak minősül, így a korábbi többszörös kivetést az önkormányzat törölte, és intézkedtek az ezzel kapcsolatos jelzálog törléséről is. A panasz orvoslására tekintettel külön ajánlásra nem volt szükség.

Nem állapított meg visszásságot az országgyűlési biztos az OBH 1832/2001. sz., és az ahhoz kapcsolódó további nyolc hasonló témában érkezett panasz ügyében, amikor a panaszosok azt sérelmezték, hogy a Fővárosi Vízművek Rt. mellett a Fővárosi Csatornázási Művek Rt. is díjat számít fel a mellékmérőkre lebontott számlák kiállításáért. A biztos álláspontja az volt, hogy a szolgáltató kötelezettsége a számlakiállítás tekintetében arra terjed ki, hogy bekötési mérőnként külön ellenszolgáltatás nélkül számlát állítson ki. Továbbiakban kifejtette, hogy a társasházakban opcionális lehetőség az, hogy valaki rendelkezik-e mellékmérővel és ez alapján igényt tart-e a külön számlákra. Arra is rámutatott, hogy az országgyűlési biztos nem vizsgálhatja azokat az eseteket, amelyekben a panaszosok meg sem próbálják a szolgáltatóval az egyeztetést.

Az OBH 5583/2001. sz. ügyben az országgyűlési biztos kifejtette, hogy a tisztességes eljáráshoz fűződő joggal összefüggésben visszásságot okoz az a gyakorlat, amikor a fogyasztóváltozás bejelentése során a szolgáltató elfogadja a főmérő átírására vonatkozó átvállalási nyilatkozatot úgy, hogy az átadó és az átvevő személy nincsenek együttesen jelen, valamint az is, hogy a főmérőt kezelő személynek tekintik azt a személyt, aki az elköltöző korábbi közös képviselő helyére költözik.

A biztos kezdeményezésében felkérte a vízművek vezetőjét, hogy a főmérős számlát ne a panaszos nevére, hanem a társasház címére küldje meg, azzal a tájékoztatással, hogy mindaddig, amíg a közös képviselő nevét nem jelölik meg, bármelyikük rendezheti a főmérőn szereplő fogyasztáshoz kapcsolódó számlát. Ezenkívül a biztos arra is felkérte a vezérigazgatót, hogy tájékoztassa a lakókat arról, hogy ha nem tudnak a közös képviselő személyében megállapodni, úgy lehetőségük van minden egyes lakáshoz önálló bekötési mérő felszerelésére saját költségen. A vezérigazgató a módosított kezdeményezést elfogadta.

A csatorna beruházással kapcsolatos OBH 4510/2001. számú ügyben a biztos megállapította, hogy nem sérül a tulajdonhoz fűződő jog azáltal, hogy az ingatlan domborzati elhelyezkedése miatt a szennyvíz-csatornázást költségesebb technológiával kell megoldani, mint a település többi részén.

Az OBH 4383/2000. sz. panasz ügyében a biztos megállapította, hogy visszásságot okoz a közszolgáltató a jogállamiságból fakadó jogbiztonsággal, a tisztességes eljáráshoz való joggal, a fogyasztó tájékoztatáshoz való jogával, valamint a polgári jog együttműködésre vonatkozó alapelvével összefüggésben, amikor a fogyasztó átlagos fogyasztását nagyságrendekkel meghaladó vízfogyasztás okait annak ellenére nem tisztázza megfelelően, hogy a fogyasztó – aki az előző évi kiugró fogyasztás okát önként bevallotta, a folyó évi okot, a csőtörést pedig megnevezte – azt kifejezetten igényli. Rámutatott, hogy a szolgáltató érdeke is, hogy ne legyen csőtörés, hiszen a csőtörésből eredő veszteséget nem tudja megtéríttetni. Ezt segíti a kormányrendelet azon rendelkezései, mely alapján a szolgáltató jogosult a víziközmű-hálózat ellenőrzésére. A kormányrendelet a Ptk.-nak a kárveszély viselésére vonatkozó szabálya alól kivételt képez, és a fogyasztót méltányosságból mentesíti az elfolyt víz ellenértékének megfizetése alól.

 

3.4. Bentlakásos intézményekkel kapcsolatos ügyek

2002-ben hat, a bentlakásos intézményekben élők alkotmányos jogainak érvényesülését számon kérő vizsgálati jelentés készült. Hivatalból indult vizsgálat az OBH 4292/2002. sz. ügyben, az OBH 2868/2002. számon pedig országgyűlési képviselő figyelemfelhívása nyomán folyt vizsgálat.

Az eljárások – hasonlóan az előző évek ügyeihez – legtöbbször a jogállamiságból fakadó jogbiztonság, illetve a tisztességes eljárás követelményét, valamint a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez fűződő alkotmányos jogot érintették. Ezek egyidejű sérelme mellett állapította meg az országgyűlési biztos egy alkalommal szociális biztonsághoz, illetve a tulajdonhoz fűződő alkotmányos jogokkal összefüggésben keletkezett visszásságot.

Az egyedi vizsgálatok alapján megállapítható, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan a legtöbb problémát idén is a megfelelő intézményi szakdolgozói létszám hiányából fakadó mentálhigiénés gondozás hiányosságai, az ellátás szűkös tárgyi feltételei, valamint az idős emberek közvetlen ellátásával összefüggő egyéb hiányosságok jelentik. E megállapítás kapcsán szükséges kiemelni hogy az országgyűlési biztos eddig valamennyi – a személyes gondoskodást nyújtó intézményrendszert érintő – átfogó vizsgálata során felhívta a figyelmet arra, hogy évről évre sürgetőbb adósság a már működő otthonok olyan mértékű – a fenntartók aktív és valós szerepvállalásával történő! – felújítása és korszerűsítése, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy az otthonok a különböző szakmai jogszabályokban előírt feltételeket teljesíteni tudják. Vizsgálati tapasztalataink alapján azonban továbbra sem látszik biztosítottnak, hogy az intézmények az ideiglenes működési engedélyek érvényességi ideje alatt – 2003. június 30- ig – a kötelező előírásoknak eleget tegyenek.

Az országgyűlési biztos visszatérő problémaként észlelte (OBH 2868/2002.) az intézményi elhelyezéskor – csak szigorú feltételek esetén kérhető – egyszeri hozzájárulás vagy személyi térítési díjpótlék helytelen alkalmazásának esetét is. Nyomatékosan hívta fel ezért a figyelmet arra, hogy csak és kizárólag az az egyszeri alkalommal befizetett összeg tekinthető egyszeri hozzájárulásnak, amelyet kifejezetten az átlagot meghaladó szintű tartós bentlakásos intézményben történő elhelyezési feltételek megteremtése esetén jogosult megállapítani a fenntartó.

Az ombudsman új, eddig nem tapasztalt jelenségre is fel kívánja hívni a figyelmet (OBH 2729/2002.). Annak egyidejű elismerése mellett, hogy a foglalkoztatottság minél magasabb szintjére, ezzel egyidejűleg az ellátottak személyiségének mind teljesebb kibontakoztatására való törekvés rendkívül fontos célkitűzés, fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a jogszabályok áthágása nem rendelhető e cél elérésének eszköztárába. Ezért az, hogy – bár az ellátott személyesen köt megállapodást a foglalkoztatásban érintett cégekkel – az intézmény vezetése nem biztosítja számára a megszerzett teljes jövedelmet, hanem az átutalt munkabér egy részét az intézmény működtetésére fordítja, annak ellenére, hogy erre vonatkozóan semmiféle felhatalmazással nem bír, továbbá, hogy – bár munkaszerződése az ellátottnak van – sokszor nem az végzi a tényleges munkát, akivel a munkaszerződést a munkáltató megkötötte – mert erre életkora, illetve pszichés állapota miatt nem, vagy csak kevéssé alkalmas –, hanem helyette más személy, alkotmányos joggal összefüggő visszásságot okoz.

Az elmúlt évek, mára szilárdan kialakult gyakorlatát – amely arról győzte meg az országgyűlési biztosokat, hogy megyei illetőleg a fővárosi közigazgatási hivatalok a bentlakásos intézmények működési engedélyezése, valamint az előírt ellenőrzések során általában maradéktalanul megkövetelik a jogszabályi előírások betartását – folytatva az egyedi panaszok gyors, hatékony és megnyugtató kivizsgálása érdekében a vizsgálatokra elsősorban őket kértük fel. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy az ombudsman ne élt volna személyesen a helyszíni vizsgálat lehetőségével (OBH 1106/2002., OBH 4292/2002.). Ezek során jellemzően az intézményi ellátás szakszerűségének hiányosságait, továbbá az intézmény fenntartó fenntartással összefüggő kötelezettségei teljesítését kértük számon. A bentlakásos intézményekben végzett számos vizsgálat, illetve azok tapasztalatainak közreadása ellenére is még mindig tetten érhetők a minimálisan szükséges orvosi jelenlét hiányával és ezzel összefüggésben a gyógyító és rehabilitáló tevékenységgel összefüggő fogyatékosságok.

Reményt keltő azonban, hogy az országgyűlési biztos fellépésének eredményessége valamennyi általa vizsgált ügyben teljes volt. Ajánlásait illetve kezdeményezéseit azok érintettjei minden esetben elfogadták és gyakorlati működésüket azokhoz igazították, illetve – az ajánlás mielőbbi megvalósítása érdekében a szakhatóságok és a megyei módszertani otthonok bevonásával – intézkedési tervet készítettek.

 

3.5. Betegjogi és egészségügyi igazgatási ügyek

Az egészségügyi ellátás körében lefolytatott vizsgálatok 10 esetben zárultak jelentéssel. Az országgyűlési biztosokhoz érkező panaszok az Alkotmányban biztosított jogbiztonsághoz való joggal, az élethez és emberi méltósághoz való joggal és a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való joggal összefüggésben képezték a vizsgálat tárgyát.

Az országgyűlési biztosok vizsgálati gyakorlatában visszatérő panaszok a mentőszolgálat tevékenységét sérelmező beadványok. Az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) kettős feladatot lát el, egyrészről a mentést, másrészről a betegszállítást. Mindkét feladatkört mint egészségügyi szolgáltatást szabályozza az egészségügyről szóló törvény, azonban míg a mentés minden esetben az élethez való joggal hozható összefüggésbe, addig a betegszállítással kapcsolatos panaszok a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog körében vizsgálhatók. Jelen beszámolási időszakban három eset zárult vizsgálati jelentéssel. Az országgyűlési biztos kettőben állapított meg visszásságot az élethez való joggal, a jogbiztonsághoz való joggal és a lehető legmagasabb szintű testi és lelki joggal összefüggésben. Egy esetben a panaszos által felvetett probléma nem alapozta meg az alkotmányos visszásság gyanúját.

Az országgyűlési biztos az OBH 489/2000. sz. ügyben az élethez való jog sérelmének a gyanúja miatt egy elhunyt gyermek Budapestre szállításával kapcsolatban a mentőszolgálat hatvani és salgótarjáni egységénél felmerült problémákat vizsgálta. A panaszos gyermekének halála nem volt ok-okozati összefüggésbe hozható a késedelmesen érkező sürgősségi ellátással, azonban a konkrét ügytől elvonatkoztatva az a körülmény, hogy a gyermekmentő egy másik esemény miatt le volt lekötve és ezért nem tudott kellő időben kivonulni, felvetette azt a kérdést, hogy sürgős szükség esetén biztosított-e a mentőszolgálat kapacitása. Az egészségügyi ellátáshoz való jog egyik részjogosítványa, nevezetesen a sürgős szükség esetén az életmentő, illetve súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelőzéséhez való jog az Alkotmányban deklarált élethez való alapvető emberi jog garanciális szabálya, így annak igénybevétele semmilyen módon nem korlátozható. Az egészségügyről szóló törvény a mentést a sürgősségi ellátás részeként, ahhoz kapcsolódóan állami feladatként határozza meg. A mentés biztonságos, egységes és összehangolt működéséhez szükséges feltételrendszer biztosítása és megszervezése állami feladat. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy mindazokban az esetekben, amikor a mentőszolgálat a kapacitás hiánya miatt nem tudja ellátni a mentést és az ahhoz szorosan kapcsolódó sürgősségi feladatát az Alkotmányban biztosított élethez való joggal összefüggésben fennáll a sérelem közvetlen veszélye. A feltárt alkotmányos visszásság orvoslása tekintetében ajánlást tett az egészségügyi miniszternek. Az egészségügyi miniszter az ajánlást határidőben elfogadta, és válaszlevelében az országgyűlési biztost tájékoztatta arról, hogy az OMSZ még nem rendelkezik az országban mindenütt és minden időben az életmentéshez szükséges tárgyi és személyi feltételek összességével. A mentőellátás fejlesztésére kidolgozott programok (a mentőállomás-hálózat bővítése, az eset- és rohamkocsi-szolgálat óraszámának növelése, a gyermekrohamkocsi-szolgálat kiterjesztése a regionális mentési központokra) elősegíthetik az egészségügyi szolgálat részéről az élethez való jog maradéktalan érvényesítését. Az országgyűlési biztos a miniszter válaszát elfogadta.

