3. MELLÉKLET

Az Európa Tanács Emberi Jogi Főigazgatósága és az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosa által 1999. december 13–14. között szervezett konferencia záródokumentuma

 

DÉLKELET-EURÓPAI STABILITÁSI EGYEZMÉNY

A Független Nemzeti Emberi Jogvédő Intézmények (ideértve az Ombudsman Intézményeket is) Regionális Találkozója, Budapest

 

A találkozó a Stabilitási Egezmény “Jó Kormányzás” Munkacsoportjának 1. Munka Asztal működési szabályzata értelmében jött létre. A konferenciát az Európa Tanács Főigazgatósága és a magyar Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosának Hivatala közösen szervezte, a magyar és a görög kormány támogatásával. A konferenciára 28 országból 89 résztvevő érkezett.

A konferencián elhangzottak alapján megfogalmazott célkitűzéseket, a találkozót követő időszakra vonatkozó elképzeléseket, beleértve a már konkrétan megfogalmazott terveket az alábbiak tartalmazzák. Az Emberi Jogi Főigazgatóság felkérte a résztvevőket, hogy 2000. január 15-ig nyújtsák be a konkrét tervekre és elképzelésekre vonatkozó kiegészítő javaslataikat, annak érdekében, hogy 2000. január 24-én az 1. Munka Asztal értelmében összehívott Munkabizottság ülésén elkészülhessen egy átfogó projekt.

A konferencián ismertették azokat a legújabb, konkrét kezdeményezéseket, amelyek az emberi jogvédő intézmények létrehozását célozzák néhány olyan országban, ahol ilyenek még nem működnek, mint például Bulgária, a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Törökország és a Szerb Köztársaság. A kon­ferencián elhangzott, hogy Koszovóban is tervezik az ombudsman intézmény létrehozását.

 

A konferencia célja a következő volt:

 

ösztönözni azokat a délkelet-európai országokat, ahol még nem működnek nemzeti emberjogvédelmi intézmények, hogy mérjék fel saját szükségleteiket és fontolják meg, hogyan készíthetnék elő ilyen intézmények létrehozását, megjelölni azokat a módokat és eszközöket, amelyek a régióban már létező intézményeket tovább erősítik,

 

gyakorlati tapasztalatok alapján eszmecserét folytatni az erős, hatékony, független emberi jogvédő intézmények létrehozásának és működtetésének kulcsfontosságú feltételeiről,

 

felmérni a szakosított nemzeti emberi jogvédő intézmények felhasználásának lehetőségeit olyan területeken, mint a kisebbségek, a gyermekek és egyéb csoportok,

 

elindítani – konkrét iránymutatás segítségével – projekteket, lépésről lépésre kidolgozva a konkrét teendőket a délkelet-európai Stabilitási Egyezmény védelme alatt.

 

B) Számos kérdés vetődött fel a nemzeti emberi jogvédő intézmények hatáskörével és sajátosságaival kapcsolatban. Az eszmecsere kiindulópontjául az a sajátos helyzet szolgált, amelyben a délkelet-európai nemzeti emberi jogvédő intézményeknek tevékenykedniük kell, nevezetesen:

 

az egyes társadalmak különleges, konfliktus utáni állapota – súlyosbítva gyanakvással, széles körben meglévő előítéletekkel és agresszióval –, amelyet ugyancsak figyelembe kell venni a megoldásra irányuló megbeszéléseken. A nemzeti emberi jogvédő intézmények feladata nemcsak a közigazgatás és az egyes emberek közötti bizalom kiépítése – szembe kell nézniük az etnikai konfliktusok tehertételével és az ezekből adódó tagozódással és összeütközésekkel.

 

a régió komplex etnikai összetétele. Számos probléma, amelyekkel a nemzeti emberi jogvédelmi intézmények az átalakulóban levő országokban találkoznak, még bonyolultabbá válik a délkelet-európai országok etnikai széttöredezettsége miatt. Példák az egyes országokban felmerülő problémákra:

 

az intézmény ajánlásainak végre nem hajtása,

 

a jogrendszer és a jogérvényesítés rossz működése, ideértve a bírósági határozatok végrehajtásának hiányát, a bírói testület függetlenségének hiányát, valamint az alkotmányos elvek érvényesülésének és a jogszabályok gyakorlati megvalósításának hiányát, új és a régi jogszabályok átfedései és ütközései, a  joghézagok, amelyek nem kezelhetőek csak egyedi esetek felvállalásával, olyan politikai kultúra, amelynek nem része a megegyezésre törekvő emberi jogvédő intézmények és amely az ilyen intézményeket még veszélyesnek is tartja, a civil társadalom egyenlőtlen fejlődése,

súlyos szociális és gazdasági problémák, ideértve a piacgazdaságra való áttérés problémáit is, és a nemzeti emberi jogvédő intézmények jogorvoslási lehetőségeire vonatkozó irreális elvárásokból fakadó nehézségek.