Az OBH 4476/2001. sz. ügyben az országgyűlési biztos megállapította, hogy önmagában az a tény, ha a betegnek a vizsgálatot követően a több órát kell – kényelmetlen körülmények között – várakoznia a betegszállításra, nem valósítja meg a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog sérelmét. A tényállás alapján az országgyűlési biztos megállapította, hogy az adott esetben az orvosok, a labor és a mentőszolgálatok személyzete kellő gondossággal úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Az országgyűlési biztos jelentésében leszögezte azt is, hogy mindez nem jelenti azt, hogy “a rendelkezésre álló személyi és tárgyi feltételek” javításával, a szolgáltatás (betegszállítás) kapacitásának, szervezettségének, minőségi színvonalának emelésével ne lehetne és kellene az egészségügyi ellátásokat ezen a területen is fejleszteni. Ez azonban nem jogkérdés, hanem részben a nemzetgazdaság teherbíró képességének, részben a politikai (költségvetési) akaratnak a kérdése.       Az országgyűlési biztos két beadvány kapcsán az egészségügyi ellátás megtagadásának okán vizsgálta az Alkotmányban biztosított emberi méltósághoz és a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogok érvényesülését. Az OBH 2925/2000. és az OBH 6165/2001. sz. ügyekben a panaszosok az egészségügyi ellátás megtagadását sérelmezték. Az egyik esetben az illetékes ÁNTSZ bevonásával a panaszos háziorvosa tagadta meg a háziorvosi ellátást, mivel betege különböző fórumokon rendszeresen feljelentette, ugyanakkor nem jelentkezett át másik háziorvoshoz. A másik ügyben pedig a Fővárosi Szent László Kórház V. Fertőző Belosztály osztályvezető főorvosa tagadta meg a panaszos további kezelését úgy, hogy a kórház biztosította a beteg további el- látását. Mindkét esetben a vizsgálat alapján az országgyűlési biztos megálla- pította, az orvos és a beteg bizalmi jellegű jogviszonya annyira megromlott, hogy a panaszolt orvosok a panaszosok magatartására visszavezethető okok miatt, a vonatkozó jogszabályok megtartása mellett tagadták meg az ellátást, ezért a vizsgált alkotmányos jogokkal összefüggésben sérelmet nem állapított meg.

Az EuroCare Magyarország Egészségügyi Szolgáltató Rt. vezetői a dializált betegek és a kezelést végző egészségügyi dolgozók védelme érdekében a kötelezően elrendelhető AIDS-szűrés jogszabályi hiányát sérelmezték. Az OBH 3820/2002. sz. ügyben az országgyűlési biztos megállapította, ha a betegek HIV/AIDS kötelező szűrése nincs biztosítva, mivel a dialíziskezelésknél fokozottan fennáll a HIV-fertőzés veszélye, a művese állomásokon kezelt betegek és az ott dolgozó egészségügyi alkalmazottak élethez való jogával, valamint az egészséghez való jogával összefüggésben fennáll a sérelem közvetlen veszélye. A feltárt alkotmányos visszásság orvoslása érdekében az országgyűlési biztos ajánlást tett az egészségügyi, szociális és családügyi miniszternek, hogy az Alkotmánybíróság 27/2002. (VI. 28.) AB határozatával megsemmisített, a szerzett immunhiányos tünetcsoport terjedésének meggátlása érdekében szükséges intézkedésekről és a szűrővizsgálat elrendeléséről szóló 5/1988 (V. 31.) SZEM rendelet helyébe lépő szabályozás kidolgozásánál vegyék figyelembe a dialíziskezelésben részesülő betegek, valamint az érintett egészségügyi dolgozók fokozottan veszélyeztetett helyzetét. Jelen beszámolási időszak vé- gére az Alkotmánybírósági megsemmisítő határozat értelmében az alkotmányos követelményeknek megfelelően a szűrésre kötelezhető személyek körét az Egészségügyről szóló törvényben határozták meg. Ennek értelmében míg az egészségügyi dolgozók esetében kötelezően elrendelhető a szűrés, a dializált betegek vonatkozásában továbbra is a beteg hozzájárulásával végezhető el.

Közvetlenül a betegjogokat érintő panaszos beadványok száma az elmúlt évben jelentősen csökkent. Ez a jelenség a betegjogi képviselők immár két éves működésére vezethető vissza, mert a betegjogi képviselők helyben tudják kivizsgálni azokat a panaszokat, amelyek közvetlenül egy-egy egészségügyi szolgáltatónál szenvedett el a panaszos, így pl. tájékoztatáshoz való jog, kapcsolattartás joga, dokumentáció megismerésének a joga, durva bánásmód stb. A betegjogok megsértése miatt kellett vizsgálatot lefolytatnia az országgyűlési biztosnak abban az ügyben (OBH 1476/2000.), amelyben a panaszos elhunyt élettársának a székesfehérvári Szent György Kórházban történt kezelése során a betegjogok megsértését sérelmezte. A vizsgálat tapasztalatait összegezve az országgyűlési biztos megállapította a hiányosan kitöltött “beleegyező nyilatkozattal” az emberi méltósághoz való joggal szoros összefüggésben álló önrendelkezéshez való jog sérelmét, továbbá a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való joghoz szorosan kapcsolódó tájékoztatáshoz való joggal, és az egészségügyi dokumentáció megismerésének a jogával összefüggésben az alkotmányos visszásságot, ha az egészségügyi szolgáltató irreálisan magas iratmásolási díjat számít fel. A kapcsolattartás jogával összefüggésben az országgyűlési biztos nem állapított meg visszásságot, amennyiben a kórházi osztály speciális adottságaiból, az ott ápolt betegek érdekében korlátozzák a látogatási időt. A feltárt visszásságok jövőbeni orvoslása érdekében a kórház főigazgatójának kezdeményezést tett, amelyet a főigazgató elfogadott, és megtette a szükséges intézkedéseket.

Az Egészségügyi Minisztérium és a Gyermekrák Alapítvány közötti jogvitával kapcsolatos OBH 1213/2002. sz. ügyben az országgyűlési biztos vizsgálata során arra kereste a választ, hogy a kialakult helyzetben a rákbeteg gyermekek Alkotmányban biztosított lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogával összefüggésben fennáll-e a visszásság, illetve annak közvetlen veszélye. Korábban az APEH, most az Egészségügyi Minisztérium tévedése miatt mind a jogbiztonság követelményével, mind a rákbeteg gyermekek egészséghez való alkotmányos jogával összefüggésben visszásságot idézett elő. A kialakult helyzetre tekintettel, az országgyűlési biztos ajánlást tett a Kormánynak, keresse meg annak módját, hogy a 2303/2000. (XII. 15.) sz., alkotmányossági szempontból kifogástalan határozatának érvényt szerezzen, és a polgári perek bizonytalan idejű és sikerű kimenetelétől függetlenül is a rákbeteg gyermekek kezelési feltételeinek javítására rendelt összeg valóban eljusson azokhoz az egészségügyi intézményekhez, amelyek az ellátáshoz szükséges tárgyi és személyi feltételekkel ténylegesen rendelkeznek. A Kormány az országgyűlési biztos jelentésében foglaltakkal egyetértett, azonban az Egészségügyi Minisztérium saját forrása terhére 130 millió forint helyett csak 40 millió forint támogatást tudott megelőlegezni.

Az egészségügyi ellátást érintő panaszok speciális területe a büntetés-végrehajtás során elszenvedett sérelmek. A fogva tartottak, mivel a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való joguk a szabadságvesztés végrehajtása alatt nem korlátozott, jogosultak az egészségi állapotuknak megfelelő egészségügyi ellátásra. Az országgyűlési biztos általános helyettese két olyan ügyben is vizsgálatot folytatott, amelyben a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogot érintő visszásság gyanúja merült fel. Vizsgálatot rendelt el abban az ügyben (OBH 5497/2001.), amelyben a Gyorskocsi utcai fogdán fogva tartott panaszos sérelmezte, hogy súlyos vesefájdalmai ellenére nem utalták be urológushoz, csupán fájdalomcsillapítókat kapott. Az általános helyettes vizsgálata során megállapította, hogy a BRFK eljárása nem eredményezett alkotmányos joggal összefüggő visszásságot. A fogva tartott egészségügyi állapotát mind a rendőrségi fogdán, mind a bv. intézetben folyamatosan figyelemmel kísérték, fájdalmai jelentkezésekor minden esetben kórházba utalták, ahol panaszait kivizsgálták.

A másik ügy kapcsán (OBH 2836/2002.) megállapította, hogy a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való joggal összefüggésben okoz visszásságot a fogva tartó, ha a fogva tartott megfelelő egészségügyi ellátása csak a büntetés-végrehajtás keretein kívül biztosítható és a büntetésfélbeszakítást nem kezdeményezi hivatalból. Az orvosi vélemény szerint romló egészségi állapota miatt a panaszos megfelelő egészségügyi ellátásához az Országos Onkológiai Intézet és a Szegedi Egyetemi Klinika bevonása vált szükségessé. Ez a körülmény indokolttá teheti a büntetésfélbeszakítás engedélyezését, aminek elmaradása az emberi méltósághoz és lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog sérelmét idézheti elő. Az alkotmányos jog sérelmének veszélye miatt az általános helyettes arra kérte a Nagyfai Országos Bün- tetés-végrehajtási Intézet parancsnokát, hogy jogszabályban meghatározott feltételek fennállása esetén hivatalból kezdeményezze a félbeszakítást. Az érintett a kezdeményezést elfogadta.

3.5.1. A fogyatékkal élők ügyei

A fogyatékkal élő emberek esélyegyenlőségének a megteremtése az országgyűlési biztosok vizsgálati gyakorlatában kiemelkedő jelentőséggel bír. Jelen beszámolási időszakban 7 olyan ügy zárult vizsgálati jelentéssel, amelyben a sérült emberek Alkotmányban biztosított jogait, nevezetesen az emberi méltósághoz való jog, szociális biztonsághoz való jog, az esélyegyenlőséghez való jog érvényesülését vizsgálták. A panaszok egyaránt érintették az intézményi ellátást, a különböző pénzbeli támogatásokat, de előfordult olyan panasz is, amelyben téves jogértelmezés folytán szenvedett sérelmet a panaszos.

A többéves beszámolási időszakra visszatekintve immár klasszikusnak mondhatók azok a panaszok, amelyek a mozgáskorlátozottak közlekedési kedvezményeivel kapcsolatosak. Az OBH 1615/2002. sz. ügyben az országgyűlési biztos a diszkrimináció tilalmával összefüggésben állapított meg visszásságot, mert a jelenleg hatályos jogi szabályozás szerint a fogyatékossági támogatásban részesülő súlyosan fogyatékos személyek jelentős köre nem részesülhet a közlekedési támogatásban. Az utazási kedvezmény igénybevételéből jelenleg kizárt súlyosan fogyatékos (értelmi fogyatékos, mozgásszervi fogyatékos, halmozottan fogyatékos) személyek gondjainak gyors megoldását a közforgalmú személyszállítási utazási kedvezményekről szóló 287/1997. (XII. 29.) kormányrendelet az egészségügyi, szociális és családügyi miniszter által javasolt és előkészített módosítása jelentheti, amellyel kapcsolatban a gazdasági és közlekedési miniszternek fenntartásai vannak. Az országgyűlési biztos ezért ajánlásában a Miniszterelnököt kérte fel a szükséges intézkedésre. A Miniszterelnök az ajánlást elfogadta, és egyidejűleg kezdeményezte a kormányzati munkamegosztás rendje szerint illetékes Gazdasági és Közlekedési Minisztériumnál, valamint az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztériumnál az utazási kedvezmény igénybevételéből jelenleg kizárt súlyosan fogyatékos személyek panaszának rendezésére a rendelet felülvizsgálatát és módosítását. A fenti feladat elvégzésére és koordinálására a két minisztérium részvételével alakult munkabizottság a javaslat elkészítésére 2003. január 31-ig kapott határidőt. A fentiekre tekintettel az országgyűlési biztos a vizsgálatot felfüggesztette.

A mozgáskorlátozottak parkolási engedélyének elfogadásával összefüggésben is sok panasz érkezett az Országgyűlési Biztosok Hivatalához. Az ilyen tartalmú panaszok nyomán az országgyűlési biztos korábban már vizsgálta a mozgáskorlátozottak parkolási engedélye elfogadásának gyakorlatát. A vizsgálat óta elkészült a mozgáskorlátozottak új parkolási engedélyéről szóló jogszabálytervezet, és született egy kormányhatározat, amely a parkolási igazolványok jogszerű használatának ellenőrzéséhez szükséges hatósági nyilvántartási rendszer kialakításáról rendelkezik. A változások remélhetőleg hozzájárulnak ahhoz, hogy az ellenőrzésre jogosult szervek a továbbiakban ne kövessenek jogszabállyal ellentétes gyakorlatot. (OBH 4356/2000.)

Az országgyűlési biztos 2001-ben az OBH 4876/2001. sz. jelentésében megállapított emberi méltósághoz való joggal, diszkrimináció tilalmával, illetve az esélyegyenlőség biztosításának állami célkitűzésével, valamint a szociális biztonsághoz való joggal összefüggésben feltárt alkotmányos visszásságok miatt ajánlásában felkérte a szociális és családügyi minisztert a súlyos mozgáskorlátozott személyek közlekedési kedvezményeiről szóló 164/1995. (XII. 27.) kormányrendelet módosításának kezdeményezésére úgy, hogy a jogosítvánnyal nem rendelkező mozgáskorlátozottak minden csoportja azonos feltételek tel- jesülése esetén juthasson hozzá a gépkocsi vásárláshoz szükséges támogatáshoz. Az egészségügyi, szociális és családügyi miniszter jelen beszámolási időszakban arról tájékoztatta az országgyűlési biztost, hogy a súlyos mozgáskorlátozott személyek közlekedési kedvezményeire vonatkozó új szabályozási koncepció kidolgozását a 2003-as évben tervezik. A kedvezményrendszer felülvizsgálata során figyelemmel lesznek az ajánlásban megfogalmazott megállapításokra.

Helytelen jogszabály-értelmezés miatt szenvedett sérelmet egy súlyos mozgáskorlátozott panaszos, amikor a lakás akadálymentesítéséhez szükséges támogatás iránti kérelmét azért utasították el, mert felesége (saját jogon) 1997-ben már fűtéskorszerűsítés címén részesült az említett támogatási formában. Az országgyűlési biztos az OBH 5249/2001. sz. ügyben megállapította, hogy a jogbiztonsághoz való joggal, valamint a jogorvoslathoz való joggal összefüggésben sérelem éri az állampolgárokat, ha a különböző szintű jogalkalmazók egymásnak ellentmondóan értelmezik az alkalmazandó jogszabályt. Az állami támogatást a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének javaslata alapján folyósítja az erre felhatalmazott pénzintézet, elutasítás esetén fellebbezésre a jogszabály nem ad lehetőséget. Az alkotmányos visszásság orvoslása érdekében az országgyűlési biztos ajánlást tett a Kormánynak, hogy tekintsék át a mozgáskorlátozottak lakásának akadálymentesítését célzó rendelkezés norma szövegét, és a jogalkotó szándékát tükröző jogi iránymutatásban adjanak ki elvi állásfoglalást annak érdekében, hogy a jelentésben feltárt eltérő jogértelmezésből és joggyakorlatból adódóan senki ne kerüljön hátrányos helyzetbe. A Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter az ajánlást elfogadta, és a szükséges intézkedést megtette.

Az OBH 3681/2002. sz. ügyben ugyancsak téves jogértelmezés okán állapította meg az országgyűlési biztos a szociális biztonsághoz való joggal összefüggésben a sérelem közvetlen veszélyét, ha a katonai családfenntartói szolgálat elhalasztásának megállapításánál az eljáró hatóságok a “fogyatékosságuk” miatt más személy közreműködése nélkül önálló életvitelre nem képes személyek” állapotát nem az orvos-szakértői véleményre alapozva, hanem szubjektív megítélésre hivatkozva tagadják meg a családfenntartói igazolás kiadását.

A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége sérelmezte, hogy a Szociális és Családügyi Minisztérium fenntartásában működő Vakok Állami Intézetének rehabilitációs kollégiumi részlegében élők mint szociális intézményben elhelyezettek több szempontból is hátrányos helyzetben vannak a közoktatási intézmények kollégiumaiban élőkhöz képest. Az OBH 1765/2000. sz. ügyben az országgyűlési biztosnak arra kellett választ keresnie, hogy a fenntartó milyen keretek között dönthet arról, hogy szociális vagy közoktatási intézményt tart fenn, illetve van-e jogszabályi akadálya, hogy a Vakok Állami Intézetének kollégiumi részlege közoktatási intézményként működjön. A Vakok Állami Intézetének bentlakásos részlege, mint szociális intézmény a nem tanköteles látássérült személyek elhelyezését szolgálja, akiknek oktatása, átképzése és rehabilitációs célú foglakoztatása csak intézményi keretek között valósítható meg. Ennek megfelelően az országgyűlési biztos megállapította, hogy a Szociális és Családügyi Minisztériumnak mint fenntartónak jogában áll meghozni azt a döntést, hogy milyen típusú intézménnyel kívánja a látássérült személyek ellátását megoldani. Az országgyűlési biztos alkotmányos joggal kapcsolatos visszásságot nem állapított meg és ajánlástételi jogával sem élt.

Intézeti elhelyezés jogszerűségét vizsgálta az országgyűlési biztos abban az ügyben, amelyben egy pszichiátriai gyógykezelésben és rehabilitációban részesülő panaszos gondnokság alá helyezését és szociális otthoni elhelyezését sérelmezte (OBH 5359/2000.). A cselekvőképességgel, gondnoksággal összefüggő egyes törvények módosításáról szóló törvény 2001. november 1-jétől részletesen módosította a Polgári Törvénykönyv cselekvőképességet korlátozó szabályait. A belátási képesség nagymértékű csökkenése önmagában a jogi következmények beálltához nem elegendő. Az arányosság alkotmányos elvének érvényesülése azt kívánja meg, hogy a gondnokság alá helyezett személy csak annyiban legyen korlátozva az önállóságában, amennyiben az jogainak védelme érdekében feltétlenül szükséges. A 2001. november 1. napjától hatályos törvényi rendelkezés lehetőséget ad arra, hogy a bíróság a belátási képesség csökkenését ne csak általános jelleggel, hanem egyes ügycsoportok vonatkozásában, azaz részlegesen is megállapíthassa, és ehhez képest rugalmasan, egyénre szabottan határozza meg a gondnokság alá helyezés jogkövetkezményeit. Az új rendelkezés értelmében a cselekvőképességet korlátozó és a nagykorú cselekvőképességét kizáró gondnokság alá helyezése nem határozatlan időre szól. A kötelező felülvizsgálat törvénybe iktatását a már hivatkozott arányosság elvének szem előtt tartása indokolta. A törvény ezért írja elő, hogy a bíróságnak az ítéletében kell meghatároznia, hogy milyen időpontban kell kötelezően megindítani a gondnokság alá helyezés felülvizsgálata iránti eljárást.    Az országgyűlési biztos vizsgálata során megállapította, hogy a panaszos gondnokság alá helyezése, amely alapvetően az ő személyiségének, személyi és vagyoni érdekeinek a törvényi védelmét szolgálta, összhangban volt az alkotmányos követelményekkel, továbbá a panaszos intézeti elhelyezésére az érdekeit szem előtt tartava jogszerű eljárás keretében került sor, ezért az ügyben az emberi méltósághoz való joggal összefüggésben alkotmányos visszásságot nem tárt fel. Megállapította azt is, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 2001. november 1-jei hatállyal törvényi szinten, megfelelő garanciális szabályokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy indokolatlanul és a szükséges mértéken túl senki cselekvőképességét ne korlátozzák.

 

3.6. Birtokvédelemmel kapcsolatos ügyek

2002-ben a birtokvédelem körében érkezett panaszok alapján 13 alkalommal rendelt el vizsgálatot az országgyűlési biztos.

Hasonlóan a korábbi évek tapasztalatához, a beszámoló évében is a jogbiztonság követelményével és a tisztességes eljáráshoz való joggal, továbbá a tulajdonhoz való joggal összefüggésben merült fel a leggyakrabban alkotmányos visszásság. Ezek mellett a jogorvoslathoz való jog, illetve – ritkábban – a kérelemhez való jog volt érintett.

A birtokvédelmi panaszok alapján indult hatósági eljárások vizsgálatával kapcsolatban az országgyűlési biztos megállapításai két csoportba oszthatóak. Az egyik csoportba tartoznak az államigazgatási eljárás, a másikba pedig, a határozat meghozatalát követően, az önkéntes teljesítés elmaradása miatt indult végrehajtási eljárás során felmerült alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságok.

Az elsőként vázolt csoport jellemzője, hogy a jegyző nem tesz eleget az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvényben megfogalmazott eljárási kötelezettségének. Így szélsőséges esetben előfordult, hogy a panaszosok beadványára a tényállás tisztázása érdekében hat éven keresztül nem történt egyetlen eljárási cselekmény sem (OBH 2404/2002.). Az országgyűlési biztos a kérelemhez való joggal összefüggésben állapított meg alkotmányos visszásságot akkor, amikor a hatóság a panaszos beadványát nem annak tartalma szerint bírálta el, és emiatt nem került sor a birtokvédelmi eljárás lefolytatására (OBH 6478/2001., 3373/2001.). Fontos azonban megjegyezni, hogy a jegyzőket olyakor nehéz feladat elé állítja egy-egy beadvány, amikor arról kell dönteniük, hogy az adott ügyet miként – birtokvédelmi, építésügyi vagy szomszédjogi panaszként – minősítsék, illetve, hogy a panasz alapján államigazgatási eljárásnak van helye vagy a birtokláshoz való jog vitatott volta miatt, bíróságnak kell döntenie.

Az eljárási kötelezettség elmulasztásával kapcsolatban úgyszintén gyakran felmerülő probléma, hogy egy-egy eljárás cselekmény – általában a helyszíni szemle – lefolytatását követően az államigazgatási eljárás megreked, nem történik meg a tényállás további tisztázása, és elmarad az eljárást lezáró határozat meghozatala (OBH 3772/2001., 5149/2001.). Ez történt az OBH 1504/2002. sz. ügyben is, mely esetben azt is megállapította az országgyűlési biztos, hogy a közigazgatási hivatal nem tett eleget kioktatási kötelezettségének, amikor a panaszost elmulasztotta arról tájékoztatni, hogy az ügyet csak az ügyfél kérelmére vonhatja magához. A fent említett jogokkal összefüggésben állapított meg alkotmányos visszásságot az országgyűlési biztos abban az esetben is, amikor a hatóság a birtokvédelmi határozatát a panaszos ügyféli minőségét figyelmen kívül hagyva, nem kézbesítette (OBH 2386/2002.). Szintén az alapeljárásban felmerülő probléma volt, és okozott alkotmányos joggal összefüggő visszásságot a hatóság eljárása során azzal, hogy döntésének indokait a határozata nem tartalmazta (OBH 4662/2001.).

Az országgyűlési biztos birtokvédelmi panaszokkal kapcsolatos vizsgálatai megállapításának másik köre a végrehajtási eljárással, illetve ennek elmaradásával függ össze. Az ilyen ügyekben a jegyző azon birtokvédelmi határozata végrehajtása maradt el, mely panaszoltat valamely magatartásra kötelezte, aki ennek önként nem tett eleget. A panaszos ezért kérte a határozat végrehajtását, azonban a hatóság a végrehajtási eljárást ennek ellenére nem rendelte el (OBH 5921/2001.).

A végrehajtási eljárásban merült fel az a probléma, hogy a kiszabott végrehajtási bírságokat az önkormányzatok gyakran nem hajtják be. Ez a végrehajtási eljárások elhúzódását eredményezi, hiszen a bírságok nem képesek beváltani az államigazgatási törvényben meghatározott céljukat, azaz rászorítani a kötelezettet a határozatban megjelölt kötelezettsége teljesítésére (OBH 1827/2001., 4328/2001.).

Az országgyűlési biztos birtokvédelmi ügyekben tett kezdeményezéseiről megállapíthatók, hogy azok eredményesek voltak. Az általa tett megállapítások első csoportjába tartozó ügyekben – amikor a hatóságok az eljárási kötele- zettségüknek nem tettek eleget – az önkormányzatok minden esetben gon- doskodtak az államigazgatási törvényben előírt határozat meghozataláról. Ami a megállapítások második csoportját illeti, a határozatok végrehajtására tett kezdeményezéseket szintén elfogadták a jegyzők, azonban a végrehajtási eljárások befejezésére a beszámoló évében még nem került sor. Ennek gyakran a kötelezettek szembeszegülő, a végrehajtást a törvényes keretek között elhúzó magatartása az oka, de kiemelhető az is, hogy éppen az elhúzódó birtokvédelmi eljárások miatt, a végrehajtás idejére a tényleges birtokállapotban olyan változások történnek, melyek a végrehajtási eljárás sikeres lezárását gátolják.