 

C) Egyéb, a délkelet-európai nemzeti emberi jogvédő intézmények szempontjából különös fontossággal bíró problémák:

 

az intézményeknek az emberi jogok védelmére irányuló erőfeszítéseit akadályozhatja, hogy a különböző etnikai csoportok számára ez a koncepció negatív jelentéstartalommal bír, a határokon átnyúló ügyekből fakadó nehézségek például a tulajdonnal, a visszatelepítésekkel és az ezzel összefüggő lakáskérdéssel kapcsolatos problémák, kialakítani az intézmény imázsát és ismertségét egy olyan média segítségével, amelyet egyes országokban a kormányzó párt és a kormánykoalíció szócsövének tartanak és amely – a nemzeti emberi jogvédő intézmények elsődleges céljával – az állam nyitottságára és átláthatóságára irányuló törekvésekkel ellentétesen működik, maguknak kell kiharcolniuk a helyüket a társadalomban, amely maga is egy szilárd közigazgatási kultúra kialakításán és megszilárdításán fáradozik és meg kell győzniük az apparátust építő szándékaikról és a kölcsönös erősítő hatás lehetőségéről. Továbbá, az intézményeknek ki kell építeni kapcsolataikat a közvéleménnyel és civil társadalommal, akik idegenkedhetnek az emberi jogok védelmének bíróságon kívüli érvényesítésétől.

 

A vita során rámutattak arra is, hogy:

a nemzeti emberi jogvédő intézmények létrehozása fontos első lépés, de önmagában nem garantálja az emberi jogok védelmét. Az újonnan alapított intézményeknek gyakran le kell győzniük a gondolkodás régi sablonját, különösen az állam és az egyén közötti kapcsolat terén, az intézmények által képviselt elvek támogatottságát könnyebb elérni, mint az elvek gyakorlati megvalósítását – úgynevezett “kirakatjelenség”,

az ombudsman intézmény nem helyettesíti a független, működő bírói testületet,

a nemzeti emberi jogvédő intézményeknek munkájuk során és ajánlásaikban a nemzetközi emberi jogi alapelvekre kell támaszkodniuk. Elősegíthetik továbbá, hogy a nemzetközi emberi jogi követelmények bekerüljenek a hazai jogrendszerbe,

a “konfliktus utáni” társadalmakban a nemzeti emberi jogvédő intézmények nem tevékenykedhetnek nemzetközi intézményként (és nem is szabad, hogy annak tekintsék), hanem annak az országnak vagy területnek szerves részeként, ahol működnek. Ennek érdekében a nemzetközi megbízottakat ki kell egészíteni helyiekkel,

az újonnan alakult intézmények abban az előnyös helyzetben vannak, hogy támaszkodhatnak a működő intézmények tapasztalataira, tanulhatnak azokból, egyesíthetik a különböző sikeres modellek előnyeit (bakugrásokkal a legjobb kombinációig).

 

D) A résztvevők kiemeltek bizonyos kulcsfontosságú előfeltételeket, amelyek mind a nemzeti emberjogvédő intézmények létrehozásának előkészítésekor, mind azok működéséhez szükségesek

 politikai támogatás a nemzeti emberi jogvédő intézmények létrehozásához és folyamatos hatékony működéséhez. A támogatás a politikai rendszeren kívülről is származhat, a közvélemény vagy a civil társadalom nyomására. A kérdés az, hogyan lehet a szükséges támogatást, mind a politikai körök, mind az alulról induló kezdeményezések szintjén kezdeményezni, az emberi jogvédő intézményeket annak a törvényhozásnak is meg kell erősítenie, amely testület hagyományosan az intézmények hatáskörén kívül esik, az intézmények jogi státusát törvényben vagy az alkotmányban kell megalapozni. Ez aláhúzná függetlenségüket, az intézményeknek megfelelő anyagi forrásokat kell biztosítani. A forrásoknak az intézmény hatás- körén kívül eső testülettől kell származniuk és kizárólag az ombudsman vagy a nemzeti emberi jogvédő intézmény elnöke engedélyezheti azok felhasználását, a tisztségviselőket/tagokat azoknak a közösségeknek a képviselőiből kell választani, amelyeket eddig is szolgáltak. Ez különösen a “konfliktus utáni” társadalmakban fontos. A tisztviselők azonban hivatásuk gyakorlása során nem az etnikai “választóikat” képviselik, a nemzeti emberi jogvédő intézményeknek politikai befolyástól függetlennek kell lenniük, a média a nemzeti emberi jogvédő intézmények fontos partnerének bizonyult, nagy jelentőséggel bír a más országok emberi jogvédő intézményeivel és a nemzetközi szervezetekkel való együttműködés és a tőlük kapott támogatás, az emberi jogvédő intézmények nem tudnak csodát tenni. Nem szabad felhasználni azokat a politikai eszközökkel megoldandó feladatokra, az ombudsman legerősebb fegyvere: a hivatal vizsgálati eredményeinek súlya, az ombudsman intézménynek széles körű mandátummal kell rendelkeznie, az ombudsman intézmény tevékenységének hatásfoka és befolyása nagymértékben függ a tisztséget viselő személyiségétől és hitelességétől. Kinevezésekor a szakmai feltételek mellett olyan, kevéssé megfogható tulajdonságokkal is rendelkeznie kell, mint a magas erkölcsi színvonal, a megvesztegethetetlenség és a személyes ráhatás képessége, hivatalba lépése után az ombudsmannak gyors és rugalmas ügyintézést biztosító eljárást kell kidolgoznia, a nemzeti emberi jogvédő intézmények szervezetének és felépítésének pluralistának kell lennie, annak érdekében, hogy az intézmény függetlenségét és pártatlanságát, valamint a munkatársai között a megfelelő szakembereket biztosítsa.

 

E) Az ombudsman intézmény alapvető funkcióira vonatkozóan a résztvevők a következőket tartották fontosnak:

 akár panasz alapján, akár hivatalból vizsgálnia kell olyan egyedi ügyeket, ahol a jogsértés vagy hivatali visszaélés gyanúja merül fel,

 az “ombudsman” elnevezés azt jelenti, hogy nevezett tisztségviselő a valóságos és névleges vezetője a szervezetnek. Ez jelképezi nagyon sajátos szerepét az emberi jogok őreként, az ombudsman elsődleges feladata biztosítani az államigazgatás felelősségre vonhatóságát, nyilvánosságát és átláthatóságát, valamint hogy erősítse a közigazgatásba vetett bizalmat, külön kiemelték az ombudsman jelentőségét az emberi jogok védelmében, a munkájuk során az ombudsmanoknak ugyanazokat a kritériumokat kell figyelembe venniük, mint amelyeket a közigazgatás ellenőrzésére alkalmaznak, az egyéni panaszok vizsgálatakor tapasztaltakat általános ajánlások megfogalmazására is fel lehet használni, már az ombudsman léte is pozitív, preventív hatással lehet a közigazgatásra és tudatosíthatja az emberi jogokon és törvényességen alapuló átlátható kormányzás szükségességét, az ombudsman intézményeket eredményesen bevonhatnák a törvényhozási folyamat korai szakaszába, annak biztosítása érdekében, hogy az emberi jogi megfontolásokat kellőképpen figyelembe vegyék, az ombudsman intézmények (és nemzeti emberi jogvédő intézmények) nemzetközi emberi jogi standardokat használhatnak a nemzeti szintű változások elősegítésére.