 

3.7. Büntetőügyek

A büntetőeljárásokkal kapcsolatos állampolgári panaszok vizsgálata – az előző évekhez hasonlóan – 2002-ben is kiemelt helyet foglalt el az országgyűlési biztosok tevékenységében. Ez annak ellenére megállapítható, hogy a beszámolási időszakban a büntetőügy-típusban érkezett és az e körben vizsgálattal befejezett panaszok számára rányomta bélyegét az Obtv. 29. § (1) és (2) bekezdéseinek 2001. december 22-én hatályba lépett módosítása. Az Obtv. alkalmazásában ezen időponttól szűkült a hatóság, ezen belül a nyomozó hatóság fogalma. Nem tartozik az országgyűlési biztos vizsgálati hatáskörébe az ügyészségek eljárásának vagy határozatának felülvizsgálata, kivéve az ügyészségi nyomozást végző ügyészségi szervet. Kikerültek tehát az országgyűlési biztos hatásköréből a 2001. december 1. előtt még általa vizsgálható olyan ügyek, melyekben az ügyészség nem nyomozó hatóságként, hanem mint a nyomozások felett törvényességi felügyeletet ellátó hatóság jár el. Mind ezekre tekintettel megnőtt a hivatalunkból az illetékes ügyészséghez áttett panaszok száma. Kialakult gyakorlatunk ugyanis, hogy – a panaszos tájékoztatásával egyidejűleg – azokat a panaszokat, melyeknek vizsgálatára az országgyűlési biztos vagy helyettese nem rendelkezik hatáskörrel – kivéve, ha az áttételnek nincs egyéb akadálya (pl. ha a panaszos neve elhallgatását kérte vagy beadványában eleve kérte mellőzni az áttételt) – megküldjük az illetékességgel és hatáskörrel rendelkező ügyészi szervnek. A büntető ügyeket érintő panaszok vizsgálatával kapcsolatos országgyűlési biztosi hatáskör egységes kialakítását és követését segítette az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettesének 1/2002. (III. 1.) számú körlevele. Az Obtv. hivatkozott rendelkezéseinek alkalmazására utal az OBH 4458/2001. sz. ombudsmani jelentés.

Minden hatósági eljárás során alapvető követelmény a jogszabályok megtartása, a jogszerűség és a törvényesség betartása. Különös jelentősége van ennek a nyomozati jogkörrel bíró szervek esetében, hiszen ezek jogosultak állami kényszer alkalmazására, így eljárásuk alapvető állampolgári jogokra lehet hatással. Annak ellenére, hogy ezzel a követelménnyel a nyomozó hatóságok általában tisztában vannak, gyakori fogyatékossága a büntetőeljárásoknak az anyagi és eljárási jogszabályok figyelmen kívül hagyása. Ezt példázza az OBH 1990/2001. szám alatt folytatott vizsgálat eredménye. Szóban forgó jelentésében az általános helyettes nyomatékkal mutatott rá arra, hogy a jogállami követelményeket sérti az a rendőrségi eljárás, melyben az autólopást a Büntető törvénykönyvnek nem a lopás, hanem a jármű önkényes elvétele szerinti tényállásnak minősítik még akkor is, amikor a feljelentett tényállásban erre utaló körülmény nincs.

Az OBH 2907/2000. sz. jelentés szerint sérül a tisztességes eljáráshoz való jog akkor is, amikor a rendőri szerv által halaszthatatlan nyomozási cselekményként lefolytatott motozás során nem vesznek igénybe hatósági tanút, és elmarad az eljárási cselekmény hiteles jegyzőkönyvezése is, vagyis a büntetőeljárásról szóló törvényben előírt garanciális jelentőségű előírásokat nem tartják be.

Annak, hogy meghatározott személy gyanúsítottá váljon feltétele egyrészt az, hogy vele szemben a nyomozó hatóság megállapítsa valamely bűncselekmény alapos gyanúját, másrészt az, hogy az alapos gyanút közöljék az adott személlyel, és a közlést foglalják jegyzőkönyvbe. A jogállamiság elvével azonban nem egyeztethető össze – mint ahogy azt az OBH 5345/2001. sz. jelentés tartalmazza –, ha az alapos gyanú közlését az eljárás megindítása után csak egy-két hónap elteltével hozzák a gyanúsított tudomására, és ekkor jegyzőkönyvezik. A jogalkalmazással összefüggésben feltárt alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságok jövőbeni elkerülése érdekében valamennyi felsorolt ügyben ajánlást tett a helyettes biztos. Az első esetben a Budapesti Rendőr-főkapitányság illetékes osztályvezetője felhívta az érintett állomány figyelmét a törvényességi követelmények szigorú betartására. A második esetben – ugyancsak a Budapesti Rendőr-főkapitányságon – módszertani útmutató kiadásával segítették elő a jogállamiság elve követelményének megfelelő eljárás érvényesülését. Végül a Bács-Kiskun megyei nyomozó hatóságok jogkövető gyakorlatának biztosítására a megyei főügyész tett intézkedést.

A jogbiztonság és a tulajdonhoz fűződő alkotmányos jog sérelmét idézi elő, ha a nyomozó hatóság átlépi a mérlegelési jogkör alkotmányos korlátait és figyelmen kívül hagyja a vonatkozó eljárási jogszabályokat. Ezt állapította meg az általános helyettes az OBH 6147/2001. sz. jelentésében. A konkrét esetben az alkotmányos joggal összefüggő visszásságot az okozta, hogy a nyomozás során lefoglalt gépkocsi kiadásánál az eljáró rendőri szerv nem vette figyelembe a tulajdonjogát okiratokkal igazoló tulajdonos nyilatkozatait és bizonyítékait, így ennek következtében a lefoglalás megszüntetésekor a gépkocsit nem az kapta meg, aki kétséget kizáróan igazolta tulajdonjogát. Az ügyben a biztos javasolta az országos főkapitánynak a részlehajló intézkedések okainak kivizsgálását, és a hasonló esetek elkerülése érdekében intézkedések megtételét. A főkapitány válasza még nem ismert. A legfőbb ügyész azonban – a biztos felkérésére – felhívta a törvényességi felügyeletet gyakorló ügyészségek figyelmét az esetre.       Nem okozott alkotmányos joggal kapcsolatos visszásságot viszont az a rendőri eljárás, melyet a helyettes ombudsman az OBH 5478/2001. számra iktatott panasz alapján vizsgált. A fogva tartott személy lakásában meghatalmazott védője és két hatósági tanú jelenlétében foganatosított házkutatás ugyanis nem ellentétes a büntetőeljárás szabályaival.

Szinte minden évben tartalmaz az ombudsmani beszámoló olyan jogesetet, amelyben a vizsgálat a nyomozások időszerűségét, elhúzódását kifogásoló beadvány alapján indul. Az ilyen panaszok rendszerint megalapozatlanok. Nem volt ez másként a beszámolási időszakban sem. Az OBH 5659/2001. sz. ügyben a büntetőeljárás jellegére, a gyanúsítottak számára, az eljárásba bevont szakértők munkájának időszükségletére tekintettel nem kifogásolta az általános helyettes a nyomozás elhúzódását. Az OBH 3690/2001. és az OBH 1965/2000. sz. alatt vizsgált ügyekben ugyancsak kiemelt figyelmet fordított a nyomozó hatóság a büntetőeljárás időtartamára.

Az országgyűlési biztosok gyakorlatában mindig kiemelt helyen szerepelt a védelemhez való jog érvényesülésének vizsgálata. Ez a jog ugyanis magába foglalja, hogy a terhelt a vele szemben érvényesíteni kívánt büntetőjogi igényt megismerje, arról kifejtse álláspontját, észrevételeket és indítványokat terjesszen elő, és védő segítségét igényelje. Ha a nyomozó hatóság megszegi a kötelező védelem szabályaira vonatkozó kioktatási kötelezettségét, úgy minden esetben sérül a védelemhez való jog, és ez a mulasztás azt vonja maga után, hogy a terhelt vallomása bizonyítékként nem vehető figyelembe. Erre volt példa az OBH 3700/2000. sz. ügy, melyben az APEH nyomozó hatósága volt az alkotmányos joggal kapcsolatos visszásság okozója. Az ombudsman általános helyettesének a jogszabályok maradéktalan betartására való figyelem felhívásra, valamint a vonatkozó szabályok rendszeres oktatására irányuló ajánlásával az APEH bűnügyi igazgatója egyetértett.

Nem állapította meg viszont a helyettes biztos a védelemhez való alkotmányos joggal összefüggő visszásságot az OBH 5478/2001. sz. jelentésében. Ennek oka az volt, hogy az először őrizetben, majd előzetes letartóztatásban lévő panaszos magatartása is hozzájárult ahhoz, hogy a védelem ellátása nem volt számára elfogadható. Fogva tartása első két hónapja alatt ugyanis a panaszos, miután a nyomozó hatóság védőt rendelt ki részére, három ügyvédet hatalmazott meg védelme ellátására, de a meghatalmazásokat a harmadik hónapban visszavonta. Ezt követően még két esetben rendelt ki számára védőt az eljáró szerv. A panaszosnak tehát mindig volt védője, de rövid idő alatt többször változott személyük. Ez pedig szükségszerűen azt eredményezte, hogy az új védőnek meg kellett ismernie az ügyet ahhoz, hogy a védelmet megfelelően el tudják látni, de amikorra megismerte, más ügyvéd lépett a helyére.

Nem okozott visszásságot a védelemhez való joggal összefüggésben a rendőrség eljárása az OBH 5345/2001. sz. ügyben folytatott vizsgálat eredménye szerint sem, mivel a fogva tartott védelméről a hatóság által haladéktalanul kirendelt védő gondoskodott. Ugyancsak alaptalan volt az a panasz, amelyben a panaszos elfogadhatatlannak tartotta, hogy az általa tett büntető feljelentés alapján elrendelt feljelentés kiegészítés során a hatóság nem járult hozzá a panaszos képviselője és meghatalmazott védője együttes meghallgatásához. Az OBH 2080/2002. sz. jelentésben kifejtette a helyettes ombudsman, hogy mivel a feljelentett személytől való információszerzés megtiltásán kívül a törvény nem tartalmaz kötelező előírásokat a feljelentés kiegészítés keretében végzett adatgyűjtés szabályaira, a hatóság – a célszerűségre figyelemmel – maga választja ki, hogy milyen forrásból, milyen módon szerzi be a döntéshez szükséges adatokat. Ezért az eljáró hatóság nem sértett meg semmilyen jogszabályt és nem sértette a panaszos, vagy megbízottai alkotmányos jogait azzal, hogy elutasította az együttes meghallgatásra vonatkozó kérésüket.

Volt viszont olyan panaszos, aki alappal kifogásolta, hogy a sérelmére elkövetett gépkocsi-lopás miatt indult nyomozást megszüntető határozatot nem kézbesítette részére a rendőri szerv. Emiatt csorbult az OBH 1990/2001. sz. alatt vizsgált ügyben a jogorvoslathoz való jog, amely fontos garancia az állampolgár számára ahhoz, hogy az őt ért sérelmet a hatóság orvosolhassa, illetve a téves vagy a jogellenes döntést megváltoztathassa. Az általános helyettes a konkrét esetben az eljárási jogszabályok fokozott parancsnoki ellenőrzésének elrendelését ajánlotta a budapesti főkapitánynak, aki az ajánlást elfogadta.

3.7.1. Fogva tartottak ügyei

Az elítélteket, illetve az előzetesen letartóztatottakat a fogva tartás alatt megillető jogokat a büntetés-végrehajtásról szóló törvényerejű rendelet tartalmazza. A Bvtvr. szerint az elítélttel szemben csak az ítéletben és jogszabályban meghatározott joghátrányok alkalmazhatók. A jogszabály az elítélt garanciális szempontból különösen fontos jogait is összefoglalja, egyebek mellett az elítélttel szembeni bánásmód alapvető követelményét a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni, az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlésének XXXIX. ülésszakán elfogadott nemzetközi egyezménnyel és a hasonló tárgyú európai egyezménnyel összhangban fogalmazza meg.