 

F) A nemzeti emberi jogi intézményeknek az egyéni panaszok kezelésén túlmenő jellemzői és alapvető funkciói:

 a nemzeti emberi jogi intézmények egyre több általános törvényen alapuló funkcióval és szélesebb illetékességgel rendelkeznek. Ez befolyásolja felépítésüket és gyakran, a politikai kultúra függvényében, anyagi támogatásukat és felelősségüket is,

 a joghézagok és átfedések azonosítása és azok jelzése a Parlament felé, esetlegesen – általános jogszabályi átalakításra vagy irányelvek módosítására irányuló – ajánlások révén közvetve hozzájárulhat a törvényalkotás folyamatához, tanácsadás a kormányoknak, vagy a parlamenteknek politikai és törvényhozási kérdésekben, a törvényi előírások érvényesülésének biztosítása bíróságokon, meghatározott irányvonalak vagy kezdeményezések érdekében történő lobbizás, oktatás és széles körű felvilágosítás, együttműködés a NGO-kal, egyes esetekben egyéni ügyek megfelelő jogi útra terelésével, a nemzeti emberi jogi intézmények afelé haladnak, hogy egyetlen, megnevezett személy helyett egy testület irányítása alá kerüljenek. Ez megnehezíti “en masse” parlamenti megválasztásukat, a hatáskör terjedelme a bizottság taglétszámához kell hogy igazodjon, az ilyen típusú testületek támogatásának mechanizmusa összetettebbnek bizonyulhat, mint az ombudsman intézménye,

 egy nagy hatáskörrel és kiterjedt funkciókkal rendelkező nemzeti emberi jogi bizottság rugalmas és hatásos eszköze lehet az egyének emberi jogai védelmének, felhívhatja a kormány figyelmét a jogok sérelmének a veszélyére és erősítheti a civil társadalmat. Az etnikai és kisebbségi kérdésekben – a fiatal demokráciákban – közvetítő szerepet játszhatnak és a sérülékeny és hátrányos helyzetű csoportok szószólóivá válhatnak.

 

 G) A résztvevőknek az volt a véleménye, hogy az emberi jogok egy vagy több meghatározott területére vonatkozó mandátummal rendelkező emberi jogvédő intézmények (“szakosított nemzeti emberjogi intézmények”) feladatai azonosak az ombudsmanéval, de mandátumuknak megfelelően meghatározott területre összpontosítják tevékenységüket. Ezen túlmenően:

 amennyiben egy országban több nemzeti emberi jogvédő intézmény vagy ombudsman intézmény is – egymással párhuzamosan – működik, a szakosított nemzeti emberi jogvédő intézménynek arra kell törekednie, hogy biztosítsa az egyértelmű munkamegosztást a különböző hivatalok között a panaszok hatékony intézésének megkönnyítése érdekében, valamint azért, hogy az állampolgár tudja, melyik hivatalhoz forduljon, az ombudsmanhoz és a nemzeti emberi jogvédő intézményekhez hasonlóan, saját tevékenységük területén, a szakosított emberi jogvédő intézményeknek is fontos szerepe van a nyilvános, közéleti vitákban és a nemzeti politika alakulásában.

 

 H) Számos – a régió nemzeti emberi jogvédő intézményeinek működésére vonatkozó – specifikus kérdés merült fel.

 arányosan sokkal több ügy kerül az emberi jogvédő intézményekhez, mint például a nyugat-európai országokban, a panaszok tartalmából és természetéből adódó sürgős intézkedések fokozottan szükségessek, a hivatalból történő vizsgálatok fontossága. Számos probléma nem kerül felszínre egyéni panaszok útján – feltehetően azért, mert az érintett személyek különösen érzékenyek, vagy vonakodnak előhozni gondjaikat, vagy azért, mert nem ismerik vagy nem értik az eljárások menetét. Annak érdekében, hogy ezek az ügyek is megoldódjanak, a nemzeti emberi jogvédő intézményekre hárul az a felelősség, hogy saját maguk kezdeményezzék a vizsgálatot,

 a civil társadalom és a nem kormányzati szervezetek szerepe. A civil társadalommal való kapcsolat kétirányú folyamat: az intézmények egy részről felvállalhatnak nem kormányzati szervezetek vagy más érdekcsoportok által jelzett problémákat, más részről fenti szervezetek fontos szerepet játszhatnak a társadalom bizalmának megnyerésében és annak biztosításában, hogy az intézmények ajánlásait végigviszik,

 az ajánlások gyakorlati hatását – vagy annak hiányát tekintve, olyan új szemléletre van szükség, amely legyőzi a régi hagyományokat. A nemzeti emberjogi intézményeknek oda kell hatniuk, hogy a közigazgatás szolgálja az egyént, és ne fordítva.

 

 I. Konkrét emlékeztető a konferenciáról

 A megbeszélések kiindulópontja az volt, hogy meg kell határozni azokat a konkrét lépéseket, amelyek tovább erősítik a független nemzeti emberi jogvédő intézményeket a régióban, különös tekintettel:

 a független működésüket biztosító intézkedésekre (elhatárolódás a politikai befolyástól, az adott rezsim pénzügyi politikájától független pénzügyi támogatás stb.),

 erőforrásaik hatékonyságának növelésére (eszköztáruk növelése stb.),

 és általában mindazon feltételek biztosítására (mind a szakmai képzés, mind anyagi és logisztikai vonatkozásban), amelyek feladatuk ellátását segítik, különösen az emberi jogok védelmének terü­letén.

Mindez sokoldalú megközelítést igényel, többszintű eljárás megindítását, és más kezdeményezéseket. Egyebek között: jogi és politikai keretek kialakítását; a politikai, hivatalos és civil társadalmi körökben a politikai akarat tudatosítását és felkeltését; szakmai ráfordítást, tanácsadást és képzést gyakorlati és anyagi támogatást.

Az egyes országok helyzete különböző, azonban a közös problémák regionális megközelítése növelheti a siker esélyét. Ilyen megközelítés lehet: a gyakorlati tapasztalatcsere; a kölcsönös támogatáson alapuló kapcsolatok és az eszmecserék kialakítása a régió intézményei között; vagy a sikerekből és sikertelenségekből (valamint utóbbiak okaiból) levonható tapasztalatok megbeszélése.

Fenti elgondolást az a körülmény is indokolta, hogy a Nemzetközi Közösség korábban már számos kezdeményezést tett a régió intézményeinek felkarolására és fejlesztésére (elsősorban az Európa Tanács, továbbá az EBESZ, valamint az Emberi Jogok és Demokratikus Intézmények Irodája). A régión kívüli nemzeti intézmények és kormányok részéről, a régión belül és a szomszédos országok között is fellelhető volt a kölcsönös eszmecsere és segítség. Fontos lenne támaszkodni ezekre a kezdeményezésekre, az együttműködéssel megsokszorozni hatékonyságukat vagy általánosabban fogalmazva: a meglévőre építve, koherens és áttekinthető stratégia védernyője alatt megnövelni annak értékét a régió számára. A tájékozódásban további segítséget nyújtottak az 1999. október 1-jei Munka Asztal megbeszélések során elfogadott irányelvek, amelyek a már létező eljárások és közreműködők munkájának összehangolását javasolták az új utak keresése helyett. Ebben a vonatkozásban egyetértettek az Európa Tanács befogadó megközelítésével, nevezetesen, hogy megfelelő időben az egész régiót integrálni kell az európai együttműködési rendszerekbe, mechanizmusokba és standardokban. Egyetértettek abban is, hogy az erős, független és hatékony intézmények létrehozására és működtetésére irányuló erőfeszítéseknek a régión belül is hasonló elveket kell követniük. Ezen oknál fogva a résztvevők nem javasolták a projektek és kezdeményezések specifikus, formális rendszerben történő kialakítását. Azon a véleményen voltak, hogy az Európa Tanács által vezetett 1. Munka Asztal “Jó Kormányzás” Munkacsoportja közvetlen hatáskörébe tartozó laza, informális és nem intézményesített hálózatot célszerű működtetni. Egy ilyen informális hálózathoz régión belüli, valamint azon kívül eső intézmények, és más szervezetek – például különböző nemzetközi kormányzati és nem kormányzati szervezetek – tartozhatnának, a szükségleteknek és felmerült problémáknak megfelelő rugalmasságot és változtatható, koncentrikus köröket biztosítva. Nyitottságnak kell jellemeznie, ezt az informális hálózatot, amely alkalmas a különböző tervezetek és intézkedések befogadására, és ugyanakkor biztosítania kell az együttműködés és kölcsönös támogató tevékenység laza koordinációját és racionalizálását. Ily módon elkerülhetők lennének a kétszeres erőfeszítések, és ugyanakkor biztosítva lenne az együttműködés és támogatás iránti igényekben mutatkozó esetleges hézagok áthidalása. A további munka hátterét képező első, gyakorlati lépés a régió helyzetének felmérése, a legfontosabb problémák/nehézségek és mutatók kritikai analízise és a megoldásukhoz szükséges teendők mérlegelése lehetne. Ez lehetővé tenné a szükségletnek megfelelő projektek és kezdeményezések készítését. A tervek szerint az első projekt-összefoglalónak az 1. Munka Asztal Munkacsoportjának 2000. január 24-i értekezletére el kell készülnie. A határidő betartását azért tartották különösen fontosnak, hogy a Munka Asztal továbbíthassa az egységes projektcsomagot a várhatóan 2000 márciusában összeülő Szponzorok Konferenciájához.