Az országgyűlési biztos általános helyettese a fogva tartottaktól érkezett panaszok vizsgálata során azt elemezte, hogy a fogva tartási körülmények és a fogva tartottakra vonatkozó jogszabályok és belső rendelkezések gyakorlati alkalmazása összhangban vannak-e az Alkotmányban biztosított alapvető emberi és állampolgári jogokkal.

A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságával kialakult tartósan jó együttműködés hozzájárult ahhoz, hogy az általános helyettes vizsgálatai eredményesek voltak, megállapításai és ajánlásai megfelelő fogadókészséggel találkoztak. Az Igazságügyi Minisztérium és az Országos Parancsnokság törek- véseinek megfelelően folyik az intézményrendszer korszerűsítése, amelynek hatására – ha nem is csökkent érzékelhetően az intézetek zsúfoltsága – több helyen javultak a fogva tartási körülmények. A változások a fogva tartottaktól érkezett panaszok számának mérséklődésében és a panaszra okot adó körülményekben is megfigyelhetők.

A korábbi években is kifogásolt zsúfoltság a fogva tartottak jogszabályban előírt elkülönítését is nehezíti. A fiatalkorúak esetében a szabályok figyelmen kívül hagyása biztonsági kockázattal is jár. A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben egy 16 éves terheltet olyan zárkában helyezték el, ahol nála jóval erősebb fizikumú, többségükben felnőtt fogva tartottak voltak. A fiatalkorút négy felnőtt zárkatársa többször megverte, ruháit és különböző tárgyait elvették, és mindannyian természet elleni fajtalanságra kényszerítették. A cselekmények következtében a sértett 8 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. A börtön személyzete megsértette a fogva tartásra vonatkozó büntetés-végrehajtási és büntetőeljárási jogszabályokat, a fiatalkorúak védelmét szolgáló speciális rendelkezéseket, továbbá az élethez és emberi méltósághoz való alkotmányos joggal összefüggésben visszásságot okoztak.

Az általános helyettes ajánlotta a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának, hogy intézkedjen annak érdekében, hogy a jövőben a fiatalkorúak elkülönítése; jogaik, emberi méltóságuk és testi épségük biztosítása a jogszabályok szerint történjen. Az országos parancsnok intézkedett az elhelyezési szabályok betartására.

Az országgyűlési biztosok Győr-Moson-Sopron megyei munkalátogatásának részeként – figyelemmel az intézet folyamatban levő felújítására – az általános helyettes hivatalból helyszíni vizsgálatot rendelt el a Sopronkőhidai Fegyház és Börtönben. Ennek keretében elsősorban az élethez, emberi méltósághoz való jog, a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog, illetve a munkához való jog érvényesülésének vizsgálatára került sor. A vizsgálat a hivatásos állomány munkafeltételeinek alakulását is áttekintette.

Az általános helyettes megállapította, hogy az elítéltek elhelyezése a korszerű épületrészek átadásának ütemében javítható, bár a zsúfoltságot csak a felújítás befejezése után lehet megszüntetni. A fogva tartottak foglalkoztatása csak részben megoldott, de egyéb problémák tekintetében – oktatás, képzés, öngyilkosságok megelőzése – jelentős előrelépések tapasztalhatók. Alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságot a vizsgálat nem tárt fel, de az általános helyettes a jelentésében felhívta a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának a figyelmét a hivatásos állományúak egyes, a szolgálati törvény betartásával kapcsolatos anyagi és egyéb problémájára.

Az egyedi panaszok nagy részében az egészségügyi ellátás, orvosi kezelés, a higiénés viszonyok hiányosságait sérelmezték. A vizsgálatok megállapították, hogy a büntetés-végrehajtás egészségügyi szolgálata megfelelő színvonalon ellátja az elítélteket.

Egy 64 éves, súlyos rákbeteg panaszos ügyében az általános helyettes megállapította, hogy a fogva tartó a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való joggal összefüggésben visszásságot okoz, ha a fogva tartott megfelelő egészségügyi ellátása csak a büntetés-végrehajtás keretein kívül biztosítható és ilyen esetben nem kezdeményezik hivatalból a büntetésfélbeszakítást. Az orvosi vélemény szerint romló egészségi állapota miatt a panaszos megelelő egészségügyi ellátásához az Országos Onkológiai Intézet és a Szegedi Egyetemi Klinika bevonására volt szükség. Az alkotmányos jog sérelmének veszélye miatt az általános helyettes arra kérte a Nagyfai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnokát, hogy a jogszabályban meghatározott feltételek fennállása esetén hivatalból kezdeményezze a félbeszakítást. Az érintett a kezdeményezést elfogadta.

Egy másik ügyben az általános helyettes azért indított vizsgálatot, mert a jó hírnév, a magántitok és a személyes adatok védelme olyan személyhez fűződő jog, amelyet a büntetés, illetőleg az intézkedés végrehajtása sem zárhat ki. A szabadságvesztés büntetését töltő elítélt panaszos azt sérelmezte, hogy az állampusztai büntetés-végrehajtási intézet munkatársai kiadták rabtársainak a kapcsolattartói nevét és címét, akik azután erőszakos cselekmények elkövetésével fenyegetőztek. A vizsgálat megállapította, hogy a fogva tartott kapcsolattartóinak adatait a körleten szolgálatot teljesítő büntetés-végrehajtási beosztottak nem tudhatták, tehát ki sem adhatták más fogva tartottnak. Sem a saját magát, sem a hozzátartozóit ért fenyegetés nem bizonyult valósnak. A panaszos kapcsolata a nevelőkkel és a büntetés-végrehajtási ügyésszel folyamatos és zavartalan volt. Ugyanakkor beilleszkedési nehézségei miatt kialakult konfliktusai következtében többször kellett fegyelmi ügyben meghallgatni. Mindezek alapján a panasszal kapcsolatban az országgyűlési biztos általános helyettese alkotmányos jogot sértő visszásságot nem állapított meg, ezért az ügyet ajánlás nélkül zárta le, azonban felhívta az intézet parancsnokának figyelmét a fogva tartási kérelmek, panaszok és más beadványok kezelésének és elintézésének folyamatos ellenőrzésére.

Sajátos problémára hívta fel a figyelmet az egyik kereskedelmi tv munkatársa, aki a büntetés-végrehajtási intézetekben szabadságvesztés büntetésüket töltő elítéltekkel történő riportkészítés feltételeit kifogásolta. A panaszt – adatvédelmi részének elbírálását követően – a véleménynyilvánítás és a sajtószabadság jogával való összefüggése miatt az adatvédelmi biztos az általános helyetteshez áttette. A panaszos azt sérelmezte, hogy a riportkészítés feltételeit rögzítő szerződést kellett kötnie, ha interjút akart készíteni egy fogva tartottal. A szerződésben a felvett műsor nyilvánosságra hozatal előtti bemutatását írták elő, és csak a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága által jóváhagyott változat jelenhetett meg. Az Alkotmánybíróság időközben hozott határozatának indokolása szerint nem sérti a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát, hogy a fogva tartottaknak a médiával való kapcsolata szabályozás és ellenőrzés alatt áll. Az alapvető jog korlátozása azonban csak törvényben történhet, és annak meg kell felelnie az ún. szükségességi teszt próbájának.

Az általános helyettes megkeresésére a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka megszüntette a fogva tartottak sajtónyilatkozat-tételi lehetőségére vonatkozó, sérelmezett gyakorlatot, és új eljárási rendet vezetett be. Miután azonban az alkotmányos jogok védelméhez a jogszabályi alap nem teljes, ami a jogbiztonság alkotmányos követelményét illetően visszásságot idézhet elő, az általános helyettes felkérte az igazságügy-minisztert, hogy kezdeményezze a szükséges jogszabály megalkotását. Az igazságügy-miniszter a javaslattal egyetértett.

Egy – a rendőrségi fogdákra is kiterjedő – vizsgálat során az általános helyettes megállapította, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei és a Somogy Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben, valamint a Sopronkőhidai Fegyház és Börtön ügyvédi beszélőjében nincs lehetőség az ügyvéd és védence között az iratok közvetlen átadására. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya szerint mindenkinek teljes és egyenlő joga van ahhoz, hogy megfelelő idővel és lehetősséggel rendelkezzen védelme előkészítésére és az általa választott védővel való érintkezésre. Az Egyezségokmány szövege által használt megfelelő érintkezés lehetősége a védelem hatékony és gyors ellátását biztosító körülményeket foglalja magában, melyeknek tartalmi eleme a védővel való szabad, ellenőrzés nélküli érintkezés, mely utóbbinak része a közvetlen iratátadás. Az ügyvédi beszélőkben jelenleg fennálló körülmények nehezítik a védelem gyors és hatékony ellátását, veszélyeztetik a védelemhez való jog érvényesülését, ezért visszásságot okoznak. Az általános helyettes ajánlásban kérte a büntetés-végrehajtás országos parancsnokát, hogy az ügyvédi beszélőket országos szinten egységesen, iratok közvetlen átadását is lehetővé tevő módon alakítsák ki. Az érintett az ajánlást elfogadta.

Több panasz vizsgálata felhívta a figyelmet arra, hogy az elítélteket érintő hátrányok gyakran a vétlen hozzátartozókra is kihatnak. A lakóhelytől távol, hosszabb szabadságvesztést töltő elítéltek családi kapcsolatainak fenntartását nehezítik a látogatás, utazás költségei, korlátozottsága.

Különleges problémát jelentenek a büntetés-végrehajtási intézetekben született gyermekek. A kisgyermekes anyák és gyermekeik elhelyezését az igazságügyi tárca és az országos parancsnokság megkülönböztetett gonddal kezelte, és magas színvonalon megoldotta. Egy korábban lezárt vizsgálattal összefüggő új panasz alapján azonban az általános helyettes megállapította, hogy a büntetés-végrehajtó intézetben született és az édesanyjukkal együtt ideiglenesen elhelyezett gyermekek megfelelő szintű testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez való jogával összefüggő visszásságot okoz, ha – a Szociális és Családügyi Minisztérium eljárása, valamint a Bv. Központi Kórház mulasztása következtében – a gyermekek után járó családi pótlék iránti igényt a szülők nem tudják érvényesíteni.

Az egészségügyi, szociális és családügyi miniszter álláspontja szerint a családi pótlék az anyát a jelenlegi szabályozás szerint is megilleti, ugyanakkor – a jogértelmezési bizonytalanság megszüntetése érdekében – indokoltnak látta a Cst. végrehajtási rendeletének a kiegészítését. Mindezekre figyelemmel az általános helyettes felkérte az egészségügyi, szociális és családügyi minisztert, továbbá az igazságügy-minisztert, hogy fontolják meg annak lehetőségét, hogy valamilyen formában kompenzálják az érintett családokat. A címzettek a kezdeményezést elfogadták.

A büntetés-végrehajtás módját és körülményeit meghatározó jogszabályi előírásoknak különleges alkotmányos jelentőségük van. Ezek az előírások tartalmazzák azokat a határokat, amelyeken belül a büntetés-végrehajtással együtt járó szabadságkorlátozások alkotmányosan megengedettnek: szükségesnek és arányosnak minősülnek. Éppen ezért a jogszabályi előírások teljes körű betartása az alkotmányosság szempontjából kimagaslóan fontos. Mindemellett látni kell, hogy a büntetés-végrehajtás jogszabályoknak megfelelő – vagyis alkotmányos – módját gyakran az anyagi, pénzügyi és műszaki feltételek elégtelensége veszélyezteti. E probléma megítéléséhez jól hasznosítható az Alkotmánybíróság által – éppen az élethez való jog védelmével összefüggésben – kialakított “állami objektív intézményvédelmi kötelezettség” fogalma. Eszerint az egyes alapvető jogokkal – mint jogintézményekkel – összefüggésben fennálló állami védelmi kötelezettség feltétlen, vagyis annak teljesítése nem “halasztható el” a lehetőségek jobbra fordulásáig. Ebből következően nem relativizálja az alkotmányos visszásságot, ha a büntetés-végrehajtási intézmény vagy szervezet minden tőle telhetőt megtett a sérelmek megelőzése érdekében, de ennek színvonala nem érte el a jogszabályban megállapított minimumot. Adódik mindebből továbbá annak szükségessége is, hogy az országgyűlési biztosok időről időre – hivatalból is – átfogóan értékeljék a büntetés-végrehajtás körülményeit. Megfelelő tudatos állami aktivitás nélkül az alkotmányos visszásságok bekövetkezésének veszélye a büntetés-végrehajtásban újratermelődik.

 

3.8. Építési ügyek

2002-ben 20 építési ügyben tett panaszt fejeztünk be vizsgálat utáni jelentéssel. A panaszok több igazgatási területet érintettek, így építéssel összefüggő ügyek megtalálhatók pl. a belvíz–csapadékvíz elvezetés, környezetvédelem, birtokvédelem fejezetekben is.

Az építési ügyekben a korábbi évek tendenciái lényegében változatlanok. A beérkezett panaszok egyik része az építési hatóságok, az építési ügyekben közreműködő szakhatóságok döntéseit, eljárásait, vagy azok hiányát kifogásolja. Másik része az önkormányzatok településrendezési tevékenységével függ össze. E két tevékenység egymást feltételezi, illetve egymással ok-okozati összefüggésben áll, a döntésekben résztvevő személyek részben vagy egészben azonosak, így a beadványok ritkán tartalmaznak tisztán egyik vagy másik típusú panaszt.

A hatósági típusú ügyekben a panaszosok jelentős hányada szomszédjogainak megsértése miatt fordul az országgyűlési biztoshoz. Engedély nélküli vagy más módon szabálytalan, illetve aggályosnak ítélt építkezések szomszédai gyakran kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe. A szabálytalan építkezést a hatóság nem állíttatja le; leállíttatja, de határozatának nem szerez érvényt; nem, vagy csak levélben válaszol a bejelentőnek; nem tekinti ügyfélnek a szomszédot stb. Ezekben az ügyekben általában a tulajdonhoz és a jogbiztonsághoz, tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggő visszásságot állapított meg az országgyűlési biztos, néhány esetben a jogorvoslathoz való jog sérelmét is. (OBH 4234/2000., 6187/2000., 194/2001., 1906/2001., 1949/2002.)

A rádiótelefon-rendszerhez tartozó hírközlési építményekkel (átjátszó tornyokkal) kapcsolatos panaszokban megállapította, hogy az engedélyezési eljárásban a szomszédok jogait sértő jogalkalmazás (hogy nem értesítik őket az engedélyről) az engedélyezésről szóló jogszabályok hiányosságára volt visszavezethető. A panaszolt eseteket követően a szabályozás megváltozott, 2002. januárjától az antennatartó szerkezetek (adó, átjátszó tornyok) építése már a 46/1997. (XII. 29.) KTM rendelet hatálya alá tartozik, amely az építésről a közvetlen szomszédot értesíteni rendeli. (Más kérdés, hogy befejezettnek tekinthető-e a közvetlen szomszédokkal a környezetben élőknek az a köre, akiket az antennatelepítés érint.) Az adó- és átjátszó berendezésekről azt is – visszatérően – meg kellett állapítania az országgyűlési biztosnak, hogy az azok által kibocsátott sugárzás emberi egészségre gyakorolt hatásának vizsgálata olyan orvos-szakmai kérdés, amelyre a hatásköre nem terjed ki. (OBH 6194/2001., 1949/2002.)

A jogbiztonság és a tisztességes eljárás követelményét sértette az a hatóság is, amelyik nem határozattal bírálta el az elkészült épületre vonatkozó használatbavételi engedélykérelmet. A visszásság ez esetben is (részben) visszavezethető volt a jogszabály hiányosságára, amelyre az ombudsman a belügyminiszter figyelmét felhívta. A miniszter jelezte, hogy a rendelet módosításakor a hiányosságokat kiküszöböli. (OBH 4239/2001.)

Az építésrendészet, a végrehajtási eljárások eredményessége nem nö- vekedett. Változatlanul megoldatlan a kényszer-helyreállítások, -bontások stb. költségeinek biztosítása. Kivált az, ha az önkormányzat jegyzőjével való összeférhetetlenség miatt más kijelölt hatóság jár el. Így pl. egy szombathelyi kényszerintézkedés fedezetét Kőszegnek kellene előteremtenie. Még súlyosabban jelentkezik ez a hiányosság az azonnali beavatkozást igénylő munkák esetében. További nehézséget jelent, hogy nem minden illetékes önkormányzat rendelkezik a lebonyolításra képes szakapparátussal. A kivitelezők pedig félelemből vagy presztízs okokból nem vállalnak karhatalmi bontásban részvételt, vagy csak a jelentkezők versenyeztetését követően lehet igénybe venni azokat. A földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter a neki tett ajánlásra, majd a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter több ügy kapcsán azt a választ adta, hogy az általuk is ismert problémát egy önkormányzatoktól független építésügyi hatósági szervezet létrehozása oldhatná meg, de ennek kialakítására még nincs lehetőség. Az eljárások elhúzódását az államigazgatási eljárási szabályok módosításával is lehetne csökkenteni, e törvény átfogó vizsgálata megkezdődött. (OBH 6187/ 2000., 1906/2001.)

A független hatóság oldhatná meg azokat a folyamatosan jelentkező problémákat is, amelyeket az önkormányzat közhatalmi-tulajdonosi és saját alkalmazott jegyzője építésügyi államigazgatási feladat- és hatáskörének keveredése okoz. (OBH 5247/1999., 5387/2000. utóvizsgálatok, 334/2000., 6064/2000.) Sajátos esettel foglalkozik – e körön belül – az OBH 4680/2000. sz. jelentés, amelyben egy város társadalmi megbízatású alpolgármestere tett panaszt azért, mert a magántervezőként a városban tervezett épületei ügyében a helyi jegyző más építésügyi hatóság kijelölését kérte. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy a jegyző ezen eljárása nemcsak elfogadható, hanem az Alkotmány és az államigazgatási eljárási törvény előírásainak, a pártatlanság követelményének egyedül megfelelő volt.

Sokasodnak az olyan panaszok, amelyeket az önkormányzatok településrendezési tevékenységével összefüggő ügyekben tesznek. Az állampolgárok számára nem világos, és az önkormányzatok által a panaszosoknak adott válaszokból sem derül ki egyértelműen az, hogy a településrendezési tervek elkészíttetése, jóváhagyása, az ezzel kapcsolatos rendeletalkotás és a tervben megjelenő távlati elképzelések végrehajtása (telekalakítások, utcanyitások, közművesítés, útépítés stb.) két különböző dolog. Nem világos az sem, hogy a településrendezési tervek kereteket biztosítanak, a bárki által megvalósítandó építkezések feltételeit határozzák meg. Nem ismert az önkormányzati törvény azon kitétele sem, mely szerint “ …(köz)feladatokban a települési önkormányzat maga határozza meg – a lakosság igényei alapján, anyagi lehetőségeitől függően –, mely feladatokat, milyen mértékben és módon lát el.” Az országgyűlési biztos ezért a településrendezés, szabályozás körében sem szakmai tartalmi kérdéseket, sem a megvalósítás ütemét, a beruházások indokoltságát, térbeli elhelyezkedését, pénzügyi vonatkozásait stb. nem vizsgálja. Vizsgálja ugyanakkor a hátrányos megkülönböztetést; az indokolatlan különbségtételt; a korlátozások közérdekűségét, szükségszerűségét, arányosságát és ellentételezését; a környezeti állapot potenciális romlását; az önkormányzati rendelet esetleges hiányosságait; a jóváhagyási eljárást stb.

A rendezési tervekkel kapcsolatos az a tapasztalat, amelyet már maguk a közigazgatási hivatalok, de az építésügyet mindenkor irányító tárcák is megfogalmaztak. “Az utólagos normakontroll – amelyet a közigazgatási hivatalok törvényességi főosztályai végeznek – teljesen alkalmatlan eszköz, hiszen nem fűződik hozzá sem felfüggesztési, sem a hatálybalépést késleltető jog. A közigazgatási hivatalok létszáma (Pest megyében pl. 2 fő az évente több mint 3000 önkormányzati rendeletre) és felkészültsége (jogi végzettség) sem teszi lehetővé az érdemi ellenőrzést.” Ha az önkormányzati rendelet hatályba lépett és a rendezési terv alapján az engedélyt kiadták, az épületet megépítették vagy lebontották, az állapot már nem visszafordítható. Még az esetben sem, ha a közigazgatási hivatal esetleg az Alkotmánybírósághoz fordulna, és a tervet jóváhagyó önkormányzati rendeletet megsemmisítenék. Ezért az országgyűlési biztos jelentését azzal küldte meg a földművelésügyi és vidékfejlesztési, valamint a belügyminiszternek, hogy fontolják meg a településrendezés egyik legfőbb garanciáját biztosítani hivatott rendszer felülvizsgálatát és módosításának kezdeményezését. A miniszterek ezt elfogadták. (OBH 334/2000., 1535/2001., 4723/2001.)

Évről évre megjelenő és a biztosok által sorozatosan jelzett probléma a településrendezési intézkedésekkel kapcsolatos elővásárlás, kártalanítás, kisajátítás nem kellő mélységű szabályozása. Azon túl, hogy a települések a rendezési tervükben szereplő korlátozásokra fedezetet (különböző okokból) nem különí- tenek el, hiányoznak az építésügyi törvény 30. §-ának országosan egységes alkalmazásához szükséges végrehajtási szabályok, így az önkormányzatok eljárása esetleges és kevéssé számon kérhető. (Félő, hogy ennek következményeképpen is felerősödik a tendencia, melyben az önkormányzatok a véderdőbe sorolt, a közcélú zöld- vagy más, közvetlen hasznot nem hajtó területeket csökkentik, a kiadásokat megtakarítandó inkább beépíthetővé teszik azokat a területeket, amelyek tulajdonosainak a korlátozásért fizetni kellene.) A szabályozás hiányosságai miatt a közigazgatási hivatalok eljárásai is elhúzódtak. (OBH 1119/2001., 1635/2001., 2835/2002.)

Az építési ügyekben elsősorban a közigazgatási hivatalokat kértük fel vizsgálatra, illetve a dokumentációk megküldésére. Szakkérdések tisztázására esetenként a szakhatóságokat. A jegyzőket általában a folyamatban lévő építkezések ügyében kerestük meg, ahol soron kívüli intézkedésüknek esetleg még a vizsgálat idején is jelentősége lehet. Az építési ügyek fejezetben ismertetett jelentések az országgyűlési biztos vizsgálataiban születtek.

 

3.9. Földhivatali ügyek

2002-ben az országgyűlési biztos három esetben vizsgálta a földhivatalok eljárását lakossági panasz alapján, egy esetben pedig hivatalból indított vizsgálatot a Győr-Moson-Sopron megyében tartott általános vizsgálat kapcsán a Győr-Moson-Sopron Megyei Földhivatalnál.

A lakossági panaszok elsőfokú és másodfokú földhivatalok eljárását egyaránt érintették. A panaszok a fellebbezési eljárásban és az illetékhivatallal való együttműködés területén tapasztalt mulasztásokat sérelmezték. A vizsgálatok a jogbiztonsághoz való jogból levezethető tisztességes eljáráshoz való jog, a panasz előterjesztéséhez való jog és a jogorvoslathoz való jog sérelmének gyanúja miatt indultak. A lefolytatott vizsgálat során az említett alkotmányos jo- gokkal összefüggő visszásság gyanúja beigazolódott. Ennek kiküszöbölésére azonban az országgyűlési biztos kezdeményezéssel nem élt, mert az érintett földhivatalok a vizsgálat ideje alatt mulasztásukat pótolták, a sérelmet orvosolták. Ki kell emelni a vizsgálatok közül azt, amelyik a Fővárosi Földhivatalnak a Fővárosi Illetékhivatallal való együttműködése terén tárt fel visszásságot. A vizsgálatra felkért Fővárosi Földhivatal vezetője megállapította, hogy a földhivatal munkatársai a törvényi rendelkezések és az ezeken alapuló előírások figyelmen kívül hagyásával járnak el az iktatási munkában, az illetékhivatallal való kapcsolattartásban. Elmulasztják az ügyfelek által a szerződések mellékleteként beadott különböző okmányok számítógépen történő rögzítését. A földhivatal illetékcsoportjának ügyintézői gyakorlatilag nem is tudják, hogy az illeték megállapításához szükséges mellékleteket be kell küldeni az illetékhivatalhoz, az általuk készített listák nem felelnek meg az okmányszerűségnek, azok alapján nem lehet visszakeresni az iratok felszereltségét, nem tudják biztosítani az okmányok naponkénti és biztonságos eljuttatását az illetékhivatalhoz.

A mulasztás a konkrét ügyben azzal a következménnyel járt, hogy a panaszos számára az illetékhivatal a szükséges okmányok hiányában jóval nagyobb illetékelőleget állapított meg, mint ahogy azt az iratok ismeretében tette volna. Az egyedi ügyen a földhivatal a mulasztást pótolta, a panaszos által csatolt mellékleteket utólag elküldte az illetékhivatalnak. Fennáll azonban annak a veszélye, hogy a feltárt hiányosságok további sérelmek okozói lehetnek, ezért az országgyűlési biztos kezdeményezte a mulasztást elkövető köztisztviselők fegyelmi felelősségének vizsgálatát. A Fővárosi Földhivatal vezetője válaszában arról tájékoztatott, hogy a mulasztókat írásbeli figyelmeztetésben részesítette. Az országgyűlési biztos a választ tudomásul vette (OBH-2931/2002.).