Már az eszmecsere során számos olyan elképzelés/projektjavaslat hangzott el, amelyeket további tanulmányozás után érdemes lesz továbbítani a Munkacsoporthoz:

 a görög ombudsman a régióbeli új intézmények felépítésére és képzésére szolgáló kapacitás kialakítását javasolta. Számos, a régión kívül eső intézmény készségét fejezte ki a csatlakozásra. Úgy tűnt, hogy ezt a kiindulásul szolgáló tervezetet a későbbiekben egyéni kezdeményezésekkel lehet majd bővíteni,

 a svéd ombudsman továbbképzésre és tanulmányutakra vonatkozó projektjavaslatot nyújtott be, az északír Emberjogi Bizottság javasolta a különböző ügyfajták kezelésére vonatkozó know-how-ra és technikákra vonatkozó tapasztalatok kicserélését, mint a múltbeli emberi jogsértések kezelése és megbékélés elősegítésére,

 a szlovén Ombudsman Hivatala fokozott kétoldalú és régióbeli együttműködés erősítését javasolta érdemi kérdésekben a hatékonyság fokozására,

 az ECRI (Fajgyűlölet és Intolerancia elleni Európai Bizottság) javaslatot tett a rasszizmus, az idegengyűlölet és az antiszemitizmus elleni harcra specializálódott speciális nemzeti emberi jogvédő intézmények szakértelmének hozzáférhetővé tételére,

 Bosznia-Hercegovina Ombudsman Hivatala javasolta a helyzet felmérését és a legcélravezetőbb gyakorlat kialakítását (lásd fent),

 a bosznia-hercegovinai EBESZ-misszió kapcsolattartást és együttműködést javasolt a régión belül a régió közös problémáira, ideértve a határokon átnyúló ügyek kérdését is,

 a Velencei Bizottság javasolta, tartsanak egy találkozót 2000 májusában a jelen találkozó határozatai gyakorlati megvalósulásának áttekintése érdekében,

 az Európa Tanács Titkárságának tervei szerint 2000 márciusában megtartják a nemzeti emberi jogvédő intézmények szokásos konferenciáját, amely nyitva áll a régió államai és intézményei előtt, további hasonló intézmények létrejöttének reményében,

 javasolták tájékoztató/ismeretbővítő találkozók szervezését tisztviselők, országgyűlési képviselők, jogalkalmazó szervek, média, civil társadalom stb. számára, ismertetve a nemzeti intézmények sajátosságait, hatáskörét és az átfogó emberi jogvédő rendszerben játszott szerepét – az Európa Tanács Titkársága útján hozzáférhető tapasztalatokra támaszkodva, az Európa Tanács Titkársága javaslatot tett a régióbeli és a régión kívüli intézmények ikerkapcsolódására, az Európa Tanács Titkársága olyan tematikus, intraregionális találkozók szervezését szorgalmazza, amelyek – mind elméleti, mind gyakorlati vonatkozású – specifikus kérdésekkel foglalkoznak (például roma diszkrimináció, a tulajdon, a jelentéskészítés és vizsgálatok menete, a nemzetközi standardek alkalmazása stb.), az Európa Tanács/Velencei Bizottság felajánlott segítsége a nemzeti emberi jogvédő intézmények számára a törvénytervezet készítésében. Mindezeken túlmenően számos résztvevő (nemzeti intézmények és nemzetközi közreműködők) készségét fejezte ki esetleges javaslatok beterjesztésére a Munkacsoport 2000. január 24-i ülésére, vagy hajlandóságát a mások által javasolt kezdeményezésekben történő közreműködésre. A projektekre történő javaslattételkor a résztvevők jelezték, hogy javaslataik megvalósítása – akár saját intézményüktől, akár kívülről jövő – anyagi támogatástól függ. A résztvevők ebben a vonatkozásban tájékoztatást kaptak a Stabilitási Egyezmény Speciális Koordinátorának képviselőjétől, tekintettel a 2000 márciusára tervezett Szponzorok Konferenciájára.