2002 szeptemberében került sor a Győr-Moson-Sopron megyében tartott általános vizsgálatra. A megyei földhivatalnál indított vizsgálat célja annak feltárása volt, hogy a részarány tulajdonú földek kiadásának lezárását követően a szövetkezetek használatában lévő önálló helyrajzi számon nyilvántartott árok, csatorna és azok műtárgyai önkormányzati tulajdonba adásáról a körzeti földhivatalok az illetékes önkormányzatokat értesítették-e. Ugyanez az értesítési kötelezettség vonatkozik a földkiadás lezárást követően a szövetkezetek használatában lévő, önálló helyrajzi számon nyilvántartott utak önkormányzati tulajdonba adására is. A vizsgálat kiterjedt arra is, hogy a részarány tulajdonosoknak (a részarány tulajdonuk alapján) kiadott termőföld ingatlan-nyilvántartási bejegyzése határidőben megtörténik-e, továbbá arra is, hogy az osztatlan közös tulajdonban nyilvántartásba vett földeknek állami költségvetésen történő megosztása iránt benyújtott kérelmeket a földhivatal teljesítette-e.

A földhivatal tájékoztatása szerint a fentiekben említett utak, árkok, csatornák és ezek műtárgyai tulajdonjogának bejegyzése és az önkormányzatok értesítése 2001. év végéig megtörtént. A kiadott termőföldek ingatlan-nyilvántartási bejegyzését a körzeti földhivatalok határidőben teljesítik.

Az osztatlan közös tulajdonként nyilvántartásba vett termőföldekre 2002. III. 1. napjáig a körzeti földhivatalokhoz 8000 kérelem érkezett. A kérelmeket áttekintették, községenként rendezték, de a kérelmekben foglaltak teljesítésére pénzügyi fedezet hiányában nem került sor. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy a kérelmek teljesítésének elmulasztása sérti a jogosultak tulajdonhoz való jogát azért, mert nem gyakorolhatják tulajdonjogukat

(termőföld eladása, használata, bérbe vagy haszonbérletbe adása stb.) és  a jogbiztonsághoz való jogot is azáltal, hogy a pénzügyi fedezet hiánya miatt hallgató körzeti földhivatalok eljárása kiszámíthatatlanná vált.

Az országgyűlési biztos a feltárt visszásság megszüntetése érdekében – tekintve, hogy a kialakult helyzet nem a földhivatalok mulasztásának következménye – ajánlást tett a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszternek arra, hogy haladéktalanul tegyen intézkedéseket a pénzügyi fedezet biztosítása érdeké- ben. A miniszter az ajánlást elfogadta, és kifejtette, hogy a feladat országosan 1,2 millió hektárnyi területű termőföld megosztását jelenti, mely 240 000 kérelmezőt érint, és anyagi kihatása várhatóan 7,2 milliárd forint, melyet a 2001–2002. évi költségvetés nem biztosított. A jelentős mennyiségű többletfeladatot a földhivatalok a pénzügyi fedezet biztosítása esetén is közel három év alatt tudják teljesíteni, így a feladat költségvonzata ütemezetten biztosítható. A miniszter megkereste a pénzügyminisztert, de a 2003. évi költségvetés tervezése során megállapították, hogy erre a célra pénzügyi fedezet a 2003-ban sem áll rendelkezésre. Ennek alapján a tárca az 1993. évi II. törvényt (Fkbt.) érintő módosítási javaslatot dolgozott ki, melynek a 2003. évi költségvetési tervezetbe történő beépítése érdekében 2002 októberében levelében ismételten a pénzügyminiszterhez fordult. Az országgyűlési biztos az ajánlásra adott választ elfogadta. Az Fkbt. módosításra a 2002. évi LXII. Tv. 81. §-ával került sor, mely szerint az ingatlan-nyilvántartásba osztatlan közös tulajdonként bejegyzett ingatlanok esetében a megosztások költségeit 2004. január 1-jétől kezdődően az állam viseli (OBH-4289/2002.).

A Győr-Moson-Sopron Megyei Földhivatalnál múlt évben tartott, és 1997–1998-ban a Fővárosi Földhivatalnál folytatott vizsgálatok közös tapasztalata az, hogy a földhivataloknak a társadalmi gazdasági változások során az állami tulajdonú lakások tömeges értékesítésével, a privatizációval, a kárpótlással (földkiadással), az ingatlanforgalom és hitelélet fellendülésével olyan többletfeladataik keletkeztek, melyekhez szükséges anyagi fedezet nem mindig állt a rendelkezésükre. Az országgyűlési biztoshoz beérkező panaszok hűen tükrözték az ebből adódó problémákat. A vizsgálatok a kialakult helyzet elemzésével, az alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságok megállapításával, és a tett ajánlásokkal ráirányította a figyelmet ezekre a problémákra, és segített a megoldásában is. A Fővárosi Földhivatal ügyirathátralékának felszámolásában résztvevő szervezetek együttműködéséről a földművelésügyi miniszteri utasítást adott ki, mely tartalmazta a feladat ütemezését is és az ehhez szükséges költségeket is. Az ügyirathátralékot a földhivatal 1999. év végére a rendezetlen lakótelepi ingatlanok kivételével felszámolta. A még elvégzendő feladatokat egy külön erre  a célra létrehozott csoport – a minisztérium illetékes főosztályának módszertani útmutatója alapján – folyamatosan teljesíti.

A földhivatalok vezetői a tényfeltárásban az országgyűlési biztossal együttműködtek, a megkeresésekre határidőben válaszoltak. A megállapított visszásságok orvoslására tett kezdeményezéseknek eleget tettek. Jelentősen segítette az eredményes munkát az is, hogy a földhivatalok felügyeletét ellátó földművelésügyi miniszter a hozzá címzett ajánlásokra érdemi választ adott, és megtette a szükséges intézkedéseket.

 

3.10. Gyermekek és fiatalkorúak ügyei

2002-ben öt vizsgálat indult, a gyermekotthonok működésével kapcsolatban. A biztosok – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – a gyermekintézmények tevékenységét hivatalból is vizsgálták, mind az elődeik, mind a saját vizsgálataik során tett ajánlások további sorsát figyelemmel kísérték. Ezért a Győr-Moson-Sopron megyei látogatás keretében a soproni József Attila Gyermekközpontban 2001-ben végzett vizsgálat (OBH 4312/2002.) utóvizsgálatára is sor került. Az általános helyettes 2002 áprilisában, OBH 2376/2002. számon hivatalból utóvizsgálatot indított annak feltárására, hogy az OBH 550/1998. sz. – a korábbi általános helyettes által az otthont nyújtó gyermekintézményekben élő gondozottak alkotmányos jogainak érvényesülését vizsgáló – vizsgálat megállapításai alapján tett ajánlások a gyakorlatban miként érvényesültek. A 2002. évi vizsgálatban az alapvizsgálat során legtöbb alkotmányos joggal összefüggő visszásság megállapítására okot adó öt intézmény utóvizsgálatára nyílt lehetőség. Az általános helyettes megállapította, hogy egyes intézményekben – az 1998-as vizsgálat megállapításaival egyezően – továbbra is sérül a gyermekek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez való joga, a tulajdonhoz, a művelődéshez, továbbá az egészséges környezethez fűződő joga.

Az elmúlt évben a biztosok – ugyancsak a korábbi gyakorlatnak megfelelően – figyelemmel kísérték a sajtó, a rádió és a televízió azon híradásait, amelyek alapján felmerül a gyermeki jogok sérelmének gyanúja. Egy, az intézmény jó hírnévét sértő híradás után a gyermekotthont fenntartó református egyház képviselője kérte az országgyűlési biztos segítségét annak tisztázása érdekében, hogy az állampolgári jogok érvényesülése tekintetében megfelelő munka folyik-e az otthonban. (OBH 1106/2002.)

Az országgyűlési biztos megállapította, hogy az intézmény dolgozói szeretettel és mély humánummal foglalkoznak a gondjaikra bízott lakókkal. Meggyőződött arról is, hogy az otthonban általa megismert emberközi kapcsolatok minősége és az intézmény légköre megfelelő alapot nyújt a szakszerű feladatellátáshoz. Rámutatott viszont arra, hogy az intézet érdekképviseleti fórumának működése, a feladatellátás személyi feltételeinek biztosítása és az intézet alapító okiratának lakóotthoni ellátást is megjelölő kiegészítése nélkülözhetetlen, mert azok a vizsgálat időpontjában a gyermekek szociális biztonsághoz és a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez fűződő alkotmányos jogaival összefüggésben, valamint a jogállami jogbiztonság követelményével kapcsolatban visszás helyzetet teremtettek. Ezért felkérte a Magyarországi Református Egyház Zsinatát, valamint az intézet igazgatóját, hogy haladéktalanul intézkedjen a feltárt mulasztások orvoslására. Felkérte a közigazgatási hivatal vezetőjét is, hogy a megyei pszichiáter szakfelügyelő főorvos bevonásával segítse elő egy olyan végrehajtó intézkedési terv kidolgozását, amely garantálja az intézményben folyó ápoló-gondozó tevékenység lényeges javulását. Az érintettek az ajánlásokat, illetve a kezdeményezéseket elfogadták.

2002-ben – ahogyan korábban is – a biztosok többször a sajtó híradásaiból értesültek gyermekbántalmazásról. Súlyos, különösen a gyermek halálát okozó bántalmazásról való tudomásszerzést követően a biztosok mindig kötelességüknek érzik annak vizsgálatát, hogy az arra hivatott hatóságok a gyermek védelme érdekében minden szükséges intézkedést megtettek-e. Teszik ezt azért is, mert a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek alkotmányos jogainak védelmét a mindenkori országgyűlési biztos kötelezettségévé teszi. Ilyen, egy öt hónapos gyermek haláláról tudósító hír alapján indított hivatalból vizsgálatot az általános helyettes (OBH 1757/2002.).

Vizsgálata során megállapította, hogy a gyermek veszélyeztetésének, illetve veszélyeztetettségének megelőzésével kapcsolatos feladatainak a gyermekjóléti szolgálat családgondozója eleget tett, a gyermek veszélyeztetettségének észlelésekor a szükségesnek tartott intézkedéseket megtette, a tragédia bekövetkezésében mulasztás nem terhelte. Nem állapított meg mulasztást, a gyermeket ellátó orvosok és a védőnő szakmai tevékenységében sem. Rámutatott viszont arra, hogy a gyermeket kezelő orvosok a csecsemő veszélyeztetettségének késedelmes jelzésével a gyermek kiemelt védelemhez fűződő alkotmányos jogával összefüggő visszásság közvetlen veszélyét keletkeztették. Erre, valamint arra tekintettel, hogy nincs az egészségügyi dolgozók számára olyan rendelkezés, amely a gyermekvédelmi törvényben előírt jelzési kötelezettség teljesítésére, illetve a mulasztás szankcionálására vonatkozna, és ilyen szabályt a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe sem tartalmaz, a helyettes biztos javaslatot tett az egészségügyi, szociális és családügyi miniszternek az egészségügyi dolgozók rendtartásáról szóló 11/1972. (VI. 30.) EüM rendelet kiegészítésére. A javaslat arra irányult, hogy tartalmazzon a rendelet olyan szabályt, amely szerint, ha az orvos vizsgálata során gyermeken vagy fiatalkorún olyan sérülést észlel, amellyel kapcsolatban felmerül a bántalmazás gyanúja, legyen köteles azt – a gyámhatóság egyidejű értesítése mellett – a területileg illetékes gyermekjóléti szolgálatnak jelezni, súlyos sérülés esetén pedig büntetőeljárást kezdeményezni. A miniszter a javaslattal egyetértett. A javaslatnak megfelelő rendelkezést az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvénybe iktatják be, melynek tervezete elkészült. Ezenkívül a minisztérium hosszú távú tervet dolgoz ki a gyermekvédelmi szakembereknek az egészségügyi intézményekben való alkalmazására. Előrelépést jelent továbbá, hogy a jövőben az egészségügyi, illetve a gyermekvédelmi szakemberek továbbképzése során kiemelt figyelemmel lesznek a gyermekbántalmazás és a gyermek elhanyagolás korai felismerésére.

Beadványra indult vizsgálatok alapján a biztos négy esetben állapította meg a gyermekek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez való alkotmányos jogának sérelmét. Jogértelmezési bizonytalanság miatt ilyen sérelmet okozott, hogy a büntetés végrehajtási intézetben édesanyjával együtt elhelyezett csecsemő után a szülők családi pótlék iránti igényüket nem tudták érvényesíteni (OBH 1425/2002.). Ugyanezt a sérelmet okozta a települési önkormányzatnak az az eljárása, mely során a gyermek után járó kiegészítő családi pótlék folyósítását azért szüntette meg, mert a településen állandó bejelentett lakcímmel rendelkező szülő életvitelszerűen máshol tartózkodott (OBH 3768/2001.). Egy esetben a megfelelő fejlődéshez, továbbá a gyermek családi kapcsolathoz való jogának sérelmét állapította meg a biztos (OBH 3472/2000.).

A 2002. évben hét – a szülői, illetőleg a nagyszülői kapcsolattartás végrehajtásával kapcsolatban a gyámhivatalok mulasztását kifogásoló – beadványt vizsgáltunk. Az elmúlt évekhez hasonlóan a biztosnak és általános helyettesének több esetben hatásköre hiányában, vagy mint nyilvánvalóan alaptalant kellett elutasítania a beadványok egy részét. Három olyan beadvány érkezett hivatalunkhoz, amelyről – ugyan sokszor csak hosszadalmas vizsgálat után – az derült ki, hogy a különélő szülők egymással, illetőleg a nagyszülő a gyermeket nevelő szülővel nem tud együttműködni a kapcsolattartás végrehajtása érdekében. Ezekben az esetekben a gyámhivatal tehetetlen és sajnálatos módon az országgyűlési biztos sem tudott segítséget nyújtani.

A gyámhivatalok eljárásával kapcsolatban nyolc esetben volt megállapítható a jogállamiságból eredő jogbiztonsághoz, ezen belül a tisztességes eljáráshoz fűződő jog sérelme. E jogsérelmet a gyámhivatalok azzal okozták, hogy eljárásaikat nem fejezték be az ügyintézésre rendelkezésükre álló harminc nap alatt (OBH 1428/2002., OBH 2642/2002.), vagy a panaszos kérelméről nem vettek fel jegyzőkönyvet (OBH 3768/2001.). Ugyancsak a jogbiztonságot sértette, amikor a gyámhivatal az általa okozott jogellenes állapotot több hónapig fenntartotta (OBH 2273/2002.), továbbá, amikor az ügyintéző a panaszos bejelentését figyelmen kívül hagyta (OBH 3472/2000.). A hatóságok vezetői az országgyűlési biztos kezdeményezéseit, amelyeket a fenti jogszabálysértések elkerülése érdekében tett, minden esetben elfogadták.

A 2002-es évben gondnoksági ügyekben tíz panasz érkezett az országgyűlési biztos hivatalához, ezek közül is csupán egy volt vizsgálatra érdemes (OBH 1253/2002.). Annak, hogy a beadványok száma jelentősen csökkent, feltehetőleg az az oka, hogy a gondnokság alá helyezés szabályait, a gondnokoltak személyi és vagyoni érdekének védelmét a Polgári Törvénykönyv 2001. november 1-jén hatályba lépő módosítása a korábbinál szigorúbban szabályozza.

 

3.11. Kamarai igazgatás, bírósági végrehajtók

Az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény 2001. évi módosítását követően úgy rendelkezett, hogy az állampolgári jogok országgyűlési biztosának vizsgálódási körébe tartozik a megyei bírósági végrehajtó és az önálló bírósági végrehajtó tevékenysége, melyek eljárásával kapcsolatban közigazgatási jogorvoslati lehetőség nincs biztosítva.

Ezek a kamarai ügyek új feladatként jelentkeztek 2002-ben, mely vizsgálatok során a biztos több ízben sikertelenül szólította meg a Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara elnökét. Ezzel összefüggésben az országgyűlési biztos rámu- tatott, hogy a biztosok személyes közreműködése, alkotmányos megbízatása a megszólított szerv vezetőjének eredményes együttműködését célozza meg annak érdekében, hogy a panaszos sérelme hathatós orvoslást eredményezzen. Az országgyűlési biztosok e személyes közreműködése alapján a törvény által biztosított megkeresésekkel megszólított szervek képviselőjétől, a szervezet élén álló vezetőtől is joggal várhatják el a hasonló személyes közreműködést, együttműködést, és nem csak akkor, ha ezt a felügyeletet ellátó miniszter útján is kéri az állampolgári jogok országgyűlési biztosa.

Az OBH 6641/2001. sz. ügyben a megkeresésre a válasz és a kért dokumentumok megküldése akkor sem történt meg, amikor a hivatalvezető megkeresését követően az országgyűlési biztos kérte a kamara elnökét az együttműködésre, és még akkor sem ért el eredményt, amikor erre a miniszter segítségét kérte. A Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara, az Igazságügyi Minisztérium és az Országgyűlési Biztosok Hivatala között a 2001. évi XC. törvény hatálybalépését követőn a kialakult, új jogi helyzet értékelésében és a felmerült kérdésekben egyeztetés történt. Az ismertetett ügyben az általános problémaként jelentkező együttműködési nehézségek bemutatása mellett a biztos megállapította, hogy az önálló bírósági végrehajtó akkor, amikor a marasztaló végzés ellenére az állampolgári jogok országgyűlési biztosának küldött nyilatkozatában a saját eljárását mindenben megfelelőnek tartotta, a jogállamiságból fakadó tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggésben visszásságot okozott, mert a végrehajtás során a bíróság elmarasztalta a végrehajtót az alkalmazandó jogszabályok megsértése miatt. A biztos megállapította, hogy a Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara elnökéhez intézett, a konkrét ügyre vonatkozó megkeresés teljesítésének és a dokumentumok megküldésének elmaradása sérti az országgyűlési biztos vizsgálati jogosultságát, korlátozza az országgyűlési biztost alkotmányos feladatának ellátásában, ezáltal a jogállamiságból fakadó jogbiztonsággal összefüggésben alkotmányos visszásságot okozott.

Az OBH 1188/2002. sz., ugyancsak a végrehajtó eljárását kifogásoló ügyben a vizsgálat nem tárt fel visszásságot, mert az országgyűlési biztos rámutatott, hogy a bírósági végrehajtó a gyermektartásdíj behajtása érdekében megtette azokat a lépéseket, amelyek segítségével a panaszos hozzájuthatott a neki megítélt összeghez. A még fennálló gyermektartásdíj összeg biztosítása érdekében pedig a végrehajtó megtette a szükséges intézkedéseket, hogy az adós munkáltatója az esedékes összegeket folyamatosan utalja a panaszos számlájára.       Az országgyűlési biztos az OBH 6642/2001. sz. panasz kapcsán szintén nem állapított meg visszásságot, mert a panaszos előadásával ellentétben feltárta, hogy az önálló bírósági végrehajtó az ügyben a szabályoknak megfelelőn járt el. A kilátásba helyezett ingatlan árverésre pedig nem került sor, mert a panaszos időközben adósságát rendezte, a végrehajtó irodán a megfelelő összeget és a költségeket befizette.

Az OBH 2631/2000. sz. ügyben a panasz az ügyvédi kamara eljárását kifogásolta. A biztos megállapította, hogy nem okoz a jogbiztonságból levezethető tisztességes eljáráshoz, és a panaszhoz való joggal összefüggésben visszásságot, ha az Ügyvédi Kamara elnöke a panaszos késlekedő magatartása miatt nem fejezi be a törvényben előírt határidőben a panaszolt ügyvéd ellen indított előzetes vizsgálatot. Az országgyűlési biztos azonban megállapította, hogy a kamara akkor járt volna el szakszerűen, ha az ügyvéd elleni előzetes vizsgálatot – miután a panaszos három hónap alatt sem csatolta az általa korábban jelezett büntetőeljárásra vonatkozó iratokat – befejezi.

Az OBH 6643/2001. sz. ügyben a panaszos a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara Országos Elnöksége, az Etikai Bizottság és a Felügyelő Bizottság tevékenysége ellen nyújtott be panaszt, mivel álláspontja szerint kamarai közmegbízatása teljesítése miatt a Kamara eljárást indított ellene. Az országgyűlési biztos a Kamara elnökétől kért tájékoztatást, de választ nem kapott. Az országgyűlési biztos megállapította, hogy visszásságot okoz a jogállamiságból fakadó jogbiztonsággal összefüggésben, és sérti az országgyűlési biztosnak az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló törvényben meghatározott vizsgálati jogosultságát, korlátozza az országgyűlési biztost alkotmányos feladatának ellátásában, ha a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara elnöke a vizsgált ügyben az országgyűlési biztosnak a tájékoztatást kérő levelére nem válaszol. A biztos ajánlásában felkérte a belügyminisztert, hogy törvényességi felügyeleti jogkörében eljárva intézkedjen annak érdekében, hogy a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara a megkeresésre soron kívül válaszoljon. Ezt követően a kamara a megkeresésre válaszolt, de 2003. év elejéig a panaszos ügyében nem döntött, és a megindított – sérelmezett – fegyelmi ügyben határozatot nem hozott, az eljárást nem szüntette meg. Az országgyűlési biztos az ügyet nem zárta le, az ügyben újabb kérdést tett fel a panasszal kapcsolatban.

Az OBH 1105/2002. sz. ügyben egy szakszervezeti elnök panasza kapcsán a biztos rámutatott, hogy gazdasági társaság elleni panasz vizsgálatát az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló törvény nem teszi lehetővé. A panasz azt is sérelmezte, hogy a panasszal érintett gazdasági társaság nem biztosítja a szakszervezeti jogok érvényesülését. E körben a biztos azt a választ adta, hogy a szakszervezeti jogok maradéktalan érvényesítésével kapcsolatban felmerülő viták elbírálása az Munka Törvénykönyve értelmében a bíróság hatáskörébe tartozik. Az érdekképviseleti képviselő által általánosságban megfogalmazott tagdíjfizetési kérdésre a biztos úgy nyilatkozott, hogy a kötelező tagság alapján működő köztestületre vonatkozó hatásköre alapján a tagdíjfizetéssel, annak szünetelésével kapcsolatos panasz vizsgálható.

A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexének hiányos rendelkezését tárta fel a biztos általános helyettese az OBH 1757/2002. sz., hivatalból indított ügyben, amikor egy többszöri orvosi ellátás alatt álló öt hónapos csecsemő durva bántalmazás miatt meghalt. Feltárta azt is, hogy az egészségügyi dolgozók számára nincs olyan általános előírás, amely a gyermekvédelmi törvényben előírt jelzési kötelezettség teljesítésére, illetve a mulasztás szankcionálására kitérne. A jogi szabályozás hiányossága miatt az egészségügyi, szociális és családügyi miniszternek az általános helyettes azt ajánlotta, hogy a miniszter kezdeményezze az egészségügyi dolgozók rendtartásáról szóló 11/1972. (VI. 30.) EüM rendelet kiegészítését azzal, hogy ha az orvos vizsgálata során gyermek- vagy fiatalkorún olyan sérülést észlel, amellyel kapcsolatban felmerül a bántalmazás gyanúja, legyen köteles azt – a gyámhatóság egyidejű értesítése mellett – a területileg illetékes gyermekjóléti szolgálatnak jelezni, súlyos sérülés esetén pedig büntetőeljárást is kezdeményezni. Az ajánlást az érintett elfogadta, és a módosításról intézkedett. Ennek eredményeként az egészségügyi dolgozóknak minden gyermekbántalmazási és elhanyagolási esetben – már az első észleléskor – ér- tesíteniük kell a gyermekjóléti szolgálatot. Az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium hosszabb távú tervei között szerepel gyermekvédelmi szakemberek alkalmazása az egészségügyi intézményekben. A miniszter szükségesnek tartja, hogy továbbképzés keretében az egészségügyi dolgozók, továbbá a gyermek- és családvédelemmel foglalkozó szakemberek olyan ismertekhez jussanak, amelyek alapján egyértelműen felismerik a gyermek bántalmazásának és elhanyagolásának eseteit.

A kamarai igazgatással és a bírósági végrehajtók tevékenységével kapcsolatos panaszok nem képezik az alkotmányos visszásságok különleges ismérvek szerint elkülöníthető csoportját. E panaszok elsősorban a panasszal érintett szervezetek együttműködési készsége miatt érdemelnek figyelmet. Az országgyűlési biztosok nem engedhetik meg annak a szemléletnek a megerősödését, hogy a vizsgálati hatáskörük alá tartozó szakmai kamarák érdekvédő szerepüket a külső kontroll elzárása irányában gyakorolják. A biztosok e törekvésének megvalósulását szolgálhatják – egyebek mellett – az átfogó vizsgálatok is